Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 16. szám

Barta Lajos: Az asszony a napba megy

Egyfelől fölmagasodott a hegy; nagy, kék, darabos sziklakúp, de a feje enyhe zöld, másfelől a nagy gabonatermő és réti síkság terült, le egészen a folyóig. A hegy tövén, a fehér országút két oldalán feküdt a falu. A hegyből nagy seb ordított messzire: a kőbánya. Egy idő óta mozdony vasúti kocsikat vitt oda föl. Ó, ez már egészen új idő volt; falu és bánya közt a kalyibák népe azóta jobb kedvű lett és több pálinkát ivott. Már nemcsak a sík földeken, de a bányában is törték és zúzták magukat, mialatt a követ zúzták és törték. A kalyibavilág egészen eltűnt most a zöld sátrak alatt; csak a szél vetette a vad fákat, de nyaranta betakarták a bérhad nyomorúságát.

A fekete lovak mereven álltak a meleg porban; a halottak kocsisa a magas bakon ült; az üveges gyászhintó fekete mese volt. Honnan gördült a kocsiútra, mely a falu hátára ragasztott ház és a kalyiba-világ közt elhúzódott? És kit fog elvinni a semmibe? Csakugyan igaz volna, hogy ez a félig a földbe süppedt ház, melyben egy kis bolt is tátogatta csengettyűs száját, a kalyiba-világ kastélya volt? Amilyen világ - olyan kastély! Hogy jönne ide különben gyászhintó? Vagy az is a világ új sodrában van, hogy akit a városba visznek temetni, azt már nem parasztszekéren szállítják takaratlan fekete koporsóban?...

Két végével két székre nehezedve feküdt a koporsó. Még nem volt betakarva és a halott sárga, viaszos arca bevilágította az alacsony szobát. A bútorok így, a halott jelenlétében elvesztették minden célszerűségüket; pedig milyen régóta gyakorolták azt! Ostobaságnak látszott most minden hasznosságuk. Különben egyszerű, puhafából való bútorok voltak csak egy régi, sárga furnérjával fénylő, hatalmas szekrény beszélt régi időkről és a nagyapák jobbmódjáról. Ennek a sárga szekrénynek a tetején egy különös, finom, tejszínű pohár is állt.

A fiú is ott volt a szobában, távirat szólította ide a fiút; a táviratot a kereskedő rokon adta föl: «Jöjj, ha anyádat még látni akarod!» És akkor jött. Második ruháját a zálogba tette; ezen a pénzen jött. Egy jó ismerőse, egy asszony is adott neki valami pénzt, mikor a távirat után lelkében összeomlott. Mert sok csapás érte már! Hisz azon az úton járt, melyen a csapások teremnek, de ilyesmit nem érzett soha még. Nem is gondolta soha, hogy lehet ilyen fájdalom!

Most a halott arcát nézte. Azt nézte, hogy béke van-e a halott arcán? Mert ha nem lett volna, akkor talán meg is kellett volna ölnie magát... vagy lett volna-e más kivezető útja? De az anya még halálában is jó volt hozzá: az arcán kimondhatatlan nagy béke végtelenedett. Vádnak, keserűségnek semmi vonala nem jelentkezett a túltisztult arcban... a jóság, mely valójának mélyében csillag volt: - a végső elbúcsúzás pillanatában letörölt az anya arcáról minden más írást és fénybe borította azt. Elengedett a világnak mindent, amivel az neki tartozott. A fiú tudta azt, hogy az anya akarta és csinálta ezt így; mert ő tudta, kicsoda az anya. És, ami már túl van azon, amit tudni lehet, azt érezte. És most tudta és érezte is, hogy csodálatos volt az anya... De fájdalma csak annál nagyobb volt...

Messziről, a nagy városból jött most az anyához; abból a nagy városból, ahová siet mindenki abban az országban, aki teremtve akar lenni valamivé. Ő is teremteni akart. És mert ilyesmit művelt, örülnie kellett, hogy élhet és harcolhat... Már évek előtt elment észak felé a nagy városba; az anya délen, a falu hátán maradt. És most a hegy alján az anya meghalt. Olyan egyszerű volt ez a szörnyűség!

Hat ember állt az udvaron, melynek igazi kerítése sem volt; kapuról hát hogy lett volna szó? Szabadon nyúlt el mindenfelé ez az udvar és a kalyibák és falu közt ezen vitt át a karaván-út. Ott állt az elözvegyült ember, ott volt a szurokszemű rokon, ez a nemrég elözvegyült asszony, az anya bátyjának özvegye; a szurokszemű rokon asszonyleánya és férje a kereskedő, aki négy középiskolát is járt és még tőzsdén is szokott játszani; a kis szeplős, vörös asszony, akinek a faluban konkurens boltja volt, de most saját bajai miatt nem tudta egészen élvezni örömét ennek a másik üzletecskének közeli bukása fölött. Mert az asszony halála után ki látta volna el a boltot? Igen, amíg az asszony élt: feleség, anya, gazdasszony, kosztadó, főzőasszony és még bolt is volt. És még azon felül is valami, amiről ezek nem tudtak semmit sem. De a vörös asszonynak valahol a világban kóborgó ura élt és időnként víziók gyötörték, hogy a szörnyű ember hazajön... Most épen víziós időszaka volt... Ott fontoskodott azonkívül az egyszemű szabó is, aki szemüveget viselt, mindennap újságot olvasott, nemrégen jött meg valahonnan, nem tudni honnan, nyolcvan éves anyja kalyibájában élt, nem tudni miből, de aki okosságára nagyon büszke volt, amit szemtelen természetén kívül valószínűleg abból merített, hogy messzebb járt, mint mindezek. Maga a nyolcvanéves félvak asszony is, mint öreg fekete madár, az udvaron gyászoskodott. Ott volt a temetkezési ember is, aki a gyászkocsival jött a városból.

A szertartáshoz tartoztak azonkívül a halott eleven tyúkjai az udvaron és a macska, mely a kerekes kút rézsútos deszkatetején feküdt, mintha beteg lett volna, pedig csak asszonyának halálát érezte magában mint betegséget. Nagyon szerette ezt az asszonyt, mert ős szimatjával érezte ebben az emberben a jóságot. Bizonyosan még mások is eljöttek volna a faluból és a kalyibavilágból, mert nemcsak a macska, de az emberek is szerették az anyát. De minden munkás a földeken volt, ahol most aratták a gabonát. Mert mindenható volt most megint a Föld: magához kötötte és percre sem engedte el a robot keserű népét. Egész emberi hadak nyüzsögtek a tüzes, sárga mezőkön, mint megvadult, izzadó gépek.

Már a nyugati hegyek a NAP felé közeledtek... ez volt az idő, mikor a nappal az alkonyba kezd fakulni. Már nagy sejtelmek gyülemlettek a FÖLD fölé...

- Kérem - mondta a temetkezési ember az udvaron -, Önök csak itt állnak és elfeledkeznek arról, hogy ma péntek van. A városig még hét kilométer és ha feljöttek az első csillagok, a pap többé nem temet. Vasárnap akarják eltemetni a halottat? Mi lesz addig a halottból?...

A szurokszemű asszony szólalt meg, mert ő volt a leggazdagabb:

- Hogyan akarja a hatósági orvos szemléje nélkül elvinni a halottat?

- Igen, az orvos! - mondta a temetkezési ember. - De a maguk baja, ha nem temetik el vasárnap előtt a halottat.

Csak a félszemű szabó mondott még valamit:

- Egyfelől a vallás, másfelől a hatóság - tessék most összeegyeztetni a kettőt!

De senki sem felelt neki, csak azt gondolták:

- Jött-ment! Te könnyen beszélsz; hol teszi rád kezét a közigazgatás?

Így álltak ott egészen tehetetlenül, a közigazgatás harapófogókkal fogta lelküket.

A fia a szobában a koporsó lábánál állt és nézte a halott végtelenbe tisztult arcát. Hová lettek róla a betegség és a szenvedés jelei? De hát nem voltak-e az arcon más jelek is? Melyek nem a betegségtől, nem az elsoványodástól, nem a munkától, nem is az öregségtől kerültek oda? Nem voltak-e a ráncok és a vonalak közt finom csodajegyek? Mert nem folyt-e az anya megszakajtó robotja mögött titokzatos élet és nem annak világossága ült-e most az arcon?

Ott volt a nagy kövér rónaság; emberi hadak nyüzsögnek és gyötrődnek rajta szüntelenül. Munkájuk által a keletkezés kövéren dagadva dől a göröngyökből elő és a csírázás, növés, virágzás, beérés zuhataga, mint széles árvíz, mely az égtől az égig ér, más valamivé hazudja azt, ami ott történik az emberrel. Mert oly finom valami az ember csecsemő korában, hogy istennek látszik! De aztán géppé barmul! Bensejében kenyérből, szalonnából, babból, krumpliból, pálinkából - erőt csinál és azt munka formájában beledolgozza a földbe. Mikor az emberből elég növény és állat lett, az embergép beragadt szemekkel és feloszló vérrel a föld alá kerül... Sohasem történt még ott az embergéppel más, sohasem lett ott még robotból más, mint robot... Csak fölvetődtek az emberek légiói mint barna hullámok a rónaság fölött és végigmenve a táplálék-erő; az erő-munka; a munka-növény, állat változatokon: - eltűntek megint...

- Anyám! - mondta a fiú a halottnak. - Egészen egyszerű asszony! Csak te akartál itt mást. Munkát csináltál magadból, mint a többi és többet, mint bárki más; de még valamit: intellektussá váltottad át magad. Megszakítottad a sok százéves sort; véget vetettél az egyetlen törvénynek, hogy csak robotot nemzhet a robot. Te szellemmé váltottad át bennem a robotot. A napszám kínja egyszerre csak egészen új értelemmé emelkedett benned! Mert megtörted a sorsot és mássá kényszerítetted. Drága! Tetőpont vagy és csodálatosság!

Tudta jól, hogy vigasztalásul mondja mindezt; nem a halottnak, akit már el nem ér semmiféle hang, mert olyan felfoghatatlanul messze van, hanem: magamagának. De azonnal meg is kérdezte:

- Mit ér ez a magyarázat, mely gondolataimban van meg csupán? Jutott-e neked, amíg éltél, valami jó? De éppen az, hogy munkában őrlődtél el és gondban főttél szét, mialatt a mérhetetlenül nagyot véghez vitted, teszi a világ kincsévé cselekvésed. Az ellentmondásban, mely életed formája és életed valóságos értelme közt kifeszül: rejlik jövendő útja mindazoknak, akik robotból még csak robotot tudnak csinálni... Itt állok előtted! Én vagyok az intellektus; te pedig most itt fekszel a fekete deszkák közt sárgán... Mi volt életednek üdve? Az elvont gondolat, hogy szellemé váltod át a robotot? Pedig te nem tanultál és nem voltál művelt; életed napszám volt. Milyen villanások távoli lobbanása lehetett az, melyben számodra életednek ez a gondolati üdve megjelent? Ki tudja még rólad a titkot? Munka szellemiséggé vetődött föl általad... De még a munka tömegei sem tudják azt, csak elhömpölyögnek körülötted megállás nélkül az Időben...

A kereskedő, aki meg szokta gondolni amit mond, mégis csak szólt az elözvegyült embernek az udvaron:

- Menjen be a szobába és kérdezze meg tőle, hogy mi legyen? Az orvos csak nem jön és alkonyodik.

Az apa, az elözvegyült ember most bement hozzá a házba. Nemcsak úgy volt együtt az elhalt asszonnyal, mint hím és nőstény, kik egymásbaöregedtek; nem is csak úgy, mint két érdektárs; nem is úgy, mint két felnőtt. Mint csecsemő és anya, köldökzsinórral függtek egymáson. Az egyik a másikon és a másik az egyiken. Valami láthatatlan, de élő volt közöttük, amiben mint a két végén fölfelé görbített csőben - életük tartalma, ez az egyetlen közös valami, ide-odahömpölygött... Most, hogy az egyik fél levágatott, a másik talán bele is pusztult volna, ha nem lettek volna itt az életkeretek - a házacska, amelyben laktak, a bútorok, melyek közt mozogtak, az ágy, amelyben háltak; és főként az üzletecske. Mindezek most megtámogatták elbizonytalanodott életét:

- De vajon ki fog rám főzni, mosni és takarítani? - foglalkozott magában már tegnap óta az özvegyült és az életkeretek által megtámogatott gyásza alatt valami nagy mélység tátongása éreztette magát...

- Kérlek - mondta a tátongás fölött fiának -, mégis, mit csináljunk a koporsóval? Az orvos még mindig nem jött meg a városból! A temetkezési ember azt mondja, le kell a koporsót szögezni, mert miénk a felelősség, ha a csillag feljötte után érünk a városba és a halottat nem lehet eltemetni sem ma, se holnap, hanem csak holnapután!... Te vagy itt a legtanultabb, neked kell eldöntened a dolgot!

- Hagyjatok! - mondta a fiú.

Hangja olyan ijesztően csengett, hogy az apa nem tudott rá mit mondani. Hogyan utasíthatta így el? Nem az anyja temetéséről van-e szó? És anya és fiú, nem kimondhatatlanul szerették-e egymást? Mi van itt? A feneketlenség, amit tegnap óta érzett, még nagyobb lett és úgy ment ki a szobából, mintha ezen a mélységen lépett volna keresztül...

- Nos? - kérdezte a kereskedő az udvaron.

- Nem lehet vele beszélni! - mondta az apa.

Most ott álltak és egymásra néztek; nemcsak a hatósági orvos csinál bajt, nemcsak a közigazgatástól kell most tartaniok, de még ez a fiatalember is egészen másképp viselkedik, mint kellene! Mindenesetre nagyon különösen viselkedik; mintha meg akarna őrülni!

Tekintetük egyiktől a másikhoz szaladt és láthatatlan gyűrű nőtt közéjük; egyre fokozódó szorongásnak a gyűrűje. Mint valami áram futott tekintetük ebben a gyűrűben, mely szemtől-szemhez kapcsolódott. És a gyűrű egyre telibb lett ettől az áramtól, már szinte tüzelt a szorongás a gyűrűben. De csak álltak és nem tehettek semmit; nem mertek az orvossal kikezdeni.

A csend a földtől az égig ért. Semmi sem hallatszott az udvarra az éles kaszák suhogásából a zizegve omló gabonák között; a marokszedők, kévekötők tüdejének lázas fújtatásából, lenn, a sárga síkság gabonaszüretében; semmi sem jutott most ide a néptelen magányba a lángoló nap alatt lobogó munkaőrületből. Fönn a hegy kékesszürke sziklatestében a bánya is beledermedt az egyetemes csendbe; mert munkásai tegnap dacolva hagyták ott a bányát és egy vasúti kocsi feldöntve feküdt odafönt a sínek fölött, mint valami dög. Az éhes napszámos kalyibavilága, mint a nyomorúság Atlantisza hevert fönn a lombözön zöld mélységeiben; a kalyiba-emberek most mind a sárga mezőkön rajzottak.

- Nos? - mondta a temetkezési ember dühösen.

- Nem lehet! - mondta a szurokszemű gazdag asszony és erre nem szólt más senki sem.

A fiú a szobában a nagy vádpadon állt és védekezett, holott az anya semmit sem szólt, csak kiterült a Végtelenben:

- Ha tudtál volna várni még! Te szültél engem a magam belső kényszereivel annak, ami vagyok; azért nem lehettem olyan, mint más. Ne mondd azt, hogy gyáva vagyok és rádhárítom vissza a felelősséget összeomlásodért. Inkább azért mondom ezt, hogy lásd: te voltál a szándék, én vagyok a kísérlet és aki szegény a világ ellen mer: fölmagasztaltatik az összeroppanásban. Gigantikusan igazolódik benned a tétel! Hogyan élnek mások? Csak utánacsinálják egymásnak az életcselekvéseket. Apró utánacsinálásokból rakják össze életüket az emberek száz és száz milliói. Hátuk mögött valahol van a forrás, melyből a világok születtek; te abból a forrásból hoztál ki engem és ezért nem lehetek utánzás csak teremtés! Ha várni tudtál volna még! Csakhogy összeestél a küszöb előtt!... De nem én öltelek meg! Ő volt a megölőd! A nagy ég alatt, az egyenes földön a hegy és a folyó között, ebben a földbesüppedt házban, te szembeszálltál Vele... Pedig te jóság voltál és alázatosság! Álcázva volt hát benned a lázadás. De valamikor neked is a forrásból kellett innod, mely a nagy majomfal mögött van valahol... mert bár robot voltál, nem ismételted a világot, de folytattad. Így lettem: - szellem... De Ő idejött valahonnan... kikereste magának fölötted ezt a hegyet... Elkezdte fúratni, vágatni... acélsíneket tett a hegyre és kényszerítette a mozdonyokat, hogy felmenjenek oda, ahol Ő vágatja a hegyet... Messzi vidékeken ujjongtak és azt mondták: «Eliparosodás!» Pedig csak arról volt szó, hogy Ő megölhessen téged, mert meg merted szakítani az Ő örökös körét, mely szerint robotból nem lehet csak robot. Mikor Ő a bányát megnyitotta és megindította a vonatokat, te azt mondtad: - «Most főzni fogok a munkásoknak!» - Itt ültek ők a te asztalaidnál és jó ízek után törölték meg szájukat. Te akkor már rég beteg voltál, mégis azt mondtad: - «Most ki fogjuk fizetni váltóinkat a takarékpénztárban!» - Mindig le akartál rogyni és mert a munka, amit magadra vettél, több volt, mint amennyi az időbe fért: Ő már idő és munka ezen viszonylásán is majdnem darabokra tört téged. Röhögött rajtad, ahogyan buzgóságod mámorában meg akartad oldani a lehetetlent, hogy annyi munkád férjen idődbe, mint amennyi nem férhet abba és ahogyan ezért minduntalan csaknem keresztülbuktál önmagadon... És ahányszor csak bányájában, a sziklába fúrt aknában robbant a puskapor és szétvetette a hegyet a durranásban Ő szólt hozzád: «Hát még mindig nem mégy?» - Álcázott lázadásodra álcázott merénylettel felelt; és most elmentél... Intellektust csináltál a napszámból? Ezért meg kellett halnod! Itt van most halálod valósága: az ötvözött titok és beléje van pecsételve a nagy merénylet. Ő azt hiszi, senki sem tudja a bűntényt. Csakhogy én megragadom az aljas gonosztevőt és a fülébe súgom: Gyilkosság!...

Mert Ő ölt meg téged: a PÉNZ...

Most a kereskedő rokon ment be a fiúhoz és valósággal ledobta őt az elvont gondolatok magas szemléleteiről, amikor elkezdte:

- Mit csináljunk evvel a temetkezési emberrel? Az orvos nem látta szegény néni tetemét, de a temetkezési ember azt mondja, már későn érünk a városba, mert tudod, hogy péntek este...

Micsoda zuhanás volt ez! Szinte összetörte magát. Sokáig semmit sem tudott mondani.

Aztán a fiú egész vérében féktelen harag főtt fel, mely olyan volt, mint a kétségbeesés.

- Úgy? - tört ki belőle. - Tehát vágtatni akar a halottal?

A kereskedő nem értette meg ezt az idegrohamot. Csak hirtelen megfogta rokonát és a koporsótól el, a sarok felé húzta:

- Szegény néni! - mondta, hogy figyelmeztesse.

- Tehát vágtatni akar a halottal? - mintha meg lett volna kötözve és nem tudja hogyan szabaduljon.

- Mit akarsz evvel mondani? - kérdezte a kereskedő. - Miért lettél egyszerre olyan ingerült?

Hajlandó volt hinni, hogy rokona csakugyan meg fog őrülni. Amióta megjött, nem látszott józannak és most mintha paroxizmus készült volna belőle kitörni. Most egyszerre érteni vélte azt is, hogy miért nem vitte még többre az életben?

- Csakugyan - szólt a fiú -, nagyon ingerült lettem egyszerre.

Elnézett valahová messzire; a kereskedő aggódva követte tértelen tekintetét. Pedig csak önmagába nézett. Számot vetett magával: csakugyan, váratlanul lett volna ilyen ingerült? Nem a vágtató halottas kocsi képzete fűtötte-e valahonnan alulról már egész nap tudatát anélkül, hogy megragadhatta volna az igazi okot? Nem lappangott-e egész nap tartó feszültségében ez a névtelen rémület? De végre megnevezte, kimondta a dolgot! Valósággal kiemelt halottas kocsit, lovakat, kocsit, temetkezési embert és egy száguldó mozgást tudatalatti világából.

- Ezt a temetkezési fickót nagyon jól ismerem! - mondta valahogyan magyarázatképpen rokonának.

- Úgy? - mondta a kereskedő, mert nem értette mit akar a fiú evvel.

- Mikor nagyanyám, anyám anyja meghalt, akkor is itt voltam. Az is pénteki napon volt. Mindent tudok.

- Szellemiekben te mindenesetre valamennyiünk fölött vagy! - mondta a kereskedő oda nem illőn és egészen ferdén.

- A gyászkocsi bakján, a kocsis mellett ült a temetkezési fickó. Mikor a faluból kiértünk az országútra, megostoroztatta a lovakat. Vágtattak. Hét kilométeren át táncolt halott nagyanyám a koporsóban. Anyám nem fogja verni homlokával a koporsó födelét.

- Persze! - mondta a kereskedő és tudta, hogy vágtatás nélkül ma sem fog menni a dolog...

- Nem! - kiáltotta egyszerre rokona.

A kereskedő úgy érezte, hogy mint valami kalapáccsal rá akar ütni valamennyiük fejére evvel a szóval. Válasz nélkül kiment. Olyan levert volt és annyira megbántva érezte magát, hogy semmit sem akar odakünn szólni. Csak tenyerének a kifordításával jelezte, hogy nincs semmi, a fiúval semmire sem lehet menni.

Most egyedül maradt a szobában. Még ott állt a sarokban, ahova rokona húzta. Már elhomályosodott a levegő az alacsony szoba sarkában. Valahogy egészen természetesnek érezte, hogy így egy félreugró ponton állt. Mintha ez a helyzete a szoba teréhez - egyúttal a világhoz, az emberek társadalmi teréhez való helyzete is lett volna... Fejében már megint ugyanazok a forró gőzök szálltak föl és az idegei mintha egyenként meg akartak volna fulladni... Kisietett az udvarra:

- Leszögezni!

Azok alig jutottak szóhoz, a kereskedő tért először magához:

- A te felelősségedre?

- Az én felelősségemre!

Nem is tudta, hogy mit mond evvel. Hogy miért mondja ezt! De lehet-e ez másképp, mint az ő felelősségére... De vajon kivel szemben való felelősségre? Lehet-e szó felelősségről mással, mint a halottal szemben? Nem áll-e az a halott odabent valamennyiük fölött? Nem áll-e az emberiség fölött? Vagy nem az emberiséget szolgálta-e? Nem titokzatos megbízatást teljesített-e? Mert mi a szentség? Csodálatos valami; feloldja az ellentmondást az Emberiség látszólagos és valóságos rendeltetése közt és mint millióknak parancsoló ájtatosságot tisztítja bele a világba... Az intellektus, melyet a munka kínjából csinált: nem annak az ellentmondásnak a megoldása volt-e, mely az anya életének formája és életének lényege közt volt?... A koporsóban fekszik az anya és senki sem tudja, hogy szentség van a koporsóban.

Felelősség? Igen! Le kell szögezni a koporsót! Vagy várjanak talán még tovább? Hogy aztán vágtassanak a halottal? A temetkezési ember a maga konokságában bizonyosan készíti már fejében azt a mozdulatot, mely ki fog ugrani könyökéből és azt fogja mondani a kocsisnak, aki a magas bakon mellette ül: - «Most!» - az a lovak közé vág és anyjának homloka verni fogja bent a koporsó födelét, dobolni fog azon, mint ugráló csomag!...

Mint valamely elkallódottság, ilyen förtelemben távozzék az anya? Ha nem mehet el zenének szárnyain, átlényegesedve azzá, ami tulajdonképpen volt, suhanva és fénylőn a dolgok végső értelme felé lebegve, okvetlenül úgy kell-e annak lennie, hogy meggyaláztassék?...

De ki, vagy mi csinálja azt, hogy vágtatni fognak a halottal? Az a viszonylat, mely a nagy nappali és kis estvéli csillagok között van péntek este? Vagy az emberek egy bizonyos tömege által az évezredeken áthurcolt nézet, hogy pénteken este, a csillagok feljötte után már semmit sem szabad dolgozni? De legfőbbképpen azért kelljen dobolnia anyja fejének a koporsón, mert a hatósági orvos éppen veszteségben van a kaszinó teraszán folyó kártyajátszmában? Tehát: az orvos kártyaveszteségének viszonylása a nappali és az esti csillagok péntek esti viszonylásához és ezek viszonylása egy sajátlagos egy istenről való legelső emberi gondolat vallásbeli lecsapódásához, csinálja azt, hogy anyja fejéből dobverő lesz a koporsóban.

Csak legalább ne érezné ennek a szögletesfejű temetkezési embernek a könyökét terhesnek! Egyszer csak ki fog könyökéből ugrani a lökés, mellyel azt mondja a kocsisnak: «Most!...»

Még mondani kellett volna az anyjának valamit! A legnagyobbat kellett volna neki megmondani:

- Lázadás voltál és én lázadásod megtudatosodott formája vagyok. De hogy nem vagy többet, az fáj, fáj... nagyon fáj.

De a kereskedő, a szabó és a temetkezési ember már hozták is a koporsót és két végével két szalmából font székre tették az udvaron. A temetés kis közönsége egyszerre nagy megkönnyebbülést érzett; csaknem vidámak lettek most. Hogyne! Akadályozva voltak eddig abban, hogy az történjék velük, amiért idejöttek. Mert nemcsak szokásból, nemcsak illendőségből jöttek ide, hanem azért is, hogy valamit élvezzenek. Volt egy temetési érzésük és azért jártak a temetésekre, hogy az lefolyjon bennük. Szükségük volt arra, hogy különböző változatokon át eljussanak odáig, amikor a koporsón dübörgő föld dörgésében saját gyászdobjaik pergését hallhatják, hogy a katasztrofális gyászzene nagyszerűségében újra és újra megmosdassák halandóságukat. Most végre kijött a koporsó. Élvezetük most már akadálytalanul hullámozhatik hát előre! Kínzó feszültségüknek egyszerre vége lett; ez olyan jó volt, hogy talán még fütyülni is kellett volna egyet?...

Óriás boltozattal állt az alkonyodó ég. A koporsónak három térfogata volt. De a fiú látta a koporsó negyedik térfogatát is! Ez a negyedik térfogat: az emberi dolgok csodálatos második értelme volt.

Mert az emberi dolgok első értelme az, mely általában látszik; a második el van rejtve. De az emberi dolgok minden más látszaton, minden akadályon át és szünetlenül a világ végső és igazi értelme felé tartanak evvel a második értelmükkel. Évtizedekig, évszázadokig el lehet rejtve, mindenféle szörnyűségek alá lehet temetve az emberi dolgoknak ez a második értelme, de egy napon mindenről kiderül, hogy igazában mit jelent és a milliók akkor tűzön és véren át megindulnak a világ igazi értelme felé...

Szabadon, a világ áramaiba kitéve feküdt a sárga udvar fölött a fekete koporsó. Az akácfákon, a falun túlról, mintegy a mélyből, a nagy robotmezőkről sárga párolgás gőzölt az ég felé. Ott most saját verejtékében főtt a robotgépek eleven húsa. A sárga párolgás visszfényében egyre hevesebben árasztotta magából negyedik térfogatát a koporsó és a fiú minden eddiginél jobban tudta most, hogy a lebunkózott robotos, aki a koporsóban fekszik, a dolgok második értelméből való.

A temetkezési ember több szöget tartott az ajka közt; onnan mindig elvett egyet, a koporsófedél szélére állította és a kalapáccsal rá-rácsapott. Csattogott a kalapács az anya koporsóján, akárcsak kerítést, vagy tyúkólat szögeztek volna.

A hegyi út puha porában finom és nagy lovak dobogása hallatszott. Hintó állt meg a gyászkocsi mögött. Óriási termetével, földig érő szürke porköpenyben és roppant fölénnyel az orvos a gyászolókhoz ment. Szeme elé csípte monokliját:

- Lássuk a halottat! - parancsolta a temetkezésinek.

- Bocsánat, főorvos úr - szólt a temetkezési zavartan és mintegy föllebbezésképpen -, de már hat szög tartja a koporsó födelét.

- Szemtelenség! - és az orvos nagy teste megdagadt a haragtól. - Föl kell feszíteni a koporsót!

De a halott fia már ott állt az orvossal szemben. Magas volt, mint az, csak vékony és vállai keskenyek:

- Nem fogtok vágtatni a halottal! - rekedt, félig a torokba fúlt szavakkal támadt az orvosnak.

- Mi az, hogy «vágtatni a halottal» és per te? - az orvos annyira megijedt, hogy fakóra képedt.

- Nyittasd ki a koporsót, ha mered!

Egészen elvesztette a fejét és mintha neki akart volna menni. Most mindjárt a hasába fog csapni ököllel! A rokonok sárga arccal álltak ott; az apának még a térde is reszketett:

- Fiam! - nyöszörögte. - Fiam! Hiszen az édesanyád temetése!

- Tehát a halottnak a fia? - mondta az orvos. - A fájdalom elvette az eszét. Nem fogok ellene eljárni! - örült, hogy fölénnyel szabadulhatott.

Az apa és a kereskedő a szobába vezették a fiút. A szoba most oly üresen tátongott. Mert elment belőle az asszony, aki életének második értelmével nemcsak betöltötte ezt az egész házat, de azon áttörve kihatott a Világegyetembe.

Négy parasztszekér sorakozott már a halottas batár mögé.

- Rajta! Rajta! Péntek este van! - parancsnokolt a temetkezési ember.

- Gyere, fiam! - mondta az apa. - Majd az én kocsimra ülsz!

- Azonnal - mondta a fiú -, csak még mondanom kell Kajafásnak valamit.

Amióta csak látta ott a háznál a temetkezési embert, érezte, hogy valami, ami egyszer nagyon régen már volt, ráillik erre az emberre. De az a valami az időnek és a tudatnak végtelen távolában homálylott. Csak most, mint valami szellemi robbanásnak a világosságában repült föl előtte a bibliai pofa...

Az apa nem tudta, mit jelentsen ez a Kajafás! De annyi zavarosat és érthetetlent hallottak már a fiútól ma!

- Ne bántsd, fiam! - csitította. - Bizonyosan úgy lesz minden, ahogyan te akarod.

A fiú idegei úgyis kibocsátották már magukból a víziót. Kajafás pofája visszaomlott a kétezer év ködébe. A fiú a kocsi ülésére ejtette magát; mintha a kétezer évbe ült volna bele.

Lassan ereszkedtek le a hegyről a mezők közé, az országútra. Kétfelől az ég homályosuló pereméig, gabonás rónaság. Még izzó, tüzelő fejjel dolgoznak ott az aratók. De most elhúz a robotosok seregein keresztül a koporsó, mint valamely szertelen parádén... Most együtt vannak az ég alatt mind a hárman:

A megváltó a koporsóban.

A megváltott a parasztszekéren.

Az átkozottak a kenyérmezőkön.

A megváltó nem jött ki a koporsóból, hogy mondjon valamit a bér-hadnak, melynek pálinkában izzó szolgaságából mindig csak új szolgaság tud születni. Az átkozottak pedig nem tudták, hogy mi is van tulajdonképpen abba a koporsóba zárva. Azért a nagy mezőségen mégis meg-megállt egy kasza, a robotos elemelte fejét a vonuló koporsó felé... De nem igazi értelménél fogva, hanem csak egyszerűen, mint halált tudta megragadni az előtte eljátszó műveletet és szólt övig a kenyérkalászok között:

- Ott viszik a Julcsa nénit!

Aztán kaszálógéppé omlott vissza megint.

A koporsó pedig előreúszott az országúton és valami nagy, valami ellenállhatatlan vette körül: egy csodálatos erő, mely mindent betöltött és mely által lett és volt minden, ami élő a FÖLD-ön. Valamely tűzből jött ez az erő és egyszerűen csak volt, mint minden elemiség. A nagy fakoronák eltakarták ennek az elemiségnek a forrását. De voltak az országúton olyan helyek is, ahol villám zúzta szét és égette el a fát. Ott látni lehetett, hogyan lobog odafönn a nagy tűz! Vörös-bíbor izzásban állt éppen az ég ívén a NAP és a szertelen mezők fölfoghatatlan odaadásnak bűvöletében imádkozták föl magukat a csodálatos teremtő tűzhöz. A világdelej, mint dal hömpölygött a NAP áradásának elemiségén keresztül.

A temetkezési ember könyökéből akkor kiugrott a mozgás, mely a kocsisnak azt mondta: - «Most!» Pillanat múlva már galoppozott a gyászkocsi és mögötte a menet. Messze elöl táncolt sima tengelyén a gyászhintó, de csak utánazúgtak a parasztszekerek is. Vasaik csikorogtak, láncaik csörögtek; szilaj, dobogó, robogó szolgaság-muzsikában, pornak vad felhőiben, mint apokalipszis, repült a temetés...

A fiú fölállt a robogó kocsiban, az apa rárémült szemével, melynek sarkaiban péppé ült könnyeitől a por:

- Mit akarsz, fiam?

De a fiú már keresztülvetette magát a kocsi oldalán. Elvágódott lenn a porban, de már föl is ugrott és szürke mocsokban futni kezdett a vastag felhőben a gyászkocsi után. A por torkába kocsonyásodott; szinte megvakult, de a fékezhetetlen kétségbeesés dühös rugalmasságával csak futott. Fönt a gyászkocsi magas bakján trónolt a kocsis mellett Kajafás. Csak futott a fiú...

Már elérte őket és fölugrott a gyászhintó hágcsójára. Most majd fölkapaszkodik!

Mit akart a temetkezési emberrel a fiú? Le fogja taszítani? A lovak patkós lába közé löki?

A temetkezési ember lenézett rá. Micsoda szőrösfejű, poroshasú állat kapaszkodik itt hozzája föl? Arca elsárgult, szíve nagyokat kalapált. Meg kell most halnia talán? Akkor előbb haljon meg a másik! Mellbe fogja lökni és a kerekek alá röpül...

De akkor valaki láthatatlan, rásújtott a fiúra. Belül, az idegeiben ütötte meg elemi ütéssel:

- Hagyd!...

Mintha villám találta volna a fiút:

- Hagyni fogom...

Leszállt a gyászkocsiról és megszidva az út szélére állt:

- Verem ugyan homlokommal a láda födelét, de nem így lesz-e teljes az út? - mondta neki az anya a koporsóból és a fekete tengelyeken csak elsuhant.

Az apa fölállt a röpülő felhőben és mint valami elmosódott árnyalak, feléje tárta az apokalipszisből karjait, de a fiú egy mozdulattal rájuk parancsolt:

- Menjetek!...

És azok elvágtattak előtte fantasztikus rohamban.

Most egyedül állt az országúton. A sárga mezőkön a bérhadak egyre lüktettek a munka egyetemes nagy lüktetésében. Deszkák között az anya messze elől galoppozott.

A fiúban valami nagy tátongás volt. De túl e tátongáson tudta már, hogy most szakadt el végképpen azoktól, akikhez eddig tartozott, mert azok a dolgoknak csak első értelmét tudják élni. Tudta, hogy már egészen azokhoz tartozik, akik szerte a nagy mezőkön kaszáikkal robotban kaszálnak most. Az ég felé távolodva egyre kisebbek és kisebbek lesznek ugyan a kaszások, a marokszedők, a kévekötők, a gereblyézők és vízhordók és ott egészen messze, már olyanok csak, mint nagy, szorgos bogarak... de egy napon millióik magukhoz fogják ölelni az emberi dolgok második értelmét, megindulnak vele és aztán hogyha kell, akár meghalni is készen lesznek azért...

Ott az út már a hegyek felé emelkedett és az országút magasán éppen a két fasor között egyszerre csak megjelent a nagy vörösbíbor tűz, a NAP... A gyászkocsi az útnak tetejére érkezett és odafönt mintha egyenesen belement volna a NAP-ba... Egy percig a koporsó benne állt a NAP-ban, aztán mintha az asszony elégett volna a világtűzben, eltűnt és vége lett...

A fiú akkor elindult és a kaszások közé ment...