Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: Giotto és Rafael
- Maga fürdőszobás szobát kér?
- Igen.
Az asszony hallgatott. Mit tegyen vele. Belenyugodott. Bement a hallba, s leült egy fotelbe. Igaz, ott sem volt, az egész hotelben fürdőszobás szoba, ahol most voltak. Ezekben a kis városokban... De ez mégis egy nagyon rendes hotel. A hall igen szép, magas felsővilágítás, a falak tapétázva, egész modern. Az egész épület nagyon úri.
Már úgy megszokta, hogy ha magában marad, ül és vár, oly csendes zsibbadtság volt benne, nem kívánt semmit, nem várt semmit. Ebben a fura világban úgyis jön egyik látási szenzáció a másik után. Beletörődik az ember, hogy rendkívüli látnivalók tömege halmozódik, hajszolódik, az ember már fáradt felemelni a szempilláját, de jó. Nedves lankadtság ez. Nem kell gondolni semmire, minden megvan, már várta a teste a víz csobogását, a pórusok szomjasan, ebben a hőségben... most ugyan nincs is meleg... nem, semmi baj sincs... sőt, minden jó...
- Azt mondják, nincs szobájuk, üres. Olyan szoba, amelyiknek fürdőszobája is volna, tudja, szívem, de itt lent a fürdőszobában most lemosdunk, aztán elmegyünk egy kicsit sétálni a városban s mire visszajövünk, lesz.
- És a reggeli?
- Ejnye, ejnye, majdnem elfeledtem.
A férfi tapsolt s egy feketefrakkos pincér futott elő.
- Két komplett reggelit.
- Ide parancsolják, vagy méltóztatnak az étterembe...
- Igen, itt jó lesz.
Nemsokára ott volt a kis asztalon mellettük. Tej, kávé, méz, vaj, zsemlyék...
Milyen jóízűen ettek, mindkettőjüket meglepte a dolog.
- Itt kitűnő koszt van - szólt az asszony. - Látta tegnap ott azt a feketekörmű pincért?... Én mindig azt néztem, hogy mikor a levest adta, a körme belelógott.
- Malacka.
Vidáman, egyenesen mentek ki a kapun. Nagyon előkelő volt. A hotel egy régi palazzo, egy valódi nagyúri palota volt, a XVII. század közepéről, ennek a kornak fejlett kényelmi ízlésével, nagy ablakokkal, levegős, úri beosztásával.
Kint izzó, perzselő, égető volt egyszerre a levegő. A nap olyan vakítóan sütött, hogy a szemet be kellett hunyni a fényzápor elől. Az utca kőburkolata úgy szórta a fényt, mint egy kopott acéltükör. A palota mellett egy keskeny utca nyílt, oly sötét és annyira keskeny, mint egy odú, s nyirkos bűz csapott ki belőle. De ők tovább mentek a főutcára, amely ott volt egész közel, csak még egy nagyszerű palotán kellett túlhaladni. Jobbra lekanyarodtak s felszisszenve megállottak.
Az utca már megint csodálatos volt. A férfi telehabzsolta magát mondanivalóval, akkor a feleségére pillantott, aki nyitva maradt szájacskájával állt s nézett lefelé a lejtős utcán, amely oly sugárzó, világos és mégis oly századosan érett volt, egyenes és mégis zeg-zugos, alacsony, egyemeletes házak, s mégis úgy érezte az ember, mintha az egekhez emelkedne. S ott az út távoli végén egy templom részlete. Valami olyan harmónia, hogy az ember csak álmélkodva áll, mint egy természeti jelenség előtt.
Az utca jobbfele napsütésben, a balfele mély árnyékban volt s ők mégis a napon maradtak, mert ez az olasz nap valahogy hozzátartozik ehhez az egész léthez. Nem üldöz, nem fáj, hanem ragyog és ég.
- Tarcalon az ember úgy elbúvik a nap elől - mondta a férj. - Még a kutya is a kazal alá menekül. Itt én nem érzem a napot.
Az asszony nagyot, mélyet lélegzett s csillogó arccal nézett a mindenre.
A férfi szólt:
- Szép?
Csak a szemével felelt.
- Gyönyörű?
Ismét intett.
- Szeret?
Az asszony odapillantott s csukott szájjal:
- Mikor?
A férfi boldog, zárt, magába merült mosollyal:
- Most.
Az asszony lehunyt szemmel az izzó glóriában. Csak itt fedezhették fel a glóriát, a fényívet, a fénypárát, a fénysugárzást a szentek feje fölött:
- Hol?
A férfi nagy lélegzettel, vállait megfeszítve, izmait megdagasztva, könnybe borult szemmel, a farnesei Herkules:
- Itt.