Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Komor András: Georges Duhamel

A meginduló «unanimisme» lírikusaival, Jules Romains, René Arcos, Charles Vildrac, Georges Chennevičre-rel jelentkezik Georges Duhamel először. Versei nem rajzolják ki olyan határozottsággal s olyan programmatikusan a kollektivitás és az egyén viszonyát, mint e társainak lírája - inkább nyugodt, soha el nem áradó ritmusukban, tudatos egyszerűségükben, olyasfajta kompozíciójukban, mely majd mindig az utolsó sorok kicsendülésére épít, inkább zenei, mint gondolati tartalmukban tartják avval a rokonságot s ezen túl talán abban a látásban, amely a maga költői képeit a természet csendes jelenségeiben találja meg.

Pár színpadi kísérlete azokkal a törekvésekkel állítja Duhamelt egysorba, amelyek a francia dráma sardou-scribei hagyományaival szemben egyrészt Claudel nyomán a verses dráma új formáit alapozzák meg, másrészt a germán drámában keresnek továbbvezető utakat. Ugyanakkor, mint a Mercure de France irodalmi kritikusa jut Duhamel nagyobb szerephez. Két tanulmánykötete, Paul Claudel suivi de propos critiques s a Les počtes et la poésie az újabb francia irodalom átmeneti idejének, amely a baráti körök elismerésétől a szélesebb rétegekhez vitte e fülnek és szemnek még szokatlan irodalmat, egyik legérdekesebb és legmaradandóbb dokumentuma.

A háború hozza meg az élményeket, amelyek megírásában talál tulajdonképpen Duhamel először önmagára. «Je lui dus de connaître les hommes mieux que je ne les avais connus jusque-lá.» Duhamel, mint orvos vesz részt a háborúban, mint orvos, akinek szeme elé legvalójában s a legrettenetesebben tárul a háborúval megvert emberiség minden szenvedése. Az ember a halál előtt, a halál ráhajló árnyékában, ez az egyetlen témája ezeknek az írásoknak. Utolsót rebbenő szemek, jéghideg mozdulatlanságba aléló borzongások, megszakadó sóhajok, egy-egy megmeredő gyenge mosolygás, sikolyok, hördülések, mind egyazon pillanatnak a variációi, ezerféle s mégis mindannyi egy - s egymásra sorakozva mindannyi a haláltáncok keserű grimaszát vágja a huszadik század istenné avatott talmi civilizációja felé. Egyszerű emberek, akik itt vergődnek a halálos ágyon, egyszerűvé, tisztává meztelenedett emberek, életük mozdulatlan napok egymásutánja, a világ számukra az ablakon élettelen beszűrődő szürke fény, vagy az árnyék játéka a falon, vagy a mennyezet egy darabja, amelyen szemük elkalandozhatik s minden reményük egy törékeny, gyenge hit az életben, egy mindinkább gyengülő vágy, egy mindjobban fáradó akarat. A szenvedések könyvei ezek; minden szavuk szinte vele szenved a fájdalommal: a lírai képzelet mindenre ráérző megrezzenései s nem epikus látomások. A háború hazugságaiban megtalálni az embert, az elfelejtett, elvesztett, halálraítélt embert a jelszavak mögött, a hadijelentések mögött, az újságok süket és süketítő vezércikkei mögött, ez Duhamel háborús írásainak tudatos célja. Az emberről szólnak s nem a katonáról, az embernek szólnak s nem a katonának - s ez az, amiért a Vie des martyrs s a Civilisation a világháború ama nagyon kevés írói termékei között talál helyet, amelyek túlélték a háborút s túlélik a ma minden háborús vonatkozásra érzéstelen közömbösségét s amelyek már az irodalom időtlenné avató jelzőjét követelhetik maguknak.

Duhamel háborús élményeinek mintegy végső összefoglalása, mintegy teljes kitisztulásaképp jelenik meg a La possession du monde, a háború végét megért, mindenből kifosztott, kisemmizett ember könyve, amely szinte az élettel dacolva az élet örömeit írja meg. Az évek vigasztalanságában épen megőrzött lélek kinyilatkozása ez a könyv, vigasztalás, biztatás, lelket erősítő útmutatás, a kiölhetetlen optimizmus hívőn és hitetadón felhangzó prédikátor szava, egy megroncsolt, összeroppant világ reménytelenségében is életet követelő szikrányi kis remény. A gondolatokon sehol a szenvedés keserű utóíze, sehol az életet megtagadó keresése az üdvnek, sehol az életen túlnőni akaró keresztényien misztikus elragadtatás. Az egyetlen keresztényi örökség Duhamelben talán csak az a gesztus, amellyel az emberre mért szenvedést vállalja el, de még ebben a gesztusában is a mártíromság alázatát túlujjongja a szenvedésben magát megerősödöttnek érző ember életigenlése. Duhamel az élet boldogító örömeinek az élet apró jelenségeit hirdeti, a mindennaposságokban megbúvó felmérhetetlen gazdagságot, egy-egy fának elénk rajzolódó sziluettjét, a fejünk fölött elröppenő madarat, az alkonyatban ránk sötétedő utcasort, egy-egy baráti szót, egy arcot, egy követ: mindent. «Il est en chaque chose, des qualités que nous ignorons et qui sont, précisement, celles par quoi cet objet remplit son plus beau rôle dans l'univers, celles vers lesquelles il tend comme une fin miraculeuse, celles qui sont sa vocation męme et son véritable destin.» A dolgok jóságos rendeltetése, s ami talán ezzel egyet jelent, az élet jóságos rendeltetésében megnyugodó hit, ez az, ami Duhamel világnézetét a legjobban fejezi ki. Nyugodt életlátás színezi alá ezt a világnézetet, s a háború első megborzadásai után már egyensúlyát megtalált lélek érzésvilága támasztja meg. Ezen az életlátáson keresztül jut el Duhamel a Les plaisirs et les jeux boldog derűjéig, mellyel két gyermeke első élet-megnyilatkozásait kíséri, s a Le Prince Jaffar megértő emberismeretéig, amikor egy idegen világ életébe tudja beleélni magát s a különös arcok s a szokatlan szokások mögött rátalál azokra az örök vonásokra, amelyek az embert az emberrel egyenlővé teszik.

S ez az életlátás, ami a legjobban érteti meg Duhamel írói képzeletét. Az, ahogy mindegyre ezek az apró jelenségek kötik le figyelmét, maga után vonja az «élet szerényebb megnyilatkozásainak» irodalmi kultuszát, belőlük, rajtuk épít, belőlük támasztja kérdéseit s bennük talál e kérdésekre feleletet. Képzelete nem mesék tarka történéseit rajzolja ki, hanem egyszerű eseményeken belül azok okait próbálja kikutatni. Megfigyelések mozaikjait rakja egymás mellé s többnyire a megfigyelésen túl nem is jut. Kisebb terjedelmű írásai nem tudnak a novella formájáig teljesedni; mintha minden könyve csak lelki anyagok, csak életdokumentumok egybegyűjtése volna, csak vázlata annak, ami még megírásra vár.

Ifjúkori emlékeit felélő regénye, a La pierre d'Horeb, sem tud túltisztulni a nyers emlékeken s a megfigyelések súlyos tömege alatt szinte összeroskad. Sorsok, profilok, gesztusok rajzolódnak ki, de mind mintha csak külső ornamensek lennének a történeten, hiányzik az a centrális erő - a kompozíció -, amely az élet jelenségeit a regény szerves alkotóivá hasonítja. Emlékek csak, amelyek feltolakodtak, anélkül, hogy az emlékezés hatalmas prousti eposzává szélesednének.

Egyedül a kishivatalnok Salavin élete kristályosodik kerekké komponált történetté, regénnyé már, mely a summája, a művészi kiformálódása legyen annak a gazdagságnak, amit Duhamel egyéb könyvei nyersen, a valóságtól még el nem vonatkozva adnak csak. Salavin történetében jut el Duhamel első teljes erőpróbájáig s e szürke életű fiatalember lélekrajzával éri el igazi jelentőségét az újabb francia irodalomban.

Dosztojevszki nélkül sem a Confession de minuit - amelynek élén a magyar olvasó először találkozik Duhamel nevével - sem a Deux hommes nem íródhatott volna meg. Flaubert mellett Dosztojevszki az, akinek hatásán az újabb francia epika leggazdagabban termékenyül; de mert Flaubert formakultusza még egyre élő tényezője ennek az irodalomnak, Dosztojevszkinek nem formabontó monumentalitása, romantikus ívelésű bőbeszédűsége talál követőket, hanem a flauberti formán belül a lélekfestésnek mutat új utakat. A lelkiélet kettősségei, a tudatalatti én kifürkészhetetlen káosza, az akarat s a cselekvés egymásnak ellentmondó összefüggései, az érzések illogikus görbéi, ez a léleknek mind olyan területe, amelyre a Karamazovok írója mutat rá először. S az ő nyomán rajzolja meg André Gide Lafcadio gyilkosságát a Les Caves du Vatican legnagyszerűbb lapjain, és Jules Romains a Lucienne tétova szerelmi játékait, és Valery Larbaud az Amants heureux amants sejtelmesen új érzésvilágát.

Louis Salavin suta, hétköznapi figurája - mindkét regénynek ő a hőse - első gesztusaiban mintha ama félkegyelmű Miskyn herceget támasztaná fel, bámész gyámolatlanságában amellyel úgy hat, mint aki csak idetévedt az életbe, mint akit ledönthetetlen falak választanak el a külvilágtól s a külvilág eseményeitől. Vagy tán nem is ő a történet hőse: egy állásnélküli, jelentéktelen magánhivatalnok egyszerű életén uralkodó tudatalattiságok, belőlük alakítja ki Duhamel regényét. A gondolatokból, amiket mi gondolunk az érzésekből, amiket mi táplálunk fel, de amelyek mégis függetlenek tőlünk, amelyek külön életet élnek a mi életünk mélyén, vagy mint valami titokzatos hatalom, életünk fölött. Egy hatalom, amely ha jobbra akarunk menni, balra taszít, amely ha némák akarunk maradni, megszólaltatja a szánkat, amely ha nyugalmat áhítunk, forrongó gondolatokat hajszol át a fejünkön, egy énünk mögött rejtőző megfoghatatlan másik én, amely erősebb nálunk, ha gyengének kéne lennie s gyengébb, ha erejéhez kívánunk folyamodni. Mi az, vagy tán inkább: ki az, aki arra kényszerít, hogy az utcán haladva a kövezet minden második kockájára illesszük lábunkat, vigyázva s kegyetlen szabályossággal, aki, ha meguntuk a várást, ha tisztán látjuk, hogy minden várás hiábavaló, mégis tovább várat minket, aki oktalan, gyerekes tervezgetésekbe ringat, kívánságokat ébreszt bennünk, gyilkos vágyakra ingerel? Mindennaposságok, Salavin élete holmi mindennaposságokon nem árad túl: kis írnok, akit elcsapnak, aki állást keres, aki utóbb már csak a bizonyosságot keresi, hogy nem találhat új állást, aki lézeng, s gondolkozni kényszerül, ezer mindenre gondolni, s aki a végén összeroskad azok alatt a történések alatt, amelyek benne játszódtak le. Vajon a belső történések kevésbé valóságok a külvilág valóságainál? A mi életünk mindennaposságai ezek, és Salavin sorsa itt kap mélyebb perspektívát, ahogy a mi sorsunkat irányító idegbeliségekre, megfejthetetlenül talányos ösztönökre mutat rá, érzékeinken túli érzékekre, ama negyedik dimenzióra, amelyben életünk, észrevétlenül mozog. S ugyanígy a Deux hommes-ban, ahol Salavin passzív alakja mellé Edouard Loisel egészséges öntudatossága kerül, kontrasztul, mintegy hogy kiegészítse, hogy a határozott kontúr módján aláhúzza azt. Edouard Loisel a szerencse gyermeke, akinek minden sikerül s aki lelke legigazában mégis testvére a másik istenmostohájának, aki az életnek ugyanazt az üres, ízetlen ízét érzi meg, mint az, s végső gesztusa ugyanaz a tanácstalan tétovaság, amelyre semmi sem adhat feleletet. A sors két parallel útja, amelynek törvénye az, hogy ne találkozzék soha, s amelyet a törvénynél erősebb élet mégis egybekuszált. Miért? hogyan? Láthatatlan hatalmak uralkodtak fölöttük.

A lelki élet új rétegeit bányássza itt a képzelet; s bármennyire is felkínálkoznának a század eleji szimbolizmus írói eszközei, Duhamel nem él velük. El kellett vetnie, hogy teljeset adhasson, hogy kifejezhesse azt az életértéket, amit egy nagyvárosi szürke ember egyhangú napjai jelentenek. Duhamel kifejező ereje épp abban a következetes és csaknem belénkhasító realizmusban van, amely csak a tényeken épít, abban a merev egyszínűségben, amely letesz a lírává áradó kitérők valószínű hatásáról, abban az önmegtartóztatásban, ahogy mer és tud egyszerű maradni. A művészi kiszámítottság e példája adja meg Duhamel jelentőségét az újabb francia regényirodalomban; szemben Romainsnel, akiben egy túlfűtött filozófiai kultúra mindegyre, sokszor feleslegesen is, szót kér, és szemben Larbaudval, akinek lírai regényei kissé mintha légüres térben játszódnának le. Abban az örök hajszában, amely az irodalomban mindig és mindig újat akar teremteni, Duhamel művészi ösztönnel és művészi öntudattal olyan újat tudott adni, amely már a maradandóság értékeivel súlyosul. Nem lehet tudni, egy további fejlődés ezeket az értékeket miképp könyvelteti majd el, indulásának, vagy egy írói pálya legmagasabb csúcsának - de, kik az irodalom apró rezzenéseit vigyázzák, már ma is odajegyezhetik Duhamel neve mellé: író, ki az irodalom új lehetőségeit sejtette meg s e lehetőségek egy részét valóra is váltotta.