Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám
Mr. Poe, a költő, a Miror szerkesztőségéből hazafelé tartott. Szokása szerint úgy ment a new-yorki utcákon, mint az alvajáró. Örökké működő agyának gondolatsorai megfogták, mint valami tőle független külső hatalom, megszállották. Szemei lázasan csillogtak. Feszülő, fájó halántékához kapott, ahol az erek kidagadtak és kínzóan lüktettek. Felemelte kissé lehajtott fejét és igyekezett mindent szemügyre venni, hogy a külső világ aprólékosságai kiragadják a gondolatok szorító öleléséből. Minden embernek, aki közelében sietett el, mély, színét változtató, csillogó szemével az arcába nézett, megnézte a kocsikat, a házak kapuit, a boltokba bepislantott. Egy idő múlva tekintete merev lett, már nem tudta, hogy mit lát. Az elnyomott gondolatsor újból felmerült és Poe megadta magát.
«Igen, ez valóban csodálatos - folytatta a gondolatot -, itt járunk az életben, beszélünk valóságról, igazról és álomról, képzeletről, elítélik az álmodókat, hozzá mérjük gondolatainkat a valósághoz. De nézzük meg jól, próbáljuk meghatározni, hogy mi az a titokzatos élet és mi ezzel szemben az álom, a képzelet országa? Hol van a külső jel, amiről a kettő megkülönböztethető? Álomban is látok tárgyakat, arcokat hallucinálva is hallok és miért mások ezek a hangok, mint amelyeket igazinak, külső hangoknak neveznek? Álomban is történik velünk valami. Melyik az erősebb valóság, ki tudja ezt eldönteni? Talán az ébrenlét az álom. Talán álmodva közelebb vagyunk az igazsághoz?... a dolgok lényegéhez? Hogy az álom megszakad a felébredéssel? Az élet meg-megszakad az elalvással. Rettenetes így élni, mikor még azt sem tudjuk, mikor élünk?»
Előtte zsákokat dobtak le egy kocsiról, ez megzavarta gondolkodásában. Egy pillanatra megállt, míg egy ember a zsákot vállára véve, előtte levitte egy raktárba. Megint tudatára jutott, hogy a halántékában lüktető, sajgó, hasogató fájdalom van, szeme fáradt volt a merev nézéstől, ahogy gondolkodás közben a külső benyomásokat felvette anélkül, hogy értelmüket felfogta volna.
Körülnézett. Az emberek sietve jöttek-mentek. Egy férfi kezével élénken gesztikulálva, fontoskodva magyarázott valamit egy másiknak, ki néha-néha beszédét fejbólogatással kísérte. Poe elkeseredve emlékezett vissza előbbi gondolataira. Ezek mind tudják, hogy mi a valóság, mi az álom. Csak ő nem tudja, mert gondolkodik róla. A gondolat teszi felismerhetetlenné a külső jelet, melyről meg lehet ismerni az igazi életet. Talán a gondolkodás betegség. Igen, fáj tőle a feje és szeretne szabadulni tőle, mint a betegségtől, akarata ellenére szívósan megragadja nem ereszti, mint valami gyógyíthatatlan kór. Elidegeníti az emberektől, számkivetésbe kergeti, mint a haldokló beteget, mert egészen más az érdeklődése, mint a többieknek, kiközösítik az egészségesek. Börtöne ő saját magának és nem szabad szeretnie, mert ha ki akarja fejezni szeretetét, nem értik meg, gyengédségét erőszakosságnak, tolakodásnak veszik.
Szemeire fátyol borult, testét kellemetlen, szorongó érzés kínozta, szabadulni akart. Szabadulni, valahogyan menekülni!
Egy ideig még ellenkezett, aztán bement a kis, szegényes vendéglőbe, ahová útközben betérni szokott. Leült az egyik sárga, kopott faasztal mellé. Körülötte gyári és kikötői munkások fogyasztották vacsorájukat, néha-néha elcsigázottan egy-egy rövid megjegyzéssel szóltak társaikhoz. Poe feje az első pohár bor után zavaros lett, a gondolatok, mint alig felismerhető, ködös szellemek suhantak el, keringőztek benne. Nem tudta, hogy csak képek-e, vagy gondolatok. A következő percben már elfelejtett mindent. Valami festőről álmodott, aki szerelmesét festi és csak a képpel törődik, a szerelmét az élőről átviszi a képre. A kép mindig jobban él, a nő pedig elhervad. Mire a kép tökéletes fényben ragyog, szinte él, a nő halálán van. «Ezt szépen meg fogom írni,» gondolta.
A vendéglős odalépett asztalához és udvariasan régebbi adósságára figyelmeztette. Poe arca gúnyos mosolyra torzult: «Magának az összes számadások a fejében vannak. Ezzel tölti meg az agyvelejét. Furcsa berendezésű koponya, de igen hasznos.» A vendéglős szánakozó mosollyal visszahúzódott. «Hasznos agyvelő, hasznos!» - kiáltott utána Poe. A munkások felfigyeltek. A költő haragosan tekintett körül, aztán szégyenkezve lesütötte a szemét, a boros pohár fölé hajolt. Úgy érezte, hogy az emberek tekintete átszúrja. Lopódzva felállt és kisompolygott az utcára. Üldözte a gondolat, hogy mindenki őt nézi, kitaszítottnak, megalázottnak érezte magát. A külváros sötét, csendes utcáin fellélegzett. Virginiára gondolt, kit otthon a kis, külvárosi, szegény lakásban a láz gyötör és miatta aggódik. Az szent, megértő, egyetlen szerető lélek és éppen őneki kell meghalnia. Mennyi ember van, aki helyette szenvedhetne, elpusztulhatna. Tízen is, százan is helyette. Úgyis sok az ember. Minek él olyan számadásokkal tele agyvelejű ember, mint az a vendéglős? Miért az övé az élet?
Az Amity-streetre ért, ott felbotorkált a sötét csigalépcsőn. Bizonytalanul, tétován, tapogatódzva ment be a szobájába, neki-neki ütődött egy-egy széknek, vagy szekrénynek, meggyújtotta a gyertyát.
Tekintete a nyitott ajtóra esett, mely a hálószobába vezetett. A gyertya homályosan megvilágított egy szegényes, alacsony, barna faágyat, melyben egyszerű, vékony, fehér vászontakaró alatt Virginia ziháltan lélegzett. Bár járása ingatag volt, minden igyekezetével lehetőleg zaj nélkül becsukta az ajtót. Végignézett magán és szégyenkezés, búbánat fogta el, hogy nem volt itt akkor, mikor felesége lefeküdt. Itt lenne az ő helye, gyengéden minden kívánságát teljesítve, szolgálatkészen mellette lenni és ő hol volt azalatt? Torkát keserűség fojtogatta, tapogatódzva az asztalhoz ment, leült, fejét nyitott tenyerébe fektette. Érezte, hogy a könny csiklandozza a szemét. Kitört belőle a zokogás, ömlöttek a könnyek. Az a rögeszme kínozta, hogy ő miatta hal meg Virginia. Amint az italtól és könnyektől fátyolos szemmel körülnézett a szobában, a rezgő gyertya fényében a sarokban, a kályha felett, valami fekete árnyat látott mozogni. Szemét kidüllesztette, rémület fogta el, mintha fekete szárnyak mozogtak volna. Valahonnan berepült egy holló. Nem is holló, valami gyászos, vészes madár. Ez hozza a halált Virginiára. Felállt, ki akarta kergetni. De nem mert közel menni hozzá. Nem tudott másfelé nézni, mindig csak reá. Mindig csak ezt a fekete madarat látta. Bujkált előle. A szekrény mögé lopódzott, de akaratlanul kikukucskált mögüle és megint látta. Félretolt egy széket és az asztal mögé rejtőzött el leguggolva. Valami hangot hallott. A holló károg? Beszél? Mit beszél? A halált jósolja? Valami fenséges nyugodtság szállta meg. Már nem félt. Nem tudta már, hogy mindez való-e vagy álom, él-e, vagy csak a képzelete dolgoz ki valami szomorú félelmes mesét? Kezdte a témát latolgatni. Leült az asztalhoz és gondolkozott. A holló berepül. Először tréfának vesszük. Egy madár, aki valami betanult szót mond: «Sohasem.» De amint olyan mereven és ünnepélyesen ül és magához vonzza a fáradt tekintetet, érezzük, hogy ez a madár a halál küldöttje, valami túlvilági rém. Kezdtek a sorok kialakulni benne. Gondolatai, melyek az utcán mint rossz szellemek üldözték, most olyanok voltak, mint isten angyalai, akik az égi kegyelt munkáját helyette elvégzik. Nem is érezte a gondolkozás fáradtságát. Mintha csak hajléka lett volna a gondolatoknak, melyek önként sétáltak be agyába és ott rendben, szépen sorakoztak.
Poe halvány arcát pír öntötte el, szemei távoli, élénk, diadalmas tűzzel égtek, átszellemült, nem emlékezett semmire, ami előbb történt. Mintha ezek a percek egész külön lettek volna minden múlttól és jövőtől. Mintha az örökkévalóságban élne. Úgy állt ott ez a szegény, beteg, kissé ittas ember, mint valami diadalmas hadvezér, kit a szavak, a gondolatok az érzések serege vezényszóra követ, úgy sorakoznak, úgy támadnak, élnek és halnak, ahogy ő akarja. Úgy érezte, hogy nyomorult minden ember, ki ezt át nem élte, hogy ő a kiválasztott, aki megkapja a teljes boldogságot. Hol volt most tőle a félelem, a megaláztatás szégyene? Mit törődött ő azzal, hogy a holló, amit látott, ott volt-e tényleg a kályha tetején, vagy csak ittas, zavaros fejének látomása volt-e?
Először a leghatásosabb strófát írja meg. A vers tetőpontját. Amikor rájön a vers hőse, hogy a holló alvilági követ, túlvilági küldött. Tiszta, nyugodt, kicifrázott betűkkel írta a papírra:
«Jós - kiálték - balsághirnök! akár jós, madár, vagy ördög!
Bár a pokol vagy vihar vert is téged e zord táj
Elátkozott partjaira, borzadály lakott lakomba,
Bár legyőzve, meg nem törve - szólj, óh szólj, szívem úgy fáj,
Gileádban van rá balzsam? óh szólj, szívem enyhre vár!»
Szólt a holló: «vége már.»
Virginia görcsösen köhögött. Poe felállt, fogta a gyertyát és odament felesége ágyához. Egy széket tolt oda, leült, egyik kezét felesége homlokára fektette, a másikkal a kezét fogta. Mikor a köhögés elhallgatott, Poe, aki már türelmetlenül várt arra, hogy mint örömhírt, mint fontos eseményt megmondhassa, Virginia fölé hajolva suttogta: «Virginia, ilyen szép verset még sohasem írtam. Most mindent élesen és tisztán látok. Virginia fáj, ha lélegzel?... Tudod, a gondolat mégis a legszebb, legnagyobb kincs.»
Virginia fáradtan mosolygott és behunyta a szemét. Poe tovább ült az ágy mellett, az éjszaka csendjében szavak, mondatok röpködtek fejében, néhány szétszórt kép és hang, aztán fáradt, megkínzott feje előrebukott, az álom megkönyörült rajta, elszunnyadt.
Másnap jókor talpon volt. Hideg vízben megmosdott és megírta a «Holló»-t: Feleségével reggelizett, megsimogatta a haját, megkérdezte, hogy van, de látszott, hogy mindezt csak kötelességből teszi és hogy most semmi sem érdekli. Az utcán sietve, peckesen ment a reggeli fényben, szívét valami diadalmas boldogság, hatalomérzés töltötte el. A szerkesztőségben megfogta Willis szerkesztőt és örömmel újságolta neki: «Tegnap este és ma reggel írtam a «Holló» címen egy verset. A legszebb versem, mert tiszta gondolkozás eredménye. A témától kezdve, az utolsó sorig minden ki van benne számítva. Én nem affektálok, mint a költők szoktak. Ihlet így, ihlet úgy... Az egész versírás tiszta gondolkodási munka. Mindent részletesen meg fogok írni. Az alkotás csak gondolkozás. Majd kifejtem.»
A szerkesztő, mint aki már Poe hasonló ötleteihez, pózolásához hozzászokott, kételkedőn mosolygott.