Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 16. szám · / · Disputa
Már Rousseau nagyon világosan fölismerte, hogy a demokráciát képtelenség úgy értelmezni, mintha abban a vezetés szerepe egyaránt illetné meg a társadalom minden egyes tagját.
Szó szerint mondja a Contrat Social III. könyv, De la démocratie c. 4. fejezetében: «A természet rendje ellen való, hogy a nagy többség (le grand nombre) kormányozzon, a kisebbség pedig kormányoztassék.»
Bryce, aki nemcsak elméleti író volt, hanem gyakorlati politikus és államférfi is, azt mondja, hogy alapjában véve minden államban oligarchia uralkodik. Írországot valaha ő kormányozta és szerinte ennek az országnak a sorsa akkor nem egészen egy tucat ember kezében volt. Németországban és Ausztriában pedig szerinte 1914. júliusában 7-8 ember akarata döntött a háború és béke kérdésében. Bár a nagy demokráciákban, mint Francia-, Angolországban és az Egyesült-államokban a politikailag számottevő emberek száma a népesség arányához képest sokkalta nagyobb, de azért ez az arányszám mégis végtelenül kicsiny. A helyzet az, hogy nemcsak az autokráciákban, hanem a demokráciákban is a vezetés oligarchia kezében van. (Modern Democracies. London: Macmillan 1921. 26. II. k. 595-6. l.)
Kétségtelen tény az, hogy a tömegek szeretik és akarják, hogy vezessék őket. Ezen semmiféle demokrácia sem változtat. De ez távolról sem jelenti azt, hogy mindegy nekik, hogy hová vezetik őket. Vezért akarnak, de nem diktátort. Demokratikus országokban azok a jó vezérek, akik biztosak abban, hogy a tömegek mit akarnak és akik kellően tudják ezt az akaratot kifejezni és megvalósítani. A vezéri tehetség abban nyilvánul meg, hogy a jó vezér meg tudja különböztetni a tömegek múló hangulatát és szeszélyét állandó akaratuktól. A jó vezér nemcsak azt tudja, hogy a tömeg mit akar ma, hanem azt is, hogy mit akar holnap. Vezet, elöl van, de soha a kapcsolatot nem veszíti el az utánajövőkkel.
A demokrácia fogalma kizárja a vak engedelmességet, de viszont a teljes fegyelmetlenség megfosztaná minden erejétől. A hatályos demokrácia alapföltétele az önfegyelem. Ha valaha régi katonák nagyon helyesen azt mondták, hogy egy ember és egy puska még nem katona, úgy saját tapasztalatunk alapján mondhatjuk mi is, hogy egy ember és egy szavazati jog még nem politikai erő, még akkor sem, ha többmillió emberből álló társadalmi réteg kapja meg e jogot. A tömegek politikai szervezete a párt. A pártok harci szervezetek, amelyekben vezetésre és engedelmességre van szükség. Természetesen a demokráciában a vezetés és engedelmesség kényesebb kérdés, mint az autokráciában. Több veszedelemmel is jár. De ezt már a régiek is jól tudták. Ezért idézi Rousseau a Contrat Social-ban egy lengyel palatinus szavait: Malo periculosam libertatem quam quietum servitium.
Ignotus úgy tünteti föl, mintha a diktátornál nem volna lényeges az, hogy erőszakkal vezet-e vagy «szépszerével». Azonban nem lehet kétséges, hogy ez nagyon lényeges különbség, amely még oly fényes írói tehetséggel és dialektikával sem homályosítható el, amilyen fölött Ignotus rendelkezik. A gyűjtőfogház és a Zrínyi-utca is rabság és a költők szerint a szerelem is rabság, de aki mindkettőt megpróbálta, mégis fog találni különbséget köztük. Nem hisszük, hogy Ignotus jó szolgálatot tenne akár a demokráciának, akár az objektív politikai megismerésnek, amikor kétséget hagy fönn aziránt, hogy lényeges-e a különbség Mussolini és Cavour között és amikor bizonyos nemrég meghalt és élő magyar politikusokat is ily határozatlanul klasszifikál.
A mindennapi élet eléggé mutatja, hogy szervezetlen tömegeket mily könnyű érdekei ellen vezetni. De ennek megvan a határa. Mint Abraham Lincoln mondta: Lehet bolondítani kevés embert végtelen időig és lehet bolondítani végtelen embert kevés időig, de nem lehet bolondítani végtelen embert végtelen időkig.
Ami azt illetné, hogy a parlamentarizmust helyettesítő gép a népszavazás formájában már föl volna találva, mint Ignotus hiszi, az nagyon kétséges. A népszavazást Svájcban, Ausztráliában és Amerika egyes államaiban több-kevesebb eredménnyel használják, de leglelkesebb hívei sem várják tőle azt, hogy a parlamentarizmust helyettesítse. És egyáltalában hiba volna azt képzelni, hogy bármely politikai fogyatkozás is törvényhozásilag volna gyógyítható. Magától értetődik, hogy ugyanaz az intézmény két országban nagyon különbözően működhetik. Pl. az angol városi közigazgatás szervezete Amerikában a legvadabb párturalmat és korrupciót eredményezné. Ellenben Amerikában a városi korrupciót és párturalmat nem pusztán a politikai intézmények tökéletesedése küszöböli ki, hanem inkább a közfölfogás változása, aminek a törvényhozás csak tünete.
Az intézmény és ország viszonya olyanféle, mint a szerszám és mester közötti viszony. Jó mester rossz szerszámmal is alkothat tökéletest, kontár kezében pedig a legjobb szerszám sem használ. De azért persze világos, hogy a legnagyobb eredmény akkor várható, ha a jó mester kezében jó szerszám van.
Ha azt vizsgáljuk, hogy a latin demokráciákban mi okozta a diktatúra utáni vágyat, a demokrácia gyönge tradícióján és az önkormányzat hiányán kívül még egy fontos okot találhatunk: a nagy pártok hiányát. A demokrácia egyik alapföltételének látszik, és pedig eddigi tapasztalataink szerint úgy a parlamentáris (Nagy-Britannia és a dominion-ok,) mint a prezidenciális rendszerű (Egyesült-államok, Közép- és Dél-Amerika) országokban a két párt rendszere. Amerikában ezt az elvet még oly kivételesen népszerű embernek, mint Rooseveltnek sem sikerült megingatnia. Angliában is, úgy látszik, a három nagy párt közül egyik teljesen háttérbe fog szorulni. Ezzel szemben Franciaországban számos kis pártra oszlik a törvényhozás, úgy hogy minden kormány megalakulása csak hosszas alkudozások és kompromisszumok után lehetséges. Minden kormány helyzete labilis és átlagos életkora egy évnél kevesebb ideig tart. A kormánypárt összetétele oly könnyen változik meg, hogy egészen normális dolog, hogy a kormányváltozás új választások nélkül megy végbe, ami Angliában elképzelhetetlen. A kormányhatalom e folytonos bizonytalansága azt jelenti, hogy a végrehajtó-hatalom igen gyönge. Minden nép természetes életösztöne tiltakozik ily gyöngeség ellen. Természetesnek kell tartanunk tehát hogy a francia nép erősíteni akarja a végrehajtóhatalmat. Ennek régebben egyik módjául a bonapartizmus kínálkozott, majd pedig a köztársasági elnök hatalmának kiterjesztése. (Pl. Lengyelországban is erről van ma szó.)
Nincs ellenben ország, ahol a diktatúra előfeltételei kevésbé volnának meg, mint az Egyesült-Államokban. A prezidenciális rendszer egyik legnagyobb előnye, hogy a végrehajtó-hatalom négy évi stabilitását az alkotmány biztosítja. Diktátor pedig nem kell, mert már van: a népszavazással választott elnök.
Nem hisszük, hogy akár csak oly országokban is, ahol a demokrácia hagyományai annyira újak, mint Németországban vagy Ausztriában, valami kedvező sanszai volnának a nacionalista diktatúrának. A demokrácia ma már nem oly elbizakodott, mint Olaszországban volt és nem is oly készületlen. De a proletárdiktatúra sanszai sem jobbak. Hogy ezt a kommunisták maguk is érzik, arra tanú Varga Jenő, aki Beiträge zur Agrarfrage I. Band. Hamburg: Hoym 1924. 298 S. 5 l.-on ezeket mondja:
«Az a rajtaütési taktika (Überrumpelungstaktik), amelyet Orosz- és Magyarországon a proletariátus a hatalom megszerzésekor részben alkalmazott, többé nem jöhet számításba... A hatalom kézbekerítése csakis akkor következhetik be, ha a nép többsége a kommunisták mögött áll.»
De ha a nép többsége a párt mögött van, akkor mire való a diktatúra?
A demokráciának nemcsak azt kell elismernie, hogy vezetőkre szükség van, de, mint Bernard Shaw mondja valahol, nem lehet kétséges az sem, hogy egy fölvilágosult abszolutizmus hatályosság szempontjából többet ér a világ legjobb demokráciájánál. Csak egy baja van, mondja Bernard Shaw: nem elégíti ki az embereket.
[+]