Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 16. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Voggenreiter Verlag, Berlin 1926
Meglep ez a kis regény a Voggenreiter Verlag - egy elsősorban az utódállamok olvasóinak kielégítésére törekvő kiadóvállalat-szelíd könyvei között. A "Zúzmara" egy olyan kérdéshez szól hozzá, amely a háború óta izgatottan érdekli az egész világ irodalmát: ahhoz a kérdéshez, nem teszi-e legbölcsebben az erős ember, ha fütyül a jámbor zsidó-keresztény erkölcsre. A regény hőse: Julien Sorel és Raszkolnyikov magyar unokája, egy gyárigazgató gimnazista fia, aki részben eredendő szadista ösztöneinek, részben apja erőimádó élet-elveinek hatása alatt «elvégezé, hogy gazember lesz». Mintha öntudatlanul attól is félne, hogy ki kellene ábrándulnia bálványozott apjából, ha holmi krisztusi hangulatoknak adná át magát: hát inkább Napóleont választja ideáljául. «A leggazdagabb ember akarok lenni először az országban, aztán Európában», jegyzi fel magának, és «a legemberebb ember: az, aki erőszakos». S elkezdi gyakorolni magát a tervezett hódító és erőszakos életre. A legkomiszabb csínyek egész sorát követi el: lop, csal, hazudik, embereket gonoszul megkínoz, puszta gyakorlásul. Egy-egy pillanatra megszólal ugyan benne a jobbik érzése -, és épp az teszi ezeket a csínyeket érdekesekké, hogy érezzük, olyan embernek a gonoszságai ezek, akinek fáj a maga gonoszkodása, aki talán csak azért kénytelen egyelőre gonosznak lenni, mert valamilyen okból fél a jóságtól, - de csakhamar elhallgattatja. Összevész a barátaival, a tanáraival (az összeveszés tárgya: a cserkészet és az ezt propagáló tanár olyan tisztelettel és emiatt olyan félénk és olajnyomatos általánosságban van rajzolva, hogy az semmiképpen sem illik a regény bátor jelleméhez). De a lázadó diákot utoléri a katasztrófa. A sors téglát ejt a fejére: a fiúnak meghal az apja. A csapás összetöri a gyereket. A szenvedésben aztán megismeri a szeretet és sírás áldását.
Sajnos, túl gyorsan ismeri meg. Darkó aki kifogyhatatlan a gonosz ösztönök rajzában, jóformán semmi meggyőzőt nem tud mondani arról, hogy költözik vissza a jóság a hősébe. Három elnagyolt oldalon intézi el a dolgot. (Vajon - ha szabad magyarázni próbálnunk az írónak egy alakot, akit ő teremtett meg - nem értetné-e meg a diák erkölcsi válságának megszűnését az, hogy a fiúnak nem él többé az apja s így nincs többé szüksége rá, hogy a kegyetlen bálványt egy immorális életfelfogással védelmezze magában?)
Így is: az elnagyoltságában is igen biztató könyv. Olyan ember munkája, akiben a lényeg iránti érdeklődés együtt van az érdekes mese szeretetével. Csak megtanulna áhítatosabban írni: kevésbé foghegyről, csaknem léha könnyűséggel. Le kell szoknia a "lírai szépségek"-ről is: arról, hogy a természetről egy mondatot sem mer leírni efféle irodalmi viccek nélkül: «Aratás elé lengette zászlaját az emberi élet meggyőzhetetlen vára, a gabonatermő édes anyaföld.»