Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Bálint György: Megújhodás

Bálint György: Megújhodás
IX.

Egy titkárnője volt, 20 éves, szőke, jelentéktelen. Csöndesen, pontosan végezte a dolgát, keveset beszélt és szelíden. Nagyon szegény volt. Már hosszabb ideje érdekelte őt. Különös és pihentető hatással volt rá ez a szőke jelentéktelenség 20 éves szelíd hétköznapiság, az «egyéniségek», a kokainista démonok bubifejes telivér-kancaserege után. Most még, fáradtan és gyűrötten ezt is meg akarta próbálni, hogy aztán abbahagyja az egészet és elpihenjen az élemedettség megbékélt karosszékében.

Egy este, jóval a hivatalos órák után még diktált neki a szobájában. Egyedül voltak az egész irodában. Kongott a szava a falak között, üresen és érctelenül és néha idegenül még magának is. Kocsik gördülése az aszfalton és autók megbúgatott szirénája a távolból letompultan beszivárgott. Izzott a sarokban a kályhaajtó hangtalan vöröslése. Minden Mozgás ott vonaglott lebéklyózva a lány író kezében. Megrekedt az Idő és szétnyúlt kábultan a Térben. Kavargó fekete örvény volt az Üresség. Aztán szétfoszlott lassan és maradt a meghajtott fehér nyak vékony íve. - «Egér» - gondolta minden ok nélkül diktálás közben és egy pillanatra megakadt. Azután gyorsan folytatta tovább és közben nyugtalanul próbálta megmagyarázni magának, hogy miért gondolta ezt a szót, teljesen elvonatkoztatva minden értelemtől.

Befejezte. A lány becsukta a füzetet és menni készült. Ő odament hozzá, megállt előtte és rácélozta hosszan a szemeit. És érezte, hogy kinyílik a szája és egy idegen hang szól ki belőle:

«Ne... ne még.»

A lány riadt mozgása a fotőjben. És a hang újra megszólal:

«Kis szőke...»

És egyszerre félelmesen, idegenül:

«Egér.»

És a kar, amelyik a jobb válláról lóg le, meglendül és az öblösödő tenyér végigsiklik a lány halálsápadt arcán, remegő nyakán és aztán lejjebb.

Undorodó sikoltás.

«Jaj... hagyjon... nekem... vőlegényem van.»

Ez a hang hirtelen kijózanította. Idegesen a melléhez kapott, baloldalt. Hűvös keménység feszült neki a kezének. A tárca. Önkéntelenül kivette és odalódította a lány ölébe. És akkor villamosütésre mintegy összeroppant és magába roskadt a lány a fotőjben. Kétségbeesetten, védekezően összegörnyedt, mint a sündisznó a veszélyben és sírni kezdett hangtalanul, szaggatott rázkódtatásokkal. És néha felemelte könyörgő, szomorú szemeit.

Ő pedig fázósan és furcsa rémülettel meredt a nőre és agyának őrült vágtatásával keresett egy szót, egy szót, valami betűcsoportot, ami megvan, készen, csak el van még rejtve, meg kell keresni és kimondani, gyorsan, gyorsan, amíg nem késő, egy szót, ami összeköti őt a másikkal és a harmadikkal és a századikkal, ami elállítja a nő zokogását, amitől leomlik életének nagy kínai fala, melyet maga és mások közé vont - leomlik felszabaduló robajjal, mint Jerikó falai, egy szót, ami körülöleli a világot, egy szót, amiben mindenki benne van, igen, mindenki egymás mellett, ő és ez a megsebzett ember itt előtte, mindenki egymás mellett, szelíden egy szóban, a brazíliai munkások is mind-mind, és halott gyermeke és az asszonya, és az állatok is, és... és igen... az álomban az emberek... ők is... hopp... az a szó, ők kiáltották azt feléje... hopp... hujj... megvan, megvan... végre érti azt a szót... végre... végre... megvan... megvan...

Eszelősen verte a mellét, nevetett és tele torokkal ordította: «Megvan!»

Aztán felkapta a tárcát, részeg ujjongással kotort benne, kihúzott egy ócska rongyos cédulát, a tárcát zsebregyűrte és kirohant a szobából, ki az utcára, a télbe, kalap és bunda nélkül. A lány megdermedten nézett utána.