Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: Giotto és Rafael
Végigmentek az utcán s a férfi egy-egy évszámot mondott. A házak korát becsülte meg. Jobbról tágas térre nyílt az utca, ahol Garibaldi szobra áll; milyen remek neve van a karbonári köpenyéhez: Garibaldi! vagy ahogy az Alföldön mondták: Galibardi!... Milyen furcsa, hogy a nagy embereknek olyan jó nevük van...
Leértek a főtérre, a dómhoz. Jobbról, balról kis kávéházak, az utcára kirakott asztalokkal, ahogy a térre értek, újra egy óriási meglepetés, egy olyan tér, amelynek hatása alól nem vonhatták ki magukat. Szemben a dóm, roppant falaival, különös tégla, vagy kőfalak, mintha félbemaradt volna az építése s annál szebb, sötét lyukakkal a falban és valami oly csudálatos építészeti remek... vagy inkább festői... Festői hatás, barnaságában elosztó sötét pontok s rajta verődő fehér fények... S ahogy az ember a fejét balra fordítja, itt a városháza, egy elbűvölően különös négyszögű várszerű épület bent a város közepén, csipkék és faragások, aszimmetriák édes kavargása s mégis egyszerű és monumentális... Az a homlokzat, jobbra, balra, kettő is és mégsem ugyanaz és mégis ugyanaz és milyen más, amint egy hatalmas térre néz s mikor egy keskeny útra... S felette a kék ég, annyira kék s felhőtelen és a nap ahogy büszkén és gőgösen s boldogan tüzel... Óh, milyen kár meghalni és milyen kár, hogy el fog múlni az egész, az egész világ...
- Nos?
Az asszony lehunyta tág szemét, valami különös, kacér, pávamozdulattal húzta ki magát, mintha tetszeni akarna a kőpaloták rábámuló szemeinek s csak annyit mondott:
- Ez igen!