Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: Giotto és Rafael
- Milyen szép boltajtó, aha, ide belépti díjért lehet bemenni, itt van valami látnivaló.
Bementek s meglepetve állottak meg.
- Mi ez a szép?
Alapjában véve egy teljesen üres kis szoba volt. Két oldalt egy-egy hosszú pad, mely a fal alatt végigfut s szemben egy kissé emelvényen elhelyezett asztal. De hogy volt ez megcsinálva. A fal burkolva volt a pad felett magasan, barna, remekbe faragott tölgyfa burkolattal, s az asztal oly művészi módon megépítve, mint egy kis oltár, anélkül, hogy bármi templomi lett volna benne. Nem tudták hová tenni, de mégis templomi hangulat támadt.
A férj megkérdezte a hely nevét s felgyúlt arccal mondta:
- Collegio del Cambio... most már tudom, hogy hol vagyunk; de szép... A régi tőzsde... Tudja mi ez?... Mikor még nem volt közlekedés s nem volt semmi, mikor nálunk még Mátyás király uralkodott s a nádorispánunk nem tudta a nevét leírni, hanem a kardja markolatán volt a pecsétnyomó, azt ütötte rá az oklevélre, abban az időben ez a kis város ezt a helyiséget csinálta, a nagy vásárok pénzforgalmának lebonyolítására... Nézze csak, mit érzett a távolról gyalog s nyeregben jött kereskedő, hogy a magával hozott, féltett és félt papírrongyot aranytekercsekre beváltsa... Rögtön látta, hogy jó helyen jár... Ez egy finom, megbízható, úri hely, ahol őt nem fenyegeti veszedelem, ahol vagyon pénz... Ide ült le, erre a padra s várta, míg sor kerül rá... Kint a lova rágta a zabot... Mily egyszerű s mégis mily méltóságos hely... Én voltam a budapesti tőzsdepalotának a nagytermében s mondhatom magának, hogy undor fogott el, mikor láttam. Az egy igen nagy tágas helyiség s ez még jó benne. De ordít az ordenárésága. Mikor ott voltam, azt mondtam, hogy istenem, mégis borzasztó, hogy a pénz a szőrös szívű emberek markában van, akik nem tudnak vele mit csinálni. Ugyanabból a pénzből világvégéig szépet lehetett volna teremteni, ha művész csinálja. S ugyanaz a tervező jobbízlésű megrendelőnek jobbat, finomabbat tudott volna cselekedni. De azon a piacon, ahol hallgattam azt a félelmes, állati üvöltést, a "veszek", "adok"... számokat... s láttam egy-két csúf jelenetet is, hogy az ügynökök csak éppen felverték vagy leverték az árakat; megsemmisített árfolyamok voltak azon a napon, s láttam, hogy milyen manőverekkel szedik ki a pénzt a közönség zsebéből s akkor megértettem, hogy ennek a piszkos munkának ez az olcsó díszítésű vásári terem való... Nézze; ezeknek is a pénz volt az istenük... ezek is azért éltek, haltak: de akkor még a pénznek volt becsülete... ma a pénz olyan vulgáris lett, hogy elvesztette nimbuszát; akkor az aranyat sokszorosan begöngyölték, elrejtették, őrizték, tisztították, törülgették, szerették, de amit érte vásároltak, azt is jól megnézték, hogy aranyértékű legyen!... Ez a rettenetes találmány, a papírpénz, tönkretette a vagyon értékét, becsületét; gyorsan forog, nagy tömeg, gyorsan kicserélődik, jön, elmegy, szélfúvás: az egész életet olyan átmenetivé teszi...
- Nézze csak, itt mi van!
- C.
A kis bolthelyiségből egy másik nyílt. Az is boltíves szoba, alig nagyobb az elsőnél s annak is van ajtaja az utcára. De az egy tündéri szoba. A magas faburkolat felett kifestve az egész. Valami kedves, meleg, aranybarna színű képek, szentek és ókori sisakos hősök, allegóriai alakok s szentírásbeli jelenetek.
- Pietro Vanucci.
A férj elolvasta a Baedekerből a szöveget, aztán sokáig némán nézték a boldog falakat, amelyek lassan jutnak el az értelemhez, de a színek nemes harmóniájával hamar győznek.
Az asszony tovább vadászott, óvatosan, nesztelen léptekkel, mintha nem akarná megbontani a századok tündéri álmát, de felfedező útra ment s pillanatok múlva újabb örömhírrel jött. Csak fehér ujjai beszéltek, hívtak, sürgettek s az arcán a ragyogó mosoly.
Egy harmadik szoba is volt, szintén boltocska, ajtóval a járda nélküli sima utcára: az egy kis kápolna volt. Oltárral, s templomi festményekkel.
Drága, drága kis helyiség:
- Ide jöttek be megáldatni a szerződést - mondta halkan a férj -, ha sikerült becsapni az idegent s hálát itt adtak a jóistennek, ha alaposan kifosztották a szomszéd város kereskedőit.
Az asszony mosolygott s nézte a kedvességes Úrjézus arcát, amint meghajtott fővel fogadja a hosszú pásztorpálcás János kezéből a keresztelő vizet.
- Jöjjön ki, szívecském, valamit akarok mutatni - rángatta meg a férj az asszonya ujjait, mert égett benne a gondolat. Visszamentek a középső szobába.
- Nézze ezt a csirkefogó Rafaelt... Ezt akarom magának megmutatni... Ellopta a mesterének az egész kompozícióját...
Az asszony nézte a képet:
- Szent Péter templomban? Róma?... - emlékezett.
A férj boldogan kiáltott:
- Igen.
Soká nézték a Perugino Transzfigurációját, amely pontosan ugyanaz, mint a Rafaelé, csak éppen ez meggazdagította, kiterjedelmesítette s valami belső átalakítás is van nála.
- Most már elhiszem, amit a Palatinuson beszélt az őr - szólt a férfi. - Egy régibb alkalommal, mikor Rómában jártam, a Titus Termák őre... Julia házában emlékszik a falfestményekre?... Azt mesélte, hogy Rafael, a Vatikánban, a stanzák folyosóját római motívumokból festette: ott lopta a fórumon s hogy rá ne jöjjenek, betemettette, úgy hogy csak most valami ötven esztendeje találták s ásták ki újra.
Soká nézték a képet.
- Még sose hatott rám ennyire semmi piktúra, mint ez a kis umbriai bolt - mondta a férfi -, hiszen számtalan képet lát az ember a múzeumokban: de ez valami más. Itt bent vagyok a boltban, amit ki kellett festeni valami célra... Ez élet, valóság... Itt érzem a megrendelőket, a vásárlókat, a várost, az akkori életet. Engem meghat s megdöbbent; magát nem?
- Dehogynem, nekem nagyon tetszik, én nagyon szeretnék egy ilyen szobát.
- Majd beszélek velük, talán barátságból, mert mai valutában megfizetni; pláne magyar valutában Peruginót... Tudja, mibe kerül ma egy tenyérnyi Peruginó?... De nézze, mit festett a falra... Egy bankba: szentképeket. A maga hálószobájába is azt festene...
- Az én hálószobámban most is van; én szeretem a vallást.
- Hát igen: lehet ennél szebb?... A kis Jézus imádata... Nézze, hogy fekszik a földön a csecsemő, reálisan odafestett édes kis kövér pocok. Csak a testecske vonalában van benne a szerkesztő-festő gondolata: fejecskéje, kezecskéje, lábacskája mind istent mutatnak. Fénylenek az isteniségtől. Érzi az ember, hogy istent csodálnak benne az emberek, angyalok és állatok, akik körülveszik... Milyen jó egy nagy festő képébe belemerülni, hasonlít ahhoz, mikor az ember a tengerbe ereszti be magát s percenként jönnek a hullámok és elborítanak, nagyságot és erőt érez az ember és semmi veszedelmet... És még az anyja is, Mária, aki fölötte térdel, összetett imás ujjakkal; nézd milyen gazdag nagy selyemköpenyben, lilabársony ruhában, a hajából, a simára fésült, lekefélt szőke hajából loknik és szalagok omlanak le, feje fölött finom glória arany tányéra, mint egy buborék, istenien előkelő és gazdag és finom. Egészséges, nagyszerű test: tökéletes szépség... Lehet szebbet s felemelőbbet a gazdag emberek piacára lehelni?... És hogy imád, egész lelkével, hogy imádja saját szülöttét... ahogy a lélek csak imádni tud.
Az asszony halkan szólt:
- Az a mélységes csönd az egész képen... mintha nem mernének az áhítattól hangot adni... ezek még az állatok arcára is áhítatot tudnak festeni...
- Igen; ez a legfőbb erejük... Most mintha fátyol szakadna fel előttem... Emlékszik, Rómában a Barberini-palota kis termében mennyit néztem a Rafael Fornarináját... Most bevallom magának, hogy tegnapelőtt Assisiben megtértem: a Giotto-képeken néztem a nőarcokat s rájöttem arra, hogy egyetlen egyben sincs semmi érzékiség... Giotto oly pietásszal nézi a női arcot, hogy nem támad benne érzéki gondolat... Lelki tartalmat talál ott, szenvedést, imát, elmerülést, önfeláldozást, magasba emelkedettséget... de ott nem kísért soha az ágy... A Fornarina s a későbbi festők minden képe, minden női arca, egy szent, vagy csak álarcozott szent kifejezésbe burkolt sóvárgás... A vér tüze és perzselése s vágya... Itt nincs vér... Nem tudom megmondani magának, kihalt-e, vagy még nem ébredt fel... Ezek, azt hiszem, nyolcéves gyermeklányok... ezek a szent asszonyok, ez a szűz Mária, ez valóságos szűz, aki öntudat nélkül fogant és szült s mint valóságos csodát imádja önmaga testének kiszakadt darabját, amely immaculata testéből származott...
Egyre halkabban beszélt:
- Szívecském, lássa, a maga lénye rám olyan hatással van, inspirál... Nem tudom, de nekem ebben a pillanatban az az érzésem van, hogy rájöttem a magam számára egy titokra... Rájöttem arra, mit jelent Rafael...
- És Giotto?...
- Igaza van: és Giotto... A művésztörténet azt mondja, hogy Giotto volt az olasz művészet megalapítója... Ezzel szemben ott áll a Giotto képe mellett mesterének Cimabuenak a képe... Soká néztem együtt a kettőt... S meglepett az, hogy Cimabue van olyan jó festő, ha nem jobb, mint nagy tanítványa... s mégis az ő neve jeltelen, a másiké dicsőséges... Egyáltalán nagyon furcsa, hogy lesz egy név jó név... hogy van az, hogy egyszercsak jön egy húszéves fiú, Giotto s örökre s általánosan népszerű... s csak kétszáz év múlva jön egy másik húszéves: Rafael, aki szintén játszva s boldogan leli meg ugyanazt a dicsőséget... Nos, tehát csak azt akarom mondani, hogy Giotto s mestere közt ugyanaz a különbség van, ami Rafael s Perugino közt... Itt ez a két képeslap: egyik a Cimabue-kép, a másik a Giottoé... Nézze, szívem: az elsőn milyen szimmetrikusan vannak elhelyezve az alakok, egyik angyal jobbra vetett fejjel, a kép másik oldalán a másik balra vetett fejjel. A felső két angyal viszont befelé hajolva Mária alakjához. S oldalt a kolduló barát, szent Ferenc, kiesve a képből. S most nézzen erre itt: ahogy Giotto Ference a galamboknak beszél... Az egy rajz-kompozíció: ez egy élethelyzet... Nézze meg a Cimabue Madonnáját, őszinte s reális arc s a többi is, egy sem üres és tartalmatlan... de az egész, egy nem is színpadi, csupán megrajzolt kompozíció... ellenben itt van Giottonak egy másik képe: "Szent Ferenc glorificatioja". Itt ugyanaz van, ugyanolyan szimmetrikus elrendezés, mintha a mester csinálta volna, Cimabue. De nézze, milyen lebegés. Az összes angyalok megmozdulnak s mint egy felhő sereglenek a szent alakja körül... S tovább menve: ott öt alak keserves munkával van összeszerkesztve, itt valóban mint a felhő szállva s hullámozva mint a tenger habja sereglik fel a tömeg: Ezt hozta Giotto, az elődei után... Friss szél csapott a hullámokra, a felhőkbe, a mező liliomaiba, a gondolatokba... Az arcok ugyanazok valahogy, csak élők lettek, a lelkek ugyanazok, csak éteriek lettek... az ártatlanság valósággá lett, a szűziesség szentséggé, Giottónál az a törekvés, amit a keresztény piktúra ezer éven át akart: a Mária és az angyalok szűziességének legmagasabb igazolását érte el... Nála elszakadt minden a földtől, a salaktól, a vértől: nála minden égi, éteri, felmagasztosult... Annyira, hogy az ember érzi a magasságot, mélységet, de nem érzi többé a valóságot, a lehetőséget.
- Igen.
- Szívem, az ember, ha az édesanyjára néz... talán akkor van ennyire elszakítva s mentesítve a természettől... Én tudom, hogy ő is volt fiatal s éppenúgy ismerte a szerelem lázát és kéjét és kínját, mint én: bizonysága, hogy itt vagyok... de fátyolon és glórián át csillan vissza az anyai vér termő gerjedelme s ha az ő szemébe nézek, nem merem megtalálni ugyanazt a bűnt, ami engem éget... Erre jön Rafael, egy kétszáz év múlva kipattant fickó, aki élő, rohanó, tomboló vérben fogant ecsettel áll a szentek galériájába... Mert mi jöhet Giotto után?... Lehetett azt a szépséget, szentséget, átszellemültséget tovább fokozni?... Mi jöhetett e téren?... Csak új s új technikai tudással legfeljebb ugyanazt az egyetlen pszichikai állapotot ábrázolni... Önmagát felülmúlta, hogy múlhatta felül őt más?... Emlékszem egy képére, negyedóráig nem bírtam elmozdulni az elől a kép elől, tudja mikor maga a baráttal s a csoporttal elment s intett nekem távolról, hogy menjek már, ne maradjak el, nem illik: igen, de én akkor valami roppant csodát láttam. Szent Ferenc fekszik a koporsóban s felette két nő, a kisebbik ráborul a kezére s csókolja. Hát ezt a csókot nem lehet elfelejteni. Azt az áhítatot s odaadást... Ahogy az a nő odaborul... abban nincs test, nincs élet, az a földöntúli meghódolás... Az nem egy színésznő, aki megjátssza a csöndet és a jó és alázatos hívőt, de közben uralkodni tud a formáin s vigyáz, hogy a fotografáló lencse előtt keze lába nagy ne legyen s el ne torzuljon, szóval nem kabinetalakítás egy legkisebb szerepben: nem, ez egy valóságos nő, aki valósággal eltűnik a szem elől, valósággal megsemmisül a néma hódolásban... Itt jöttem rá arra, hogy van a nőben más is, nemcsak érzékiség...
- Van bizony.
- Van: kikapcsolt érzékiség... Van abszolút odaadás valamely más érzésnek... És most nézem itt Peruginónak ezt a selyembe, bársonyba, aranyba öltöztetett s legfinomabb ízléssel megjelenő minden előkelőségeken felül lebegő, testiségében is emberi létezésen felüli dámáját, ahogy saját csecsemőjében istenét imádja s rájövök, hogy a pszichikai tartalom ugyanaz, ami Giottonál. Sem feljebb, sem lejjebb, ugyanott akar lebegni... Talán színben, figurákban, elrendezésben, technikai manírban más, legalább is sok újat hozott: de lelki tartalomban retteg újat hozni... Erre jön Rafael s megfesti a buja s buján komoly Fornarinát s ráfesti a Transzfigurációra.
- De nem festi bujának.
- Megálljon csak. Ezt a Madonnát hiába nézem s akármeddig nézem, nem bírom a démont felfedezni benne. Talán ez a piktor, aki egy palatáblára saját magát is idefestette - nézze meg, milyen kövérkés, csukott szájú, nyugodt szemű, bánatos ember, talán ő valósággal nem is jutott el oda, hogy nőben démont lásson; ő a feleségét valószínűleg feleségnek nézte, aki főz neki s felöltözteti a gyereket, alkalmilag magamagát is, de semmi transzcendentális nincs benne... Rafael... Nem volt felesége s meglátta a nőben a nemi társat... Rendben van: az oltárképre nem festett mást, mint amit szabad volt. De emlékezzen vissza arra a Magdolnára, ahogy ott térdel az előtérben, egy vonalban a Krisztus-alakkal. Emlékezzen annak a buja karjára, a remek karcsú testére, amely a magáéra emlékeztet, szívem, s a vér felforr, tudja... Nézze, az az érzés mozdul meg a néző férfiban, ami a festőben volt a modellel szemben s az az érzés mint a perzselő tűz sugárzik a képről... S azon a képen semmi egyéb nem fontos, csak ez a Fornarina kép... ahogy ez a boldog zseni belevágta a szentek s idvezültek s túlvilági angyalok galériájába, a vértől forró és mámortól idvezült szeretőjét...
Az asszony összehúzta finom szemöldökét s ellenségesen nézett.
- Azt hiszem, maga látja ezt bele csak, mert maga azt lát, amit akar.
- Mért nem látom akkor ezen a Madonnán?... s mért látom a maga oltárképén, amely az éjjeli szekrényen áll, azon az ismert Rafael-képen, amit legjobban szeret az emberiség, amely a legtöbb példányban van elterjedve, ahogy a gyermek Jézust a karja közé szorítja s megette a kis Keresztelő János... Az az anya-arc, az egy élő, kielégült ember. Egy nő, aki keresztülment minden emberin s most meg van nyugodva, megelégedve s boldog gyermekében. Azon az arcon ott van, hogy él a férje s erős és egészséges és nem szenved hiányt az élet semmi örömében... Ez a Madonna itt s valamennyi Madonna, Rafael előtt, vértelenül, csak túlvilági átszellemültségben ég, vagy szunnyad... A Rafael óta festett madonnák élő nők...
Az asszony félig lehunyt szemmel mosolygott. Most az arcán valami oly különös és titokzatos volt, oly zárkózott s átszellemült, mintha Giotto Madonnája fénylett volna fel rajta.
A férfi tovább tüzelt:
- Most mondok valami mást. Szent Ferencről az elébb elmondtam, hogy három egymás után következő generáció hogy festette meg. Nem is törődtek vele, hogy a fizikai hasonlóságban oly óriási eltérésben leledzettek: mert szent Ferenceik egyben teljesen közösek voltak: a tökéletes, föld-felett-való-létezésben. Akárhogy festették a habitusát, mindig egy lélekben-elvarázsolt lény volt: Giotto édes népmesei motiválásában, ahogy az egyházat vállára veszi s egy valóságos kis tornyot ferdén átölelve, tovább visz s pedig erőfeszítés nélkül, tehát épp oly súlytalan cselekedet, mint ahogy a fáradság s éhség idegen ettől a jelenségtől: a többi is ugyanebben az atmoszférában tartja s viszi ezt az alakot... Ezzel szemben a hotel halljában ma a kezembe került egy német folyóirat, amelynek az első oldalán ott van egy kép: Rafael Szent Ferencének fotográfiája... A vér megállt bennem: az első élő Szent Ferenc... Hogy mi van ezen a képen!... az, mint mikor a sötét kápolnából kilép az ember a természetbe... Itt van legelőször egy élő arcon, egy élő testen az elragadtatás... elragadottság... a láz... az izzó szenvedély... a cselekvő átszellemültség... az abnormis lelkiállapot... az őrület, mint istenség... Nézd meg a szemét, hogy szinte kancsalít, a száját, ahogy szinte nemi kéjben torzul nevetés felé, ez igen: ennek a testnek súlya van, lefogyott, elsoványodott, hatvannyolc kilóról lement ötvennégyre, és a ruhája, a szent keze, ahogy erő nélkül tartja a vessző keresztet s a jobb kezének lágyan, hervadtan elnyílt mozdulatában benne van mindaz a szentség és finomság, amit a Martinik és Lorenzettik akartak jelezni... Egészben egy őrült szenvedő. Egy istenné őrült ember. Minden érzéke birtokában, az összes fájdalmaknak alávetve, egy tomboló, féktelen, embertelen elragadtatottságban, amint szenvedve áldozza fel magát, máglya és bakó, és nyilak nélkül: önmaga lelkének tüzében, boldog kínban elégve...
- Megvesszük ezeknek a reprodukcióit?
- Boldogan... Csak azt akarom még mondani, hogy ma, ebben a kis boltban ugyanúgy jártam. Itt van, nézze, ez a Transzfiguráció. Nagyon kitűnő. Csak nézze sokáig. Egy remek Perugino-kompozíció. Ott áll a Krisztus alakja, mellette térdel a két nagyszakállú ősatya. Lent az alvó társak, ahogy ébrednek a különös fényre s jelenetre... Nézze meg, hogy áll a Krisztus a felhőkön s most emlékezzen, mit mondott maga legelőször, mikor a Rafael képét látta a szent Péter templomában?
- Repül... Szárnyak nélkül repül...
- Igen... Súlytalan, testetlen... oly könnyű, mint a buborék, száll s lebeg... S ez a Krisztus itt: áll... felhőkön áll, de ugyanúgy áll, mintha a földön állana... A Madonna is... Rafael Madonnái készen vannak már a mestereinél... Ugye, valahol már találtunk egy Perugino Maria Maddalenát, amelyre esküdni mertünk volna, hogy Rafaelé, ugyanaz az ovális arc, ugyanaz a furcsa jelentéktelen orr, csakhogy éppen orra legyen, ugyanaz a biggyes alsó ajkú íves száj, az a szinte degenerált áll, túl sok homlok, az a nyak s ugyanaz a színezés és barna szem... még a glória körvonala is az... még az ötlet is, hogy mint a Fornarinánál a festő neve, itt a Magdolna neve van behímezve a mellfűzőbe - szóval Rafaelnél még ez a karperecötlet sem eredeti... - És mégis az egyiket Perugino festette s a másikat Rafael... Hol van a különbség?... Mi hát az, amit hozott az új piktor?
- Nos?
- Nézze, szívem, a Peruginó Krisztusa áll a felhőkön: a Rafaelé felszállt a felhők fölé...
- Jó.
- Nézze, csak nézze: ez itt áll. Testtel a földhöz ragadva... Ott Rómában, lebeg. Test és mégis bír a testetlenség könnyűségével.
- Igen.
- A Krisztus felszállt... Felszállt a Krisztus!...
- Kedves...
- Ez az egész... És ez az egész különbség az összes területeken... Giottot kortársai oly nagynak tekintették, hogy Dantéval s Petrarcával énekelték meg, egy szonettben: s joggal. Giotto valóságos transzcendentális létezéssé tette az életet... Rafael, mint egy egekből lecsapó sas, visszatért a lebegésből a földre és beleharapott az élő női testbe... Giottoval valóságos szentté lett a földi nő: Rafael egyszerre idedobta az élet élő lányát térdre az oltár elé...