Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Kosztolányi Dezső: Édes Anna
REGÉNY (5)
XI. Jancsi úrfi

Egy szeptemberi reggel a minisztériumi szolga sürgönyt hozott Vizynének, melyet az ura már fölbontott. Csak ennyi volt benne:

Ma este érkezem jancsi.

Erről a Jancsiról, Patikárius Ferenc huszonegyéves fiáról, ki még Egerben lógott, gyakran szó esett azokban a levelekben, melyeket Vizy Kornél a sógorától kapott.

Jancsi tizennégyéves koráig a sankt-pölteni katonai alreálban tanult. Amikor testvérbátyja, Sándor, a kárpáti harcokban elesett, Jancsit az apja kivette innen, beíratta az egri gimnáziumba. Egyetlen megmaradt fiát polgári pályára akarta nevelni.

E négy év - szénszüneteivel, laza fegyelmével - álomszerű gyorsasággal röppent el a fiú fölött. Látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, kik máról-holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katona-ruhában járt az előadásokra, minden nap várta, hogy a "menet"-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit.

Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett. Társasági fiú vált belőle. Végigtáncolta a házi bálakat, udvarolt az egri lányoknak, mint alkalmi humorista szerepelt. Arról álmodozott, hogy moziszínész lesz. Máshoz nem volt kedve. Két évig nem is tudott mihez kezdeni. Tanulni nem akart tovább.

Apja végül megsokallta a tétlenségét, sógorához fordult, hogy ő faragjon embert ebből a fickóból, kinek életét kettétörte a háború. Vizy azt tanácsolta, hogy semmi esetre se adják a megyéhez vagy az államhoz, úri koldusok, a keresztény középosztálynak alkalmazkodnia kell az új idők szelleméhez, leghelyesebb valami gyakorlati, pénzszerző pályát keresni számára. Patikárius Ferenc is ezt a nézetet vallotta.

Vizy telefonált egy bankigazgató ismerősének, az megígérte, hogy a fiút fölveszi fizetéses gyakornoknak. Már csak a lakáskérdés maradt hátra. Pesten ekkor nem lehetett lakást kapni. Vizyné féltette szobáit s nem kis szabódás után ment bele abba, hogy unokaöccse mindaddig, míg megfelelő lakást nem rekviráltatnak neki, náluk lakjék. Ezt meg kellett tennie a bátyjának.

Estére háromra teríttetett. Jancsi azonban nem érkezett meg. Ezen nemigen csodálkozott. Hiszen ismerte. Nem volt ennél megbízhatatlanabb fráter az egész földgolyón.

Harmadnap a sürgönye vétele után, mikor már elfeledkezett arról, hogy szállóvendéget kap, délelőtt tizenegy órakor óriás robajjal nyílt az ajtó.

Jancsi úgy rontott be, mint a vihar.

- Angéla néni.

- Jancsi, Jancsi.

- Kisztihand.

- Szervusz, szervusz. Hát most kell jönni? No de ilyent. Mikor érkeztél?

- Ebben a pillanatban, a gyorssal, három órát késett.

- Jaj, hagyj már, te bolond.

Egyszerre beszéltek, sikongtak a rokoni csókok záporában. A viszontlátási jelenet sokkal elevenebb volt, mint a színpadon.

Vizyné kibontakozva karjaiból igazgatta haját, melyet a szeleburdi lurkó összevissza-kócolt. Kissé félretolta őt.

- Várj, hadd nézzelek meg.

És nézte unokaöccsét.

Jancsi fehér volt, tetőtől-talpig fehér, mint egy ellentengernagy. Fehér porcelán-nadrágot viselt, fehér kabátot, fehér sportcipőt. Úgy kiöltözködött, mintha a sötét idők nyomot se hagytak volna rajta.

- Mennyire megnőttél - mondta Vizyné, valami hitetlen hangon.

Még egyre azt a koravén kiskatonát kereste, ki az ünnepek alatt, mikor egy-két napra hazaengedték a katonaiskolából, a családi asztalok végén lapított alamuszian, egy szomorú gyíklesővel az oldalán.

Évek múltán az ilyen találkozások kissé meghökkentőek. Távollevő ismerőseinket szeretjük megrögzíteni egy ponton, egy határozott helyzetben, akár a halottakat, megállítjuk fölöttük az időt, jámbor öncsalással elhitetjük magunkkal, hogy képzeletünknek az az önkénye, mely őket fotográfiákká merevítette, reánk is érvényes s azóta mi magunk sem haladtunk előre a megsemmisülés felé vivő úton. Ilyenkor tudatára ocsúdunk annak, hogy alaposan becsaptuk magunkat és zavarunkban mosolygunk, mintha bizony valami nagyon kellemest látnánk s nem a legkellemetlenebbet.

Vizyné is ezért beszélt mindent összevissza. A távolba tekintett. És mosolygott, mert emlékezett.

- No jöjj, majd megmutatom a szobádat. Itt fogsz hálni addig. Ezen a hencseren.

- Pompás - szólt Jancsi s máris végigfeküdt rajta.

Aztán egyszerre lehengeredett a hencserről és tótágast állt. A két kezén csodálatosan egyensúlyozva magát, végigjárta a szalont. Fehér arcát megszínesítette a beléje toluló vér, kabátja fölrebbent, látni lehetett kitűnő zefíringét, felső zsebében a zsebkendőt, melyet galamb-alakúra hajtogatott össze.

Vizyné kiabált:

- Te őrült. Föl ne forgasd a házamat. Mondd, még mindig ilyen őrült vagy?

- Igen, Angéla néni - szólt, miután talpra ugrott és tréfásan meghajolt előtte.

Aztán fütyörészni kezdett.

Vizyné csak mosolygott-mosolygott, figyelte ezt a szélkelepet, kit egykori csínyjeinek emlékei vettek körül, a rég elhangzott családi hahoták visszhangjával, mint egy mítosszal, melyet csak hozzátartozói ismerhettek.

Más azonban - egy idegen, ki először látja ezt a cingár fickót - aligha tartja őt ily kedélyesnek.

Jancsiban mozgékonysága ellenére is volt valami kimért, ami a távolságot éreztette közte és azok között, akikkel érintkezett. Kifogástalan, mindig aggályosan-elegáns ruházata is ezt a zárkózottságot hangsúlyozta. Erős volt, izmos, de mellkasa szűk. Kis keze száraz. Bőre soha, a legnagyobb hőségben sem izzadt. Rövidre nyírt, érdes bronzhaj tapadt szabályos, de meglepően kicsiny koponyájához, melyen peremtelen fülek lebegtek, oly lazán, mintha papírból vágták volna ki és csak odafércelték volna. Vékony ajaka szívósnak, talán kegyetlennek is mutatta. Arca pedig, mintha fából lett volna, élettelen volt és szabálytalan, csupa szeszélyes sík, egymásra borítva, csupa furcsa ötszög, mint egy kubista faszobor.

Hirtelen abbahagyta a fütyülést, mert hozták bőröndjeit, két pompás, angol disznóbőr bőröndöt.

Elkomolyodva, immár teljes odaadással és áhítattal nyitogatta a patentzárakat.

Mi minden volt itt.

Tizenegy öltözet ruha, frakk, szmoking, télikabát oposszum-prémmel, csodálatos ingek, selyem-alsónadrágok, nyilas harisnyák, lakk-cipők, bohémes félcipők, melyeknek leffentyűs bőrnyelve egészen kicsapódik a lábfejre, aztán körömápoló-táska, többféle illat-szivattyú, fehér ebonit-tégelyekben glicerin-szappanok, mert csak glicerin-szappannal tudott mosakodni.

Legalul két könyv is: egy salátává olvasott, szamárfüles füzet, Karinthy Frigyes műve, az Így írtok ti... meg egy dióhéjnyelvtan: Egy óra alatt angolul.

Angéla néni segíteni akart neki a csomagolásnál, de ő ruháihoz senkit a világon nem engedett hozzányúlni. Nem volt szüksége semmire. Keféket is hozott magával. Egyenként kefélgette kabátjait, ujjával lepöccentett egy-egy porszemet, a nadrágokat húzogatta, akasztóba szorította, föllógatta a szekrénybe, melyet nagynénje rendelkezésére bocsátott.

Majd piperecikkeit a fürdőszobába vitte s ott azonnal hozzálátott a tisztálkodáshoz. Hosszan mosakodott. Szappanyozta magát, zuhanyozta s noha reggel már megborotválkozott, a remek amerikai önborotválkozójával újra végigsiklott arcán, a fecskendőből kölnivizes permeteget fújt hóna alá, fehérneműt váltott, sötétkék ruháját öltötte föl, a rozsdaszín nyakkendővel s fölfrissülten, újjászületve lépett ki az ebédlőbe, hol Kornél bácsi már várta.

- Hello - üdvözölte Jancsi -, hello, Kornél bátyám. How do you do?

- Szervusz, csacsi. Hát te hogy vagy?

Kornél bácsi barátságosan hátba bökte s családi szokás szerint megcsókolta a jobb és bal orcáját.

- Thank you, very well.

- Mit szólsz hozzá - mondta Vizyné -, egészen megtanult angolul. Amerikába akar menni, Hollywoodba, moziszínésznek.

- Előbb azonban majd itthon keresi meg a kenyerét.

- Kornél bátyád állást szerzett neked a bankban.

- Yes, yes - bólongott Jancsi.

- Ide figyelj, te hetrefüles. Holnap reggel együtt megyünk az igazgatóhoz, be kell mutatkoznod.

A bankügyet magyarázta, de Jancsi erre nem tudott figyelni.

Kornél bácsi bal arcán, közvetlenül az orra mellett, volt egy csokoládébarna szemölcs, melyre legjobban emlékezett az egész Kornél bácsiból. Ez, amint beszélt, le-föl mozgott. Jancsit, mint gyermekkorában az a gondolat kísértette, hogy két ujja közé csippentse, fölemelje és húzza mindaddig, míg le nem szakad s Kornél bácsi föl nem ordít.

Angéla néni a cselédnek utasításokat adott a terítésre vonatkozólag. Ott állt mellette fehér ruhájában, sárga hajával, szinte világított a szobában, mint egy hosszú gyertya, valami felületes fényt árasztva.

Erre a két emberre tekintgetett, ki előtte nem volt több, mint egy-egy szereplő, ki véletlenül épp ezt a maszkot választotta magának s csak azért viseli, mert különösen kedve telik benne. Hiányzott belőle a részvét, mely egy idegen életet is éppoly végzetesen-szükségesnek érez, mint az önmagáét. Az ifjúság könyörtelen nihilizmusa lakozott benne.

Az ilyen cikázó, zagyva benyomások azonban nyomban zavarba is hozták s igyekezett elterelni őket. Köhentgetett, közbe-közbeszólt, hogy várják őket Egerbe, csak menjenek le s ujjaival az asztalon lévő evőszereket babrálgatta.

Leültek ebédelni.

Jancsi Kornél bácsival szemben foglalt helyet. Szemét az abroszra sütve sunyított nagybátyja felé, ki kanalazgatta a marhahús-levest.

De nem sokáig. Egyszerre fölkiáltott:

- Mi ez? - és rémülten magasba tartotta kanalát.

Vizyné is tágra nyitotta szemét, mint aki valami baljós csodát lát.

Az történt, hogy a kanál, amint levesébe meregette, egyre-egyre fogyott, aztán merítő-csészécskéje egészen elolvadt. Csak csonka nyele maradt kezében.

- Ezt te csináltad, kópé - mutatott a vigyorgó Jancsira.

- Ugye vicces?

- Szamárság. Hol szerezted?

- Bécsben. Múlt hónapban, mikor fönnjártam. Egy bazárban. Nézd - és Jancsi kivett zsebéből egy másik ilyen csodakanalat:

Kornél bácsi nem haragudott. Vizyné pirongatta Jancsit:

- Mondd, fiam, mikor jön meg már az eszed, mikor komolyodsz meg?

Jancsi megmutatta egész humoros készletét, melyet egy osztrák gyár az általános jókedv fokozására, a csüggedt emberiség fölvidítására gyárt.

Volt neki egy cigarettatárcája, melyből, ha egy cigarettát kivesznek, az egész automatikusan kiugrik, olyan cigarettája is, mely rakétákat szór és bűzölög, gyufadoboza, melynek egyetlen gyufája sem gyullad meg, pálinkáspohara, tele sárga császárkörte likőrrel, de nem lehet kiinni, mert fölül be van üvegezve, aztán egy nyávogó revolvere s egy nyomtatott villamos szabadjegye, mely viselőjét följogosítja arra, hogy bármely villamos alá ingyen odafekhet.

Angéla néni sopánkodott, hogy ez a fiú csak nem változik. Kiskorában is épp ilyen volt. Egerben egy éneklő-kanonok alól kihúzta a széket s egy fehér kutyájukat, mikor otthon a kerítést mázolták, zöld olajfestékkel befestett és az szegény zöld is maradt, míg el nem pusztult.

Kornél bácsi próbált inni a császárkörtéből, elsütötte a nyávogó revolvert, aztán figyelmeztette, hogy most már elég legyen, vége a tréfának, holnap kezdődik a komoly munka.

Másnap kocsin vitte a bankba.

A vezérigazgatót kereste, de előbb egy másik igazgatóhoz utasították s csak körülményesen jutott előszobájába, mely telis-tele volt várakozókkal.

Vizy beizent hozzá, a vezérigazgató visszaizent, hogy engedelmet kér, egy bolgár miniszter van nála, de rögtön utána rendelkezésére áll. Szemüveges titkárnőjével átvezettette Vizyéket egy egészen igénytelennek látszó kis szobába, hol a protekciós vendégeket szokták elbújtatni.

Pár perc múlva a mellékajtón föltűnt a vezérigazgató, egy köpcös, alacsony, igen erős zsidó. Gyűrött, kék ruhát viselt és szipkájából szívta szivarját.

Vizyt és Jancsit átkarolva betessékelte egy üres tanácskozóterembe, mert - amint mondta - valósággal szöknie kell, bujdosni, hogy lélegzethez jusson. Amíg Vizy körülményesen előadta kérését és a vezérigazgató kegyes ígéretét, amelyre az már nem is emlékezett, a vezérigazgató irattömböt húzott ki zsebéből, irónt kért Jancsitól - érdekes, nem is volt irónja! - s máris írt rá valamit, folyton társalogva és egyre erősebben szivarozva. Közben a szivarhamu mellényére pottyant, melyet le se tisztogatott. Aztán sietve kezet fogott velük, a mellékajtó felé tartott, hol már egy bizottság várta.

A tanácskozóterembe belépett egy kifogástalanul öltözött úr, aki - nem tudni honnan - már értesült az intézkedésről, boldogan szorította meg Vizy és Jancsi kezét, melyen nyilván még érezte a vezérigazgató ki sem hűlt, varázsos kézszorítását, a liften levitte őket a földszintre, majd egy vaslépcsőn a föld alá értek, a pincehelyiségben lévő páncélterembe.

Itt helyezték el Jancsit. Kapott egy íróasztalt, bemutatkozott kollegáinak és munkába állt.

Csodálatos világ volt ez. Jancsi napról-napra jobban bámulta.

A hatalmas épület a tér közepén oly ünnepien és méltóságosan magasodott az égbe, mint egy székesegyház. Még a gőgös, mindig siető autók is türelmesen várakoztak a járda mellett s a járókelők, kik csak elhaladtak a bank kapuja előtt, valami tisztelettel teljes kíváncsisággal tekintettek be, halkították hangjukat, szinte kalapjukat is leemelték. Azok, kik künn a városban, az életben semmiben sem hittek, itt hittek valamiben, mert érezték, hogy itt csakugyan van valami.

Maga a portás is önérzetesen strázsált paszományos sapkájában a küszöbön, félig még az utcán, de félig már a szentélyben, körülvéve a tájékozatlan kéregetők gyanús tömegétől, kik illetéktelenül akartak bejutni. Először is ő döntötte el, ki méltó arra, hogy betegye ide a lábát s csöndesen, nagyon tapintatosan távolította el a hisztérikus szegényeket, mert amint Jézus is kiverte templomából a vámosokat és publikánusokat, ez a szentegyház sem tűrt hitetleneket, kik nem egészen szolgáltak a pénznek.

Jancsi szeretett időzni az előcsarnokban, a zöld márvánnyal rakott, aranyozott folyosón, hol templomi üvegfestmények szűrték át a napsugarakat. Messze kétfelé ágazó derengő lépcsőket látott, faburkolatos termeket, fejedelmi fogadószobákat, kényelmes zsöllyékkel és díványokkal. Mindenütt a bőség és föltétlen jólét terpeszkedett. Körbejáró liftek zakatoltak. A pénzteremben harminc írógép kattogott s vagy száz hivatalnok görnyedezett üvegkalitkájában.

Ott, ahol ő volt, a páncélban, éjjel-nappal égtek a lángok, mint valami öröktűz egy istenség tiszteletére. Erre az osztályra, mely a részvényeket és értékeket foglalta magában, különösen vigyáztak. Félméteres vastag ajtók zárták el egymástól a termeket, a vészcsengők a legkisebb mozdulatra megszólaltak, s mikor alkonyodott, a folyosón kézi-villanylámpával megjelent a bankőrség. A felek, akik idejöttek, gyakran bőröndben hozták a valutát, az aranyat és ékszereket, egy kis fülkébe vonultak, mely a gyónószékre emlékeztetett s magukba szállva, mintegy lelkiismeretüket vizsgálgatva itt rendezgették kincseiket, melyeket egy acélszekrénykébe zártak s később maguk helyeztek a safe-be. Hosszú, ismeretlen eredetű csengetések hallatszottak, melyekre kedves kis groom-ok ugrottak ki valamelyik ajtóból.

Fölötte pedig mindenütt jelenlevően uralkodott az első emeleti folyosó egyik szárnyán az, akit ő már személyesen ismert, de csak egyetlenegyszer látott, a vezérigazgató, aki mindig itt volt és mindig nem volt itt, csak egy pillanatra jelent meg, az autóján is amerikai pénzcsoportokkal tárgyalt, láthatatlanul röpült föl a liften, láthatatlanul suhant szobájába s körötte zengettek a telefonok, zúgtak a csőposták, röpködtek a táviratok, sürgött-forgott fényes segédlete, a titkárok, mint áldozárok, a cégvezetők, mint prépostok, az igazgatók, mint kövér öreg püspökök, míg ő elvonulva a szentek szentjébe személyesen járult az oltárhoz s egy percben talán színről-színre szemlélhette azt, amiben a huszadik század még hitt, az egyedülvaló bálványt, az arany Istent.

Milyen érdekes volt mindez és milyen biztonságos. Jancsi úgy érezte, hogy a megrendült világ szilárd pontjára került s maga is tagja ennek az egyházi rendnek, mintegy az új vallás kispapja. Egyszerre felnőttnek, önállónak hitte magát.

Később megtudta, hogy Elekes Józsi is itt van, fönn a második emeleten, a valutaosztályban. Röhögve ölelkeztek össze a folyosón, mint jó vidéki cimborák. Mindjárt aznap találkát adtak egymásnak egy zenéskávéházban. Késő éjszakáig nem tudtak elválni. Jancsi fölkísérte őt a Bécsi-Kapu-térre, ahol Elekesék laktak, Elekes végigkísérte őt az Atilla-utcába s mindezt addig ismételték, míg ki nem fogytak egyetlen beszédtárgyukból, a nőcsábászatból.

Elekes két osztállyal járt fölötte az egri gimnáziumban, már egy éve bankfiúskodott, pestinek számított. Ismerte a társaságokat. Délelőttönként a bank házi-telefonján megbeszélték az aznapi teendőket. Moziztak és zsúrokba jártak.

Jancsinak első dolga volt, hogy itt Pesten is ideált válasszon magának. Enélkül nem tudott élni. Úgy tetszett, hogy addig nem is rendezkedett be rendesen, míg nincs egy lány, akinek udvarol, aki mindegyik közt a legfontosabb, akire este lefekvés előtt úgy gondolhat, mint az egyetemre. Két lány között habozott, Elekes húga és Tatár Ilonka között. Végül választása az utóbbira esett.

Tatáréknál egy-egy délután tíz-tizenöt fiatalember is összeverődött. Elekes a Margitkának csapta a szelet, ezért pártolt Jancsi Ilonkához.

Ilonka vidám, kedves lány volt, csinos, csak kissé kövérkés. Látszott rajta, hogy egykor éppúgy el fog hízni, akár az apja és az anyja.

Ez a szerelem mindössze abból állott, hogy Jancsi mikor szobájukba lépett, először rátekintett, valamivel hosszabban fogta meg kezét s olykor a zongorára könyökölve megkérte, hogy játsszék neki egy magyar nótát. Virágokat küldözgetett neki. Reggel, mielőtt a bankba ment, többször lehetett látni a krisztinai virágos boltban. Szaglálódott a virágok között, arcát egy fehér viola felé hajtotta, rámutatott, hogy azt küldjék fel Tatárékhoz, a névjegyével együtt.

Vizynének a vendég nem volt oly kellemetlen, mint hitte: Jancsit a bank kissé megkomolyította. Kilenckor már elment, félháromkor jött haza ebédelni. Ebéd után, míg az asztalnál cigarettát töltött s körmeit ápolta, beszélgetett nagynénjével.

Angéla néni évődött vele:

- Szegény Ilonka.

- Miért, Angéla néni?

- Azért fiam. Mert ti férfiak nem tudtok igazán szeretni. Megtetszik nektek egy arc, aztán elfelejtitek "Anderes Städtchen, anderes Mädchen." Ismerlek, szép maszk. El ne csavard annak a lánynak a fejét.

Jancsi elvörösödött, gyengén tiltakozott, mert hízelgett neki, hogy ily romlottnak tartják. Fitymáló kijelentéseket tett a nőkre. Vizyné korholta, de gyönyörködött az ő férfirokonában. Arcáról titkos bűnöket olvasott le.

Négy felé a fiú már öltözködött. Illatos szájvízzel öblögette száját, várta Elekest, ki kicsípve, monoklival a szemén, feljött érte. Mentek-mentek élni világukat.

A ruháin kívül azonban semmivel sem törődött. Semmit se látott ez, semmit se hallott. Azt is kereste, ami a kezében volt. Már három hete lakott náluk, de a cselédet még mindig Katinak nevezte, összetévesztette az egri cselédjükkel. Nem is igen ismerte volna meg az utcán.

Anna pedig eleget vesződött vele. Minden reggel nyolckor bekopogtatott hozzá, kakaóját egy aranyszegélyes findzsában a hencser melletti székre tette, egy kiflivel meg egy pohár vízzel.

Az úrfi nehezen ébredt. Félóráig kellett keltegetni. Kapkodva öltözködött, hogy el ne késsék a bankból, feldöntötte a széken a pohár vizet, az éjjelit a földön, prüszkölve mosakodott, csorgatta a csapokat, árvizet csinált, nedves lábbal tocsogott a kifényesített padlón.

Mindig külön kellett takarítani utána.

Amikor a füttyszó elnémult - mert az úrfi folyton fütyörészett, oly hosszan és gyönyörűen trillázott-csattogott, mint egy kis madár -, Anna bement a fürdőszobába, hol még a parfümje röpködött. Bódultan állt meg a szívdöglesztő párázatban. Rakosgatta körömráspolyait, ollóit. Egyszer az egyik illatszivattyút is megnyomta. Hideg parfüm fröccsent ki belőle, oly gyorsan, hogy ijedten tette vissza a helyére.

Jancsi csak hivatalosan érintkezett vele. Hogy Elekessel elment, a konyha küszöbéről szólt be hozzá, mondja meg a méltóságos asszonynak, hogy ekkor, vagy ekkor jön haza vacsorázni.

Egy késődélután Anna egyedül vasalt az előszobában. Két székre helyezett vasalódeszkán valami nadrágot gőzölt, vizes ruhával.

Jancsi sebbel-lobbal nyitott be. A lány látván, hogy a bejárás el van torlaszolva, utat akart csinálni, de az úrfi intett, hogy csak maradjon, visszasietett az ajtóhoz s a deszkát nekiszaladásból átugrotta.

Nevetett a kamaszos tréfán. Az ebédlő ajtajánál hátra is fordult, hogy lássa a hatást. Anna azonban tovább vasalt, közönyösen, kissé szétvetett combokkal. Pepitaruhája odatapadt testéhez. Lábán nem volt cipő.

Jancsi, mintha valami szöget ütött volna a fejébe, gondolkozott, mondani akart valamit, majd bement az ebédlőbe. Október elején Vizyéket meghívta Patikárius Ferenc az egri szüretre. Elhatározták, hogy lerándulnak, négy napra. Vizy szabadságot kért a minisztériumban. Eleinte úgy volt, hogy Jancsi is velük megy, de a bankban nem akart mindjárt mulasztani, meg aztán őt jobban érdekelte Pest, a mozi és Tatárék. Vizyné kioktatta a lányt, hogy e négy napon mit főzzön a fiatalúrnak.

Egy szerdai napon utaztak el, a déli vonattal.

Jancsi kikísérte őket a pályaudvarra, mert Vizyék, noha már huszonöt éve Pesten laktak, sokat adtak az ilyen rokoni szertartásosságra s lélekben vidékiek maradtak.

Egy elsőosztályos félfülkébe szálltak.

Vizy elárasztotta feleségét figyelmével, az ablak mellé ültette, ásványvízért, újságért szaladt, folyton kérdezgette, jó-e a helye. Angéla néni bólintgatott.

Amikor megdöccent a vonat, a peronon álló unokaöccséhez fordult, mégegyszer megkérte, ügyeljen mindenre, vigyázzon a házra. Kornél bácsi zsebkendőjét lengette.

Jancsi leemelte szalmakalapját s utánuk kiáltott:

- Hip-hip-hurrá.

(Folyt. köv.)