Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: Giotto és Rafael
- Már ez?... már itt vagyunk?...
Nagyon rövidnek tetszett az út. Ez nem két óra, ez csak egy félóra.
Egy város felé lötyögött a vonat, amely hasonlított az előbb elhagyotthoz, de közelebb van az állomáshoz, s alacsonyabb a hegy, amelyre építve van. Nem olyan festői kép s az egész szürkébb és közönségesebb.
A férfi most elemében volt, hordárt rendelt, rendelkezett, hotel, portás, autó.
Egyszer csak ott ült az asszony az ülésen a hotel autóomnibuszában, az ölében a kis kézitáskája, kissé összeesve, furcsán elhúzott szájjal, a messzibe meredő szemmel s ült, ült, míg a férfi mellé nem ült. Udvariasan, sőt gyöngéden helyet adott neki s tovább is oly lankadtan ült.
- Valami baja van, szívecském?
Csodálkozva nézett rá.
- Nincs.
- Fáradt; nem is csoda, borzasztó az, hogy milyen strapa ez az utazás.
Mosolygott:
- Nem vagyok fáradt. Hogy hívják a hotelt?
- San Marco.
- Jó hotel?
- Nagyon kitűnő.
Ezt úgy mondta, mint akinek kötelessége mindent tudni. Hát hisz ő se volt soha életében ebben a városban s az asszony ezt tudja. Honnan tudja ő, hogy milyen lesz a hotel?... Ha megszorítanák, még a város nevét se tudná, hol is vannak.
De ahogy az asszony egy picit közelebb hajlott hozzá, önkéntelenül úgy odasimult, mint gyermek az apjához, édes megelégedést kezdett érezni. Úgy dagadni kezdett a szíve, valahogy úgy rájött, hogy ő egy erős férfi. Valóban nem bolondság az, hogy a férfi a nagyobb tekintély. Egész jelentékenynek érezte magát. Körülnézett a kocsiban, a porfellegesen fehér utcán, a zöld réten, amely a kertek megett volt, a hegyeken, idevillant most egy szép távoli csúcs s a magas pinea-csoporton, mely amott látszik, érezte, hogy ő a férfi s a felesége teljesen az ő erejére van utalva s ez jó.