Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Vizyék sokáig rágódtak e teadélután emlékein.
- Hallottad? Hogy piskótát adjak a cselédemnek. Piskótát.
- Bolond, bolond.
- Meg hogy csak ezt szereti. Hallatlan.
- De később másokkal is előállt. Jött az ő nyakatekert elveivel, melyeket ismersz. Tatár aztán alaposan elintézte.
- Márpedig ebből nem nevelek primadonnát. Még csak az kellene.
- Úgy látszik, meghibbant. Beteg ember. Két hónapot se adok neki. Annyi, kérlek, a cukra, hogy már nem is méreti. Láttad? Itt is rászálltak a legyek, folyton hajtogatta magáról. Szerencsétlen. Ezt is nemsokára eltemetjük. Mi lesz a feleségével?
- De te is hibás vagy. Mondd, miért kellett annyira kitálalni a társaságnak, hogy ennek semmi hibája nincs. Még majd elcsalják. Nem kell mindent az orrukra kötni. Semmi közük hozzá.
Vizynét a doktor feldühítette. Csakazértis szűkebbre fogta Anna körül a pórázt. Vicinét sohase tartott. Most befogta ebbe is. Hetente egyszer felsúroltatta vele a lépcsőházat, kitakaríttatta a padlást, elnézte, hogy Ficsorék ide-odafuttassák, mikor nincs egyéb dolga. Anna adta ki a szemetet is. Amikor megcsendült a szemeteskocsi rég nem hallott kis hajnali harangja, látni lehetett, hogy a három lakó szemetesládájával kiloholt az Attila-utcára és porzó fekete tartalmát a napfényben beleöntötte a szemeteskocsiba. Egy kosárra való harisnyát is kapott, hogy üres idejében ne unja el magát.
Vizyné hallgatott. Megelégedését semmis szavakkal fejezte ki. Ficsoréknak is csak annyit mondott, hogy megjárja. Szinte nehezére esett ez, mert kikívánkozott belőle a boldogság. De vállalta a nevelés érdekében. Keményebbnek tüntette fel magát, mint valójában.
Szeptember tizenötödikén letelt a hónapja. Akkor kifizette bérét. Nem annyit, mint Katicának, aki túl volt fizetve, de kilátásba helyezte, hogy idővel majd emel. A tükör árát se vonta le egészen. Csak félig.
Annának nem volt szüksége pénzre s megkérte, hogy tegye be a bankba, vagy vásároljon neki valamit. Vizyné a hetivásáron, a Roham-utcában vett neki valami kendőt.
Az ötödik vasárnapon maga küldte el, hogy menjen kicsit, nézzen szét a városban.
Anna felöltözködött abba a pepitaruhába, amelyben először lépte át a ház küszöbét. Az utcák gránitkövein az ünnepnap vigasztalan fénye reszketett. Ez a munkátlan-végtelen szabadidő értelmetlenül meredt eléje. Ácsorgott a kapu előtt, majd a Lógodi utcán ténferegve, cél és terv nélkül kiért egy térre, hol egy templom volt meg egy nagy kórház és olyan lárma, mint mikor ősz végén az égben varjak kárognak. Cselédlányok korzóztak itten, a sváb cselédek vihogtak, pusmogtak, egymásba karolva povedáltak ismeretlen nyelvükön, mint a falujukban, együtt, mindig együtt. Láncot formáltak a gázlámpák körüli járdaszigeteken, föltartották a járókelőket, megakasztották a forgalmat. A villamosoknak is erősebben kellett csöngetniök, hogy tovább haladhassanak. Ő egyedül bandukolt közöttük. Egy pár dunántúli magyar lányt is látott, de azok is magukban lézengtek.
Visszajövet a Vérmezőnél egy román katona megcsipdeste a mellét. Egy kapu aljába húzódott s megvárta, míg eltűnik a katona. A Déli-Vasút körül valami utcai cukorkaárusnál krumplicukrot vett s elvitte Bandikának, az Árok-utcába.
A cselédek, kik meglátogatják volt gazdáikat, mind ezzel köszönnek be: "eljöttem, ha nem tetszik megharagudni". A gazdák nem haragszanak meg, hogy eljöttek. Életük szokott folyásában ez valami változatosságot jelent s amint némi tétovázás után felismerik a régi lányt, ki már egy csöppet soványabb, vagy kövérebb és mindenesetre öregebb, ők is visszaemlékeznek arra az időre, mely elmúlt azóta. Vendég van előttük, akivel vendégként is bánnak. Próbálják ezzel-azzal megkínálni. A látogatók azonban még elfogódottabban, még súlyosabb emlékek hatása alatt álldogálnak abban a szobában, melynek minden tárgyát jobban ismerik gazdáiknál. Karjuk, mely itt annyit dolgozott, tétlenül, haszontalanul lóg le, nincs már joguk oly otthonosan viselkedni, mint valaha, mikor kénytelen-kelletlen tiszteletbeli családtagok voltak, ezenkívül bénítóan hat rájuk az a tudat is, hogy távollétükben csak úgy folyt a család élete, mint azelőtt és bármennyire is szívesen fogadják őket, érzik, hogy nem pótolhatatlanok. Ezt mindenki érzi hébe-hóba. De ők egészen és viharosan érzik s öntudatlanul elszomorodva, mikor e kegyes látogatásokat végzik, fájóan bamba arckifejezéssel. Csak a visszajáró halottak érezhetnék ezt így teljesen.
Anna átnyújtotta Bandikának a krumplicukrot, kitől emlékül a játéktrombitát kapta. Bandika tűnődve nézte őt. Zagyva kis emlékeket kotorgatott kis fejében. A krumplicukor megtette hatását. Ölébe ült annak, akit egykor mindenkinél jobban szeretett s harmadféléves korában nem Annának, hanem Anyjának nevezte. De mikor a lány a madaras bicskáról kezdett beszélni, melyből annyi-annyi madár röppen ki, már nem figyelt. Elfelejtette a madaras bicskát. Anna búcsúzkodott Cifkánétól, Bartostól s hogy hazatért az Attila-utca 238. számú házba, még hat óra se volt.
Mégis jobb volt itthon.
Vizyné délelőtt a konyhában ült. Nem volt már szükség ellenőrizni a cselédjét, de van-e valami érdekesebb, mint a konyha, az életnek ez vegykonyhája? Itt hallani, mi történt a piacon, a városban, mit főznek Moviszterék és Drumáék s figyelheti Anna mindig szórakoztató pepecselését.
Az ételek, melyek délben bűvös átalakulás után asztalára kerülnek, még nyers állapotban hevernek. Víz zuhog a vasfazékban, a húslevesnek való víz, fő a sárgarépa, a póré, a kalarábé, a celler, a feketebors a sós, gyöngyöző lében, melyet átszűrnek az üres tojáshéjak. Forrnak és futnak a kis csuprok is. A lány sáfrányt, gyömbért kap le az állványról, vékony szeletekre hasogatja a hagymát, könnyez és szipog az orrába nyilalló fűszertől, diót, zsemlyét őröl, petrezselymet vagdal, tojást tör szét, elválasztja a sárgáját a fehérjétől, répát vakar, nyulat boncol, a húst pedig belisztezve dobálgatja a lábasba, melyben már sistereg a forró zsír.
Csak egyet nem tudott vállalni, a csirkék megölését. Ilyenkor Etelért szaladt föl, lehívta, hogy ő hajtsa végre a konyha e mindennapos, izgalmas gyilkosságát. Az öreg cseléd kedélyesen fölnyalábolta a kiszemelt áldozatokat, a vízvezeték kiöntőjéhez vitte s ott egy ügyes mozdulattal kitekerte nyakukat és elmetszette a nagy konyhakéssel, úgyhogy a vér felfröccsent a könyökéig és sokszor az arcát is bemocskolta. Anna elfordult. Vizyné se bírta végignézni. Egy vércsepp látásától már elájult volna. Elismerte, hogy szükséges, de mindig kérdezgette Etelt, hogy tud ilyesmit megcsinálni. Az kacagva mondta, hogy aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni.
Vizyné Annának értésére adta, hogy nem szereti, ha annyit van együtt ezekkel a cselédekkel. Etel nem hozzávaló, az egy vén satrafa, szemtelen, szájas és Stefi úgyis lenézi őt, végig sem menne vele az utcán. Mit akar hát tőlük? A háta mögött kinevetik. Egyszer-másszor le is tagadta Annát, nem engedte be őket hozzá, azt hazudta, hogy nincs itthon. Anna belátta, hogy az asszonyának igaza van. Nem nagyon kereste a cselédek társaságát, alig járt föl. Mit fusson olyan szekér után, mely úgyse veszi föl?
Inkább foltozgatott a konyhában. Egy csirke csipogott körötte. Ezt ő maga hozta ki az ólból, hogy fölnevelje. Minden csirkét külön-külön megismert a tolláról, hangjáról. Mint falusi lány, a csirkét magának tekintette. Kis tálakból itatta, morzsával etette, becézgette. Éjszaka a csirke az ágyra szállt, lábánál aludt.
Az asszony e konyhai együttlétek alatt Piroskáról mesélt, ő meg a mostohájáról, arról a szikár, fiatal parasztasszonyról, aki télen, éjjel kergette el hazulról. Ficsor írt az apjának, Édes Istvánnak, hogy a lánya új helyre szegődött, de az bizony nem válaszolt. Törődött is vele. Ő pedig lassanként fölolvadt ebben a környezetben. Már Bartosékat se emlegette, a volt gazdáját, már Katicáról se hallott az asszonytól, a volt cselédről. Minden elmúlt. Büszkélkedni kezdett arra, hogy gazdái sokkal vagyonosabbak, mint Moviszterék és Drumáék. Örült, ha egy új nyújtófát kapott. A szitát "a mi szitánk"-nak, a dugóhúzót "a mi dugóhúzónk"-nak nevezte, mely mindig szebb volt, mint a föntieké. Vizyné ruháit is bámulta. Különösen azt a fekete selymet, melyben szerdán délután az Áldás-utcába ment. Vizyné tréfálódzott: "Látja, ezt a maga kedvéért vettem föl".
Nem is volt számára kellemetlen társ ez a cselédlány. Ha leintette, szerényen háttérbe vonult. A cselédek társasága az úrinőknek oly kényelmes, akár a férfiaknak az utcai lányok szerelme. Mihelyt nem szükséges, elküldhetik őket.
Vizy a nagy politikai rázkódtatások után, hogy kilobbantak a parázs izgalmak, estefelé otthon időzött, várva a vacsorát. Körötte lábujjhegyen járkáltak, mert tudták, hogy dolgozik. Csönd borult gyönyörűen kitakarított dolgozószobájára, melynek íróasztalán rendbe sorakozott a tollhajó, pecsétviasz, olló, a kitömött bagoly. Levelet írt Egerbe, a sógorának, Patikárius Ferencnek, ki ott lévő öt hold szőlőjüket kezelte. Nehezen ment a levélírás. Amilyen készen diktálta minisztériumi beadványait a gépírókisasszonyának, olyan lassan fogalmazott, mikor magánügyekről volt szó. Meg-megállt egy mondatnál, át-átolvasta levelét, leporozta, megint nézegette, nyálazta a borítékot, gyertyát gyújtott, pecsétet ütött rá címeres gyűrűjével. Aztán ásított. Szíve, tüdeje, mája jól működött. Gyomra megemésztette azt, amit megevett, mégis - úgy tetszett - szenvedett. Elfogta a hivatalnok-lélek unalma, ki egyedül mindig unatkozik. Kisétált a konyhába, komoran a vacsorát sürgette. Felesége a leánnyal szórakozott, ezzel az ideplántált, friss élettel. Vizy is szeretett volna kissé itt maradni, de az asszony kitessékelte a konyhából, inkább bement vele. Azt mondta, hogy ne zavarják Annát. Különben is a cseléd nem látványosság.
De bárhogy titkolódzott, egészen mégsem bírta őt üvegbura alá rejteni.
Viatorisznál a lány naponta megfordult. A fűszeres már kedélyes kacsintással gratulált a tüneményes cselédhez. Ebből a boltból azután, mely a krisztinai asszonyok pletyka-központja, mindenki tudomást szerzett róla. Emlegették a péknél, a mészárosnál, a mosodában, még a koporsós is tudta, hogy kicsoda az Anna. Az a kövér, hatalmas rendőr, ki az Attila-utcán posztolt és Vizyéknek feszesen szokott tisztelegni, szintén ismerte őt.
A hír meglepő gyorsan száguldott. Előbb csak a legközelebbi Krisztinát hódította meg, az Attila-utcát, a Krisztina-teret, a Krisztina-körút és az Attila-körút egyes pontjait, majd a Pauler utcát, Mikó utcát, Lógodi utcát és Tábor utcát is. De egy hétbe se telt, fölszárnyalt a Várba, az Úri utcába, ahol Tatárék laktak, a Bástyasétányra, a Ferdinánd-térre, a Bécsikapu-térre, s befészkelve magát nők, férfiak agyvelejébe, nőtt-növekedett.
Egy példás cselédről beszéltek. Sokan nem is látták még. Csak a keresztnevét tudták. Még határozott formát se öltött. Az, akihez eljutott, körülbelül azt érezte, mint a babonás tömeg, egy csodaforrásról, egy gyógyító szentképről hallván, melynek természetfölötti hatékonyságát agya nem képes felfogni, ellenben mégis van.
Miután a hír megfutotta körpályáját, visszaérkezett hozzájuk. Vizynél a minisztériumban egyszer telefonon érdeklődött egyik barátja, vajon nincs-e az Annának húga, vagy nénje, mert szüksége volna egy megbízható cselédre.
Vizyné a Mária-gyógyszertárban gyomorlabdacsait készíttette el. A patikussegéd, amint a mérlegre hullajtotta a gránátszemeket, szokása szerint beszélgetett vele és egyszerre ő is Annát emlegette, az Annát, mindent tudó mosollyal.
Mikor Anna karján a szalmaszatyorral föltűnt a piacon, a zöldséges kofák összesúgtak:
- Vizy. Nem ismeri? Az a tanácsos, a minisztériumban.
Viszont, ha Vizyt látták, ezt mondták:
- Itt van, akiről múltkor beszéltem. Itt ni. Az Anna gazdája.
Esténként a krisztinai polgárok hitveseikkel a karjukon sétáltak.
A nőnek egyszerre gyökeret vert a lába. Nem figyelt többé arra, amit a férje magyarázott, hanem mint aki látomást lát, meredten bámult egy pontra:
- Nézd - susogta. - Ez az.
- Kicsoda?
- Az Anna. Aki Vizyéknél szolgál. A Vizyék Annája.
A férfi a gázvilágos félhomályban meresztgette szemét, ide-odakukucskált, de nem látott semmit. Mert az egész csak egy pillanat műve volt.
Az az árnyék, mely a kék kartonruhában a fal mellett lapulva egy frissen sült kenyeret hozott a péktől, már besurrant a kapuba, a kávészínű házba s nyargalt a lépcsőn fölfelé. Eltűnt szemük elől.
Ilyenkor egy darabig még vártak, majd szótlanul, ki tudja milyen gondolatokba merülve tovább bandukoltak.