Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Bálint György: Megújhodás
Aztán, évek múltával lassan-lassan kezdett belefáradni. A mű, a nagy mű már körülbelül tető alatt volt. Mennél jobban közeledett a befejezéshez, annál inkább fogyott a munkakedve, az energiája. Pedig régi bajából már hosszabb ideje gyökeresen kigyógyult. Egészséges volt testileg és az idegei is rendben voltak. Csak éppen valami ürességet kezdett érezni. Gyakran foglalkoztatták kellemetlen gondolatok, főképpen az, hogy miért is dolgozott eddig, miért rohanta le életét. Gyermeke, asszonya már régen nem éltek. Barátai nem voltak. Mindig tudta, hogy mindenki utálja nyers, kíméletlen modoráért és hogy gyűlölik könyörtelen szigoráért. De a vigyorgó lakájarcok mögött meghúzódó Caliban-vicsorgással nem sokat törődött mindezideig. Újabban azonban ez is zavarni kezdte. Nagy sivatagban bolyongott és minden egyes homokszem, mint parányi érem, az ő képét viselte. Kezdte unni saját magát. Szeretett volna dolgok, emberek iránt érdeklődni, próbálta gondolatait, figyelmét nagyobb távolságokra kivetíteni. Volt egy álma, egy igen szorongató, gyakran visszatérő álma. Elpusztított, kietlen tájékon járt. Szürke ég, szürke sár, szürke havas eső. Az út mentén sárbaragadt, törött ágyútalpak. Düledező, lepörkölt viskók. Pár sovány, koszos malac sivító versenyfutása. És rongyos, piszkos sötéttekintetű emberek raja, kik feléje tódulnak. Ő ijedten megáll. Az emberek rekedten kiabálnak feléje, mindig csak egy szót. Zavartan figyel, előrenyújtott nyakkal, a kezéből tölcsért csinál a füle mellé. Minden idegét megfeszíti, hogy legalább valamit értsen. Hiába. A tömeg egyre dühösebben kiabál és hadonászik. Végre hirtelen felébred és az inge csupa verejték.
Abban az időben hízni kezdett. Járása, öltözködése hanyagabb lett, haja kétoldalt megfehéredett, középen hullani kezdett. Pápaszemet csináltatott.