Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 16. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
Reinhold Schünzel, a német filmszínész, akit kezdetben intrikus, később vígjátéki szerepekben ismert meg a közönség, ebben az új filmjében egy modern tragikomikus figura megteremtését kísérelte meg. Szomorú Péter, aki körhintát hajt, arcának verítékét hullatja mások kis szórakozásáért, hogy a körhinta robotjában mint szimbólumot ismerjük fel az élet taposómalmát. Szomorú Péter, aki bohóc lesz, az élet örömeiből kitagadott figura, aki mégis azért él, hogy mások nevessenek. Mindig boldogtalan, mert valahogyan sehogy se és sohase tudja megfogni az életet: mindent falsul kezd, számára minden visszájára fordul. Egy új változatát próbálta megadni Schünzel annak a Slemil-típusnak, amelyet olyan utolérhetetlen tökéletességgel alkotott meg Chaplin. Igaz, hogyha ezt a nevet idedobjuk, túlontúl nagy lesz az összehasonlítási mérték. Mindenképpen meg lehet azonban állapítani, hogy Schünzel figurája nem sikerült. És ha e sikertelenség okát elemezzük, két okra is rábukkanunk, amelyek azonban egymással benső vonatkozásban vannak. A Dummerauguszt szomorú és boldogtalan és mégsem tud kellően mély részvétet kelteni a nézőkben: nem sajnáljuk eléggé, mert bamba és ügyetlen tökfilkónál nem érezzük egyébnek. Boldogtalanságát egyéni hibának látjuk és így nem tartjuk a vele történt dolgokat sorsszerűnek. Éppen ez a másik oka sikertelenségének és ha most újra visszagondolunk Chaplinre, érezzük, hogy az ő életét végzetszerűnek, sorsát tehát tragikusnak is tartjuk. Chaplint szeretjük is és magunkban is megérezzük a Chaplint, Schünzel Dummeraugusztja idegen marad tőlünk.
A film rendezője, akinek nevét a Star-kölcsönző - megrögzött szokás szerint - elhallgatta, tipikus német munkát produkált: játékban túl kijátszott és ezért vontatott a film, azonban lélektani realizmusra és elmélyülésre törekszik. Nívójában túlemelkedik az átlagon, meséje érdekes megfordítása a bajazzo-történetnek, és a benne foglalt alakítási kísérletnél fogva is mindenképpen figyelemreméltó filmjáték.