Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám
Vadgalambként búg szépséges városom dombok tövében,
kertek ölelnek, rég zuhant nyarak álmát lehelve.
Emlékek zsongnak, gyermekéveim őriző föld porában
úgy nézek önmagamra mint viruló temetőbe hulló
elfáradt sírkeresztre.
Állok a dombon s habzsolom a táj szelíd varázsát.
Hajlongó föld pompája hull belém mint zamatos étel.
Gyémántkapuk nyitódnak, csobbanó szilvaszín távolokból
felröppen a város s megpihen bennem sűrű és százízű
rejtelmes életével.
Arcok vonulnak mint a réz, vasból vert szemekkel,
borok tüzében ízzva, hűvös éjű pince rejti őket,
dalolnak s így olvadnak egy szívvé, hatalmas dobbanássá,
multat idézve, szebb napok íveit, szabad szót és erőt
bőven termő időket.
Gerezdes venyigék között motozunk s mint istenek
dolgoznak a tájban, fejük körül virággal és kalásszal,
ős szerelemmel úgy csókolják asszonyukat mint a földet.
Egyetlen táj ez! melynek földízű pogány hite a multból
most is ragyogva szárnyal.
Köszöntlek rög, első álmaim bölcsője, friss egű vidék!
Lobogj erős hit, mit ifjú nyarak emléke forral!
Felgyűlt hitekkel gazdagon, legyek mint illatos csupafény
búzakereszt a földeken: megrakodva új életet szító
piros kemény magokkal!
Léva, 1926 július