Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő

Hevesy Iván: A feleségem frakkja

Az idei filmszezonban erősödve fog megmutatkozni az amerikai vígjáték előretörése, mint egészséges és termékeny tünete az amerikai film művészi válságának. Az egyre sablonosabb társadalmi drámák és az egyre üresebb, egyre mechanikusabb burleszkek mellett ez a filmműfaj kezdi átvenni a vezetést. Az amerikai filmvígjáték nem tudja a vígjáték mélyebb, a társadalmi morállal összenőtt szerepét betölteni, bohózat inkább, amely csak a beállítás és az eszközök valószínűségében tér el a burleszktől hogy az egészséges, vaskos burleszkhumornak és a francia szituáció-vígjátékoknak szintézise valósuljon meg benne.

Célja semmi több, mint a mulattatás és ezt a célját néhány nagyon sikerült esetben a legteljesebben el is tudja érni. Ilyen nagyon sikerült eredmények azok az Universal-vígjátékok, amelyek egy kedves új színészt is népszerűvé tettek: Reginald Dennyt. A múlt szezonban már láttunk néhány Reginald Denny-vígjátékot, a Hurrá Kalifornia! címűt és még néhányat, az idei szezon pedig talán még sikerültebbeket hoz tőle: A feleségem frakkja és A szoknyás vőlegény címűeket.

A legjobb értelemben vett amerikai rendezési erények emelik ki darabjait: friss ütemű mesebonyolítás, a képbeállítások sima átolvadásai, a szereplőknek a géphez viszonyított, mégis a legtermészetesebb és legspontánabb mozgása. Közvetlenség: ez a rendezési stílus alapjellemvonása és ugyancsak ez Reginald Denny színjátszásának legnagyobb értéke. Reginald Denny típus, amelynek idejét éppen ezek a könnyed és közvetlen vígjátékok hozták meg. A szép fiúk, Ramon Novarro és Rodolpho Valentino émelygős líraisága után üdülést jelentenek ezek a Reginald Denny típusú színészek, Monte Blue, Rod la Rocque és mások, akik nem annyira szépek, mint inkább kedvesek, közvetlenek, sármőrök.

Az új filmtípus, az amerikai vígjáték és benne ez az új színésztípus örvendetes jelensége az amerikai film fejlődésének. Amikor az amerikaiak komoly játékot, «drámát» akarnak alkotni, nem lesz belőle több, mint hazug romantikájú, otromba ponyvatörténet. Jó volna remélni, hogy az egyre kevesbedő drámák és az egyre szaporodó vígjátékok és könnyed, vidám regények arra mutatnak, hogy az amerikai film kezdi megtalálni önmagát és kezd olyasmit produkálni, ami nem múlja felül művészi és szellemi erőit.

Az új utakra térésnek már legfőbb ideje lenne, mert már az amerikaiak maguk is jól tudják, hogy a világ közönsége kezdi már unni egyhangú drámasablonjaikat és kezd alaposan csömörleni azoknak butaságától. Hiszen éppen ez a felismerés jelenti az amerikai film művészi válságát.