Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 16. szám
Copyright by Nyugat
Váratlanul, mintha csak egy zajos szobára csukták volna rá az ajtót, eljött a halál.
Éjidőn zokogó anyja keltette fel Jákovot:
- Öltözz fel gyorsan, Tyihon jött vágtában, Alekszéj bácsi meghalt.
Jákov felugrott és motyogni kezdett:
- Lehetetlen. Hiszen nem is betegeskedett...
Tántorogva, levegő után kapkodva, az apa vánszorgott be az ajtón.
- Tyihon - dörmögte. - Ahol Tyihon, ott ugyan jót ne várj! Mit szólsz hozzá, Jákov, mi? Ilyen váratlanul...
Mezítláb volt, éjszakai alsóruhájára dobott hálóköpenyben, fülcimpáját húzogatta és körülnézett, mintha ismeretlen helyre került volna:
- Uh...
- Hogyan történhetett? - hitetlenkedett Jákov.
- Gyónás nélkül - mondta az anya, aki óriási liszteszsákra hasonlított.
Befogtak a bricskába: a kocsis helyén Jákov ült és nézte, hogyan dobálja előtte a lova Tyihont, míg tőle oldalvást, az úton, úgy táncol az árnyéka, mintha a földbe akarná magát beásni.
Olga az udvaron várta őket, ahol fehér szoknyában és hálókabátban oda-vissza járt a fészer és kapu között, a hold fényében kékesnek és átlátszónak tetszett és különös látvány volt, hogy alakja sűrű árnyékot vet az udvar meztelen kavicsrétegére.
- Vége hát az életemnek - mondta halkan. Fekete kutyája, Kucsum, mindenütt ott kullogott sarkában.
A konyhaablak alatti padon Miron ült magába roskadva; egyik kezében cigaretta füstölgött, a másikkal pápaszemét lóbálgatta, melynek üvegei csillogtak és vékony aranyfonalakat lövelltek a levegőbe; pápaszem nélkül Miron orra még nagyobbnak látszott. Jákov némán melléje ült, atyja pedig állva maradt az udvar közepén és benézett a nyitott ablakba, akár egy koldus, aki alamizsnát vár. Olga az égre tekintett és emelt hangon mondta Natáljának:
- Észre se vettem, hogy mikor... Egyszerre csak válla halott-hideg lett és szája kinyílt. Már arra sem volt ideje, a drágámnak, hogy utolsó istenhozzádot mondjon nekem. Tegnap panaszkodott: szúrása van a szívében.
Olga beszéde vontatott volt és mintha szavai is árnyékot vetettek volna.
Miron eldobta kialudt cigarettáját és fejét Jákov vállára ejtve halkan siránkozott:
- N-nem tudod, milyen jó volt...
- Mit tehetünk? - felelt Jákov, aki más szavakat nem talált. Nagynénjének is kellett volna mondania valamit, de mit mondhat az ember? Hallgatott és a földre bámult, hozzája súrolgatva lábait.
Apja megköszörülte torkát és lassú léptekkel befelé indult a házba; Jákov lábujjhegyen követte. Nagybátyja lepedővel letakarva feküdt, fején szarvakként meredt a kendő csomója, mellyel álla volt felkötve, lába nagyujjai oly feszesen bökték ki a lepedőt, mintha keresztül akarnák szakítani. A féloldalán leolvadt hold tündökölve nézett be az ablakon, a muszlin-függöny meg-meglebbent, az udvaron felvonított Kucsum s mintha csak neki felelne, az idősebb Artamónov szükségtelenül hangosan mondta, szélesen keresztet vetve magára:
- Könnyen élt és könnyen halt meg.
Jákov látta az ablakon át, hogy most Popóva Vjera jár fel-alá nagynénjével az udvaron, tetőtől talpig feketében, mint egy apáca és Olga emelt hangon újból elmondta:
- Álmában halt meg...
- Ne bolondozz! - kiáltott fel halkan Vjálov, aki egy nyaláb szénával dörzsölte le lovát s közben el-elkapta fejét, nehogy az állat a fülébe harapjon; az idősebb Artamónov szintén kinézett az ablakon és maga elé dörmögte:
- Ordít a bolond, szívtelen...
- Nem kell beszélni semmit - gondolta Jákov, miközben kiment a lépcsőfeljáróra és nézte, hogyan törli le a fekete és fehér asszony árnyéka a port a kövekről, amelyek egyre jobban tündökölnek. Anyja Tyihonnal sugdolózott, aki egyetértően bólintott fejével; a ló is ugyanazon a véleményen volt és szemében rézszínű folt világított. A házból kijött az apa; az anya hozzáfordult:
- Iljics Nyikítának sürgönyözni kellene; Tyihon tudja, hogy hol van.
- Tyihon tudja! - ismételte Pjótr dühösen. - Sürgönyözz, Miron...
Miron felállt, megindult, s amint vállával beleütődött az ajtófélfába, megsimogatta tenyerével.
- Iljának is sürgönyözz - mondta az idősebb Artamónov utána, a falba vágott sötét lyukból Miron visszafelelt:
- Ilja nem jöhet haza.
- Hiszen harminc évig éltünk együtt - mondta Olga és szinte maga is csodálkozott azon, amit beszél. - Meg még négy évig barátkoztunk a házasság előtt. Hogyan leszek el most egyedül?
Az apa Jákovhoz lépett.
- Ilja hol van?
- Nem tudom.
- Hazudsz!
- Ez az idő nem alkalmas arra, hogy Iljáról beszéljünk, apus.
Az udvarra sietve jött be Jákovlev orvos és megkérdezte:
- A hálószobában?
- Bolond - gondolta magában Jákov -, mit sietsz? Fel ugyan nem támasztod.
Lesújtóan hatott reá, hogy ott kellett maradnia a szomorúság óráiban. Körülötte minden nyomasztó volt és kelletlen, az emberek, szavaik, a holdfényben bronzként fénylő vörösbarna ló és ez a fekete, némán bánkódó kutya. Úgy tetszett neki, hogy nagynénje dicsekszik vele, milyen jól élt férjével; anyja, az udvar sarkában, valahogy önfeledt-hamisan zokogott; apja szemei megmerevedtek, arca megkövesedett és általában lehangolóbb, terhesebb volt minden, mint kellett volna lennie.
Alekszéj temetése napján, amikor a koporsót már leeresztették a sírba és marékszámra dobálták rá a sárga homokot, a temetőben megjelent Nyikíta.
- Még ez is - gondolta Jákov, szemügyre véve a barát szögletes alakját, amint a maga-ültette nyírfa törzsének támaszkodott.
- Elkéstél - mondta neki az apa és fivéréhez lépett, a könnyeket törülgetve arcáról, a szerzetes, mint egy teknősbéka, behúzta fejét púpjába. Koldus-külseje volt; csuhája kifakult a napon, barátsapkája régi pléh-vödör színére emlékeztetett, csizmája kitaposott. Poros arca felpüffedt, zavaros szemeivel a sírt körülvevő emberek hátaiba meredt és nem hallható hangon beszélt valamit az apának, miközben szürke, ritkás szakálla remegett. Jákov lopva körülnézett: a szerzetest pár tucat szem tapogatta kíváncsian; bizonyára vizsgáltatták a torzszülöttet, gazdag emberek fivérét és nagybátyját, s várták, nem fog-e botrány kerekedni? Jákov tudta: a városnak az a meggyőződése, hogy az Artamónovok maguk dugták a púpost egy kolostorba, mert az apjuk után maradt örökség ráeső részét meg akarták kaparintani maguknak.
A kövér, jóságos pap, Nyikoláj-atya, csengő tenoron igyekezett meggyőzni Olgát:
- Ne sértsük sóhajunkkal és sírásunkkal az Urat, a mi Istenünket, mert akarata...
Olga pedig még mindig ugyanazon az emelt hangon felelt:
- De hiszen nem sírok, nem panaszkodom!
Kezei reszkettek és furán görcsös mozdulatokkal tépdeste szoknyáját, hogy könnytől nedves, csomóba gyűrt zsebkendőjét elrejtse zsebében.
Vjálov Tyihon segített a temetőőrnek és ügyes kézzel hantolta fel a sírt, amely mellett póznaként megmeredve állt Miron; a púpos szerzetes pedig halkan, szánakozón mondta Natáljának:
- Uh, de megváltoztál; rád se lehet ismerni!
S rábökve ujjával mellső púpjára, helyén-nem-valón, feleslegesen hozzátette:
- Engem nem lehet összetéveszteni. Ez itt a te fiad, Jákov? Az a magas meg ott Aljósáé, Miron? Igen? No gyerünk, gyerünk...
Jákov a temetőben maradt. Egy perccel ezelőtt a munkások tömegében észrevette Noszkovot; a vadász Vászkával, a sánta fűtővel sétálgatott s amikor elhaladt mellette, szúrós, kérdő pillantást vetett Jákov arcába. Mire gondol ez az ember? Természetes, hogy nem lehetnek ártatlan gondolatai olyanvalakiről, aki belelőtt s meg is ölhette volna.
Tyihon lépett hozzá és tenyerével leverdesve a homokot pagyovkájáról, megszólalt:
- Lám, akárhogyan igyekezett is Iljics Alekszéj, mégis... Iljics Nyikíta is rossz bőrben van.
- Van itt valaki... - kezdte el hirtelen Jákov, de elharapta szavait.
- Mi az?
- A munkások sajnálják a bácsit.
- Világos.
- Van itt valaki; Noszkov, a vadász - kezdte Jákov újból. - Szeretnék veled beszélni róla...
- Ha egy ló elhull, azért is kár - mondta Tyihon elgondolkodva. - Iljics Alekszéj futva élt, futva is ment a halálba. Mintha nekiszaladt volna valaminek és szétzúzta volna a fejét. Pedig még a halála előtti napon azt mondta...
Jákov elhallgatott, mert úgy látta, hogy szavaival nem férkőzhetik Tyihonhoz. Azért határozta el, hogy beszélni fog Tyihonnak Noszkovról, mert kellett, hogy beszéljen valakivel erről az emberről; Noszkovról való gondolatai még a váratlanul bekövetkezett csapásnál is nyomasztóbban hatottak reá. Tegnap a városban, valahonnan egy szöglet mögül, egyszerre csak előtte termett ez a görbelábú, hülye katona-arcú ember, leemelte sapkáját s le nem véve szemeit annak béléséről, megszólalt:
- Egy kis követelésem lenne Öntől: megígérte, hogy ad valamit lábam gyógyítására. Aztán meg kedves nagybátyja is meghalt; úgy tekintheti, mintha az ő emlékezetére adna. Épp most nagy szükségem van a pénzre: pompás harmonikát vehetnék kedves papájának a vigasztalására...
Jákov megrökönyödve nézett rá és hallgatott, mire Noszkov felvilágosító hangon és erőszakoskodón hozzátette:
- Minthogy pedig az Ön érdekeit szolgálom Oroszország ellenségeivel szemben...
- Mennyi kell? - kérdezte Jákov.
- Harmincöt rubel - felelte Noszkov némi gondolkodás után.
Jákov odaadta a pénzt és felháborodva, megrémülve, gyorsan távozott. - Bolondnak gondol, azt hiszi, hogy félek tőle, az alávaló! No várj csak...
És most, míg lassan hazafelé ment, csupán arra gondolt, hogyan lehetne megszabadulnia ettől az embertől, aki kétségtelenül azt szeretné, hogy mint valami bikának, letaglózzák a fejét.
A halotti tor zajos órái a végtelenségbe nyúltak. A vendégek mulattak és Karcevvel, a diakónussal, és a karral az elhunyt örök emlékét dicsőítették. Zsityéjkin annyira lerészegedett, hogy villájával hadonászva, illetlenül és fenyegetőn, maga is énekelni kezdett:
Száll-szálldos az emlék multakon át,
Csatákat idéznek hű katonák.
Barszkij Sztyepán, amikor pihepárna-puha testét begyömöszölték fogatába, hangosan áradozott:
- Nahát, Iljics Pjótr, te valóban szeretted fivéredet! Ilyen tort sokáig nem lehet elfelejteni!
Jákov hallotta, hogy apja, aki szintén erősen felöntött a garatra, mogorván és gúnyosan felelt:
- Te ugyan hamarosan elfelejtesz mindent; maholnap megpukkadsz.
Zsityéjkint, Barszkijt, Voropónovot és a néhány köztiszteletben álló polgárt maga Pjótr hívta meg, Miron akarata ellenére, amivel kétségtelenül felháborította unokaöccsét; alig ült egy félórát az asztalnál s máris felkelt és eltávozott, daruként lépkedve. Rögtön utána észrevétlenül eltűnt a nagynéni, Olga, majd nyoma veszett a szerzetesnek is, aki nyilván már unta a félig-részeg emberek kérdezősködéseit a kolostori életről. Pjótr meg úgy viselkedett, mintha mindenkit meg akart volna sérteni és Jákov a halotti tor befejezéséig állandóan attól félt, hogy civakodás támad apja és a polgárok között.
Natálja, akit bántott, hogy Olga körül Popóva szorgoskodik, felhúzta az orrát és hazament; Pjótrnak pedig, nem tudni, miért, az a kívánsága támadt, hogy Alekszéj dolgozószobájában töltse az éjszakát. Mindezt Jákov ízléstelen és szükségtelen szeszélynek találta s még jobban kijött sodrából. Miután vagy két órát hánykolódott a díványon, hasztalan várva az álmot, kiment az udvarra és a konyhaablak alatti padon Tyihon mellett megpillantotta a szerzetes fekete alakját, amely különös módon egy eltört géphez hasonlított. Fedetlen kopasz fejével alacsonyabbnak és szélesebbnek tűnt fel, penészszínű arca gyerekarcnak látszott; kezében poharat tartott, míg mellette, a padon, egy üveg kvasz állt.
- Ki az? - kérdezte halkan és tüstént maga is felelt a kérdésre: - Jása. Gyere Jása, üldögélj el az öregekkel!
És poharát a hold felé emelve, egy pillanatig a beletöltött italt nézte. A hold elrejtőzött a templomtorony mögött és beburkolva azt ezüstös, ködszerű fényével, különösen kiemelte az éjszaka meleg szürkületéből. A templomtorony felett felhők álltak, mint kék bársonyra ügyetlenül rávarrt piszkos foltdarabok. A földet szaglászva lődörgött az udvaron Alekszéj kedvence, Kucsum, a szélespofájú komondor; lődörgött, szaglászta a földet és egyszerre csak fejét az ég felé emelve, halkan, kérdőn felszűkölt.
- Csitt, Kucsum - mondta Tyihon csendesen.
A kutya feléje vette útját, kövér fejét bedugta Tyihon térdei közé és vonított.
- Érzi - jegyezte meg Jákov. Nem feleltek szavára, pedig nagyon akart beszélni, hogy ne kelljen gondolkodnia.
- Tudja, mi történt - ismételte makacsul; az udvaros halkan viszonozta:
- Világos.
- Szuzdalban a kolostor kutyája szagukról felismerte a tolvajokat - emlékezett vissza a szerzetes.
- Miről beszéltetek? - kérdezte Jákov; a szerzetes kiitta a kvaszt, megtörülte száját csuhája ujjával és fogatlan hangon beszélni kezdett, mintha lépcsőkön jönne lefelé:
- Tyihon úgy látja, hogy megint lázadás készül. Aligha téved! Nagyon sokat gondolkodik mindenki...
- Megkínozták az embereket a vállalatok - vetette közbe Tyihon, aki a kutya füleivel játszott.
- Kergesd el a kutyát - parancsolta Jákov -, bolhás.
Az udvaros levette térdeiről Kucsum mancsait, és lábával eltolta az ebet; az állat hasa alá szorította farkát, leült és kétszer unalmasan felugatott. Három ember nézte és egyikükben az a gondolat villant fel, hogy Tyihon és a szerzetes talán sokkal jobban sajnálják az elárvult kutyát, mint földbe temetett gazdáját.
- Lázadás tényleg lesz - mondta Jákov és óvatosan nézett az udvar sötét szögleteibe. - Emlékszel, Tyihon, hogy Szedovot és társait letartóztatták?
- Hogyne emlékezném.
A szerzetes előhúzott csuhája zsebéből egy pléhdobozt, egy csipet dohányt vett ujjai közé, felszippantotta és unokaöccséhez fordult:
- Látod, tubákolok. Használ a szemeimnek, rosszak egy idő óta.
Tüsszentett és folytatta:
- Még a falvakban is vannak letartóztatások...
- Kémek vannak mindenütt - mondta Jákov, aki igyekezett egyszerűen beszélni. - Mindenkit megfigyelnek.
Tyihon maga elé dörmögte:
- Ha meg nem figyelünk, nem tudunk meg semmit. Jákovnak határozatlanul forgott a nyelve, és vagy a friss éjjeli levegőtől, vagy a félelemtől összekuporodva, csaknem suttogva folytatta:
- Nálunk is van. Noszkovról, a vadászról, rossz hírek keringenek... Állítólag ő jelentette fel Szedovot és a többieket a városban...
- Látod, bolond - szólalt meg némi szünet után Tyihon és kinyújtotta egyik kezét a kutya felé, de tüstént vissza is húzta térdére; bár Jákov érezte, hogy szavai hiába hangzottak el és az üres térbe hulltak, szükségesnek tartotta figyelmeztetni Tyihont:
- De azért ne beszélj Noszkovról.
- Miért beszélnék? Semmi közöm hozzá. Meg aztán nincs is kinek beszélnem, senki sem hisz senkinek.
- Igen - mondta a szerzetes -, hit kevés van. A háború után beszéltem sebesült katonákkal és látom: a katona sem hisz a háborúban! Vas, Jása, vas van mindenütt, gép! Gép dolgozik, gép énekel, gép beszél! Ennek a vasból való gyárnak más életmódra és más emberekre van szüksége: vasbólvalókra. Nagyon sokan vannak már, akik ezt átértik; találkoztam nem eggyel. Megmutatjuk nektek, mondják, puhányoknak! De vannak mások, akik a dolgot bántónak tartják. Amikor ember parancsol: ehhez hozzászoktak, de amikor a vas: sértő! Baltához, kalapácshoz, mindenhez, ami kézbe vehető: hozzászoktak, de itt egy száz-pudos tárgyról van szó, amely mégis mintha élő lény lenne.
Tyihon torkát köszörülte, s amit Jákov még nem ismert, nem hallott: elnevette magát, amikor így szólt:
- A ló előtt szalad a szekér. Eh, ördögök!
- És sokan elkeseredett haragra lobbantak - folytatta nagyon halkan a szerzetes. - Három év alatt sok földet bejártam és láttam: uh, micsoda elkeseredett haragra lobbantak! De haragjuk nem oda irányul, ahova kellene. Egymásra vicsorítják a fogukat, pedig mindnyájan bűnösök, az okosságért is, a butaságért is. Ezt Gjelb-pap mondta nekem és fején találta a szöget!
- Hát még él a pap? - kérdezte Tyihon.
- A pap nincs többé - felelte Nyikíta. - Kiugrott és most könyveket árul falusi vásárokon.
- Jó pap - mondta Tyihon. - Nála szoktam volt gyónni. Jó pap. De csak tettette magát papnak, szegénysége miatt; valójában, azt hiszem, nem hitt Istenben.
- Nem úgy van: hitt Krisztusban. Mindenki a maga módján hisz.
- Innen van a forrongás is - mondta Tyihon határozottan és újból gonoszul elmosolyodott: - túl sokat gondolkodtak...
A lépcsőfeljáróra, mezítláb és hálóingben, nesztelenül kilépett az idősebb Artamónov; felnézett a sápadt égre és odaszólt az ablak alatt üldögélőkhöz:
- Nem tudok aludni. A kutya zavar. Meg ti is locsogtok itt...
A kutya füleit hegyezve ült az udvar közepén, fel-felvakkantott és a nyitott ablak sötét lyukába nézett, kétségtelenül azt várva, hogy gazdája szólítani fogja.
- Te meg, Tyihon, mindig csak a magad vesszőparipáján lovagolsz! - folytatta Artamónov. - Figyeld meg, Jákov: egyszer botoljék bele a paraszt egy gondolatba és nem szabadul meg tőle, akárcsak a farkas a csapdából. Ilyen a bátyád is. Iljáról hallottál-e, Nyikíta?
- Hallottam.
- Bizony, elkergettem. Felkapott egy idegen lóra, elszáguldott, de vajon hová? Természetes, hogy nem mindenki lenne képes, mint ő, lemondani a gazdagságról és tudj' Isten, hogyan élni...
- Az Istenes-Alekszéj is képes volt rá - juttatta Nyikíta halkan az eszébe.
Az idősebb Artamónov halántékához emelte kezét, egy ideig hallgatott, majd megindult a kert felé, visszaszólva Jákovnak:
- Hozz a lugasba egy takarót és párnákat; talán ott elalszom.
Tetőtől talpig fehérben, kócos hajával, sötétbarna, püffedt arcával, egész nehéz testével szinte borzadályt keltett.
- A gépekről, Nyikíta, hasztalan beszéltél - mondta és megállt az udvar közepén. - Mit értesz a gépekhez? A te hivatásod: hogy Istenről beszélj. A gépek nincsenek útban...
Tyihon tiszteletlenül és önfejűn félbeszakította:
- A gépek miatt drágább az élet és nagyobb a lárma.
Az idősebb Artamónov megvetően legyintett és lassan folytatta útját a kertbe, míg Jákov, aki a párnákkal előtte ment, dühösen és csüggedten gondolta magában:
- Az én véreim: apa, nagybácsi; és mi hasznom belőlük? Nem tudnak rajtam segíteni.
Az apa nem hívta meg fivérét házába, a szerzetes Olgánál szállt meg, a padláson, de előre bejelentette:
- Csak rövid ideig maradok; nemsokára elmegyek...
Úgy élt, hogy szinte jelt sem adott magáról s ha nem hívták, le sem jött sógornőjéhez. Leginkább a kertben ődöngött, a fákról a száraz ágakat vagdosva, teknősbékaként kúszott a földön, a dudvát gyomlálva; teste összezsugorodott, kiaszott, és olyan halkan beszélt, mintha fontos titkokat mondana el. A templomba nem járt szívesen, betegségével mentegetőzött, otthon keveset imádkozott és nem szeretett Istenről beszélni, hanem makacsul kibújt a kérdések elől.
Jákov látta, hogy a szerzetes nagyon megbarátkozott Olgával; a szótlan Popóva Vjera tisztelte, sőt még Miron sem fintorgatta arcát, amikor nagybátyja vándorlásairól és az emberekről mesélt, pedig apja halála után még beképzeltebb és ridegebb lett, úgy rendelkezett a gyárban, mint a legidősebb és néha úgy rákiabált Jákovra, mint egy alkalmazottra.
Natálja szétlapult vörös arcába a szerzetes ugyanolyan szeretettel nézett, mint mindenre és mindenkire, de az asszonnyal kevesebbet beszélt, mint másokkal; igaz, hogy lassanként maga Natálja is leszokott a beszédről, csak lélegzett. Kifejezéstelenekké vált szemei mozdulatlanok voltak és zavaros pillantásukban csak néha lobbant fel aggodalom férje egészségi állapota miatt, vagy félelem Mirontól, vagy szerelmes öröm a köpcös, tekintélyes külsejű Jákov láttára. Tyihonnal valamiben nem volt a szerzetes egy véleményen; rá-rámordultak egymásra és ha nem is vitatkoztak, úgy mentek el egymás mellett, mint a vakok.
Nagybátyja szögletes, fekete alakja még egy árnyékot vitt be Jákov életébe: a szerzetes jelenléte komor előérzetet keltett benne; sötét, olvadó arca arra késztette, hogy a halálra gondoljon. Artamónov Jákov mindenre, ami odahaza történt, az önmagáról való gondok magaslatáról nézett, de bárha e gondok állandóan növekedtek, otthon is egyre több új aggodalomra adódott ok. A szerelmi ügyekben tapasztalt férfi érzése azt súgta neki, hogy Polina elhidegült iránta, és Mavrin, a hidegvérű főhadnagy csak megerősítette Jákov gyanúját: a tiszt, ha találkozott vele, most csak megvetően, egy ujjal ért hozzá sapkájához és összehúzta szemeit, mintha valami távoli és nagyon apró tárgyat nézne, míg azelőtt szívélyesebb volt, udvariasabb és nem egyszer mondta buzdítón a kaszinóban, amikor pénzt vett kölcsön Jákovtól, hogy kártyázhassék, vagy tartozása megfizetésére kért haladékot tőle:
- Az Ön alakja, Artamónov, olyan, mint egy tüzértiszté - vagy más efféle, kellemes bókot. Jákovnak hízelgett ennek a szinte gumiból öntött tisztnek a kissé durva kedélyessége, aki az egész várost bámulatba ejtette a hideg iránti érzéketlenségével, ügyességével, erejével és a benne rejlő kétségtelenül vakmerő bátorsággal. Kerek, kőszerű szemeivel egyenesen az emberek arcába nézett és kissé rekedt, parancsoláshoz szokott hangon beszélt:
- Hidegvérű ember vagyok és ki nem állhatom a túlzást.
Mikor egyszer kártyázás közben összeveszett Drónovval, a beteg, de alattomos postamesterrel, akitől mindenki félt a városban, Mavrin ezt mondta neki:
- Nem akarok túlozni, de Ön vén szamár!
Minthogy vetélytársat gyanított benne, Artamónov Jákov kerülte az összeütközést a főhadnaggyal; viszont esze-ágába sem jutott, hogy lemondjon a javára Polináról, akiben egyre jobban kedvét találta. De azért egyszer figyelmeztette a nőt:
- Vigyázz; ha észreveszek valamit közted és Mavrin között, faképnél hagylak!
Egyidejűleg nőtt az az aggodalma is, amelyet a vadász, Noszkov ébresztett benne, aki ismételten megleste Jákovot a városszélen, a Vataraksán át vezető hídon, váratlanul kinőtt a földből s mintha adósával állna szemben, egyre pénzt kért, sapkája bélésébe tekintve.
Valami különös és baljóslatú volt abban, hogy a vadász mindig egy és ugyanazon helyen bukkant elő, csalán, bogáncs és mindenféle dudva sűrű erdejéből, két ferdenövésű fűzfa alatt. Két évvel ezelőtt Panfil-kertész háza állott ezen a helyen; a kertészt meggyilkolták, házát felgyújtották, a fűzfák megüszkösödtek, az agyagos földet, amely a szénnel és hamuval összevegyült, a babázók [* ] lábai ledöngölték; a téglaalapzat maradványai között egy kemence állt és egy kürtő meredezett, amely felett, tiszta éjszakákon, nem-magasan az égen, zöldes csillag remegett. A bogáncs megsuhogott: Noszkov sietség nélkül előlépett a kürtő mögül, lassan levette fejéről sapkáját és dörmögni kezdett:
- Megszolgálom Önnek. Megint egy társaság tart gyűléseket...
- Semmi közöm ezekhez a társaságokhoz - mondta Jákov haragosan és ezt a nyilvánvaló arcátlanságot hallotta feleletül Noszkovtól:
- Természetes, hogy nem Ön szervezi ezeket a társaságokat, de a dolog mégis csak önre tartozik.
- Kár, hogy akkor nem lőttem le - sajnálkozott Jákov vagy tizedszer és ezekkel a szavakkal adta oda a pénzt a kémnek:
- Csak vigyázz, légy óvatos!
- Tudom.
- Engem bele ne keverj.
- Mért tenném? Legyen egész nyugodt.
- Egészen bizonyos, hogy bolondnak gondol...
Tudva azt, hogy Noszkov hasznos ember, Artamónov Jákov meg volt győződve, hogy a görbelábú, laposarcú fickó feltétlenül bosszút fog állni rajta a lövésért. Megfélemlítéssel, vagy azzal a pénzzel, amelyet maga Jákov ad neki, rá fog venni néhány munkást, hogy tegyék el láb alól. Jákovnak már úgy is tetszett, hogy a munkások az utóbbi időben figyelmesebben és ellenségesebben kezdik nézni.
Miron egyre gyakrabban emlegette: a munkások nem azért forronganak, hogy helyzetükön javítsanak, hanem azért, mert nem közéjük tartozó agitátorok a legbadarabb, a legesztelenebb gondolatot sugalmazzák nekik: saját kezeikbe kell venniök a bankokat, gyárakat, általában az ország egész gazdaságát. Mikor erről beszélt, kihúzta testét, kiegyenesedett, hosszú léptekkel fel-alá járt a szobában és nyakát forgatta, be-bedugva ujját gallérjába, bár nyaka vékony volt, gallérja pedig elég bő.
- Ez már nem is szocializmus, hanem az ördög tudja, micsoda! És lám, édestestvéred is híve ennek a nézetnek. A mi véncsókakormányunk...
Jákov tudatában volt annak, hogy Miron mindezt azért mondja, mert meg akarja győzni hallgatóit és önmagát arról, hogy joga van helyet foglalni a Birodalmi Dumában; de azért unokafivére dühös szónoklataitól félelem ülepedett le benne és a maga védtelenségének tudata a munkások százai közepette még jobban megerősödött. Egy ízben már át is élt olyan érzést, amely váratlan halálos rémülethez volt közeli: reggel a gyárudvarról felhangzó üvöltés és ordítozás ébresztette fel; amint fejét párnájáról felemelte, látta, hogy a raktár fehér, sima falán fékevesztett árnyék-tömeg száguld, ugrándozik, hadonászik karjaival s szinte magával sodorja az épületet. Hirtelen verejték lepte el testét és erre gondolt, ezt kiáltotta hangtalanul:
- Lázadás...
Ez az áradata az árnyékoknak, amelyek, nem tudni miért, még borzalmasabbak voltak, mint ha emberek lettek volna, csakhamar eltűnt és Jákovnak eszébe jutott, hogy a hétfőnként szokásos verekedés játszódott le a gyár kapuja előtt: ünnepnapok után csaknem mindig verekedtek a munkások, - de a sötét, üvöltöző foltoknak ez a hátborzongató száguldása megmaradt emlékezetében. Egyáltalában, az egész élet annyira idegölő lett, hogy még látnia is kellemetlen volt újságot, nem hogy elolvasnia. Az egyszerűnek, derűsnek nyomaveszett, mindenfelől csak bosszúság támadt rá, új emberek jelentek meg körülötte.
Nővére, Tatjána, váratlanul vőlegényt hozott haza magával Vorgorodból: egy sovány, vöröshajú, fürge, mozgékony, nagyon vidám, mérnök-sapkás férfit, aki két évvel volt fiatalabb Tatjánánál és akit menyasszonyától kezdve mindenki rögtön csak Mítjának hívott. Ügyesen gitározott és kellemes hangja volt; egyik dalát, amelyet különösen gyakran énekelt, Jákov sértőnek találta nővérére, anyja pedig egyenesen felháborodott rajta.
Koporsóban feleségem.
Fogadd őt be
Szolgálódul
Égi Éden!
De menyasszonya nem sértődött meg érte, őt is mulattatta ez az ember, mint mindenkit, és még Natálja is gyakran mondogatta meghatódottan:
- Ah, te csíz! Jól énekelsz, bohóc!
Enni Mítja úgy tudott, mint egy galamb: végtelenül sokat; az idősebb Artamónov csodálkozástól hunyorgó szemekkel bámulta, akár egy álmot és nem egyszer megkérdezte:
- Ezzel a karakterrel innod is kell. Iszol?
- Csak úgy - felelte veje és a vacsoránál bebizonyította, hogy ivásban is ki tud tenni magáért. Már mindenütt megfordult: volt a Volga mellett és az Uralban, a Krymen és a Kaukázusban; végtelen sok mulatságos közmondást, mesét, szójátékot tudott; úgy tetszett, mintha egy vidám, gond nélküli országból került volna ide.
- Az élet: gyönyörűség! - mondta, és minden átmenet nélkül belekerült egy vállalat szakadatlanul forgó körébe; megtetszett a munkásoknak, a fiatalok nevettek rajta, az öreg takácsok barátságosan bólogattak rá és még Miron is mosolyt nyaldosott le nyelvével vékony ajkairól, amikor jókedvtől csillogó beszédét hallgatta. Lám, most ott megy Mironnal a gyárudvaron, az ötödik épület felé, amely még csak a minap kapaszkodott bele a földbe, egy vörös téglakéz ötödik ujja gyanánt; még teljesen körülburkolják az állványok, amelyeken ácsok szorgoskodnak; csillognak ezüstös baltáik és megvillan a pápaszem üvege és aranya Mironon, aki kinyújtva tartja kezét, mint a tábornok az ötkrajcáros régimódi képen; Mítja bólogat és ő is ide-oda lóbálja karjait, mintha a földre dobálna valamit.
Jákov az iroda ablakából nézi őket. Sógora neki is tetszik, vidámság együtt lenni vele és az ember sok mindent elfelejt, ami ránehezedik; Jákov még irigyeli is karakterét, de különös bizalmatlanságot érez irányában, úgy látszik, hogy nem sokáig, csak holnapig az, akinek hiszik, holnap pedig beismeri magáról, hogy színész, fodrász, vagy nyomavész ugyanolyan váratlanul, mint ahogy megjelent. Még egy jó tulajdonsága volt: nyilvánvaló, hogy nem kapzsi, nem kérdezi, mennyi Tatjána hozománya, bár lehetséges, hogy Tatjána ravaszsága rejlik emögött. Az apa azonban, amikor józan volt, dörmögött:
- Lám, hát erre a vörösre dolgoztam...
Miron is megnősült.
- Engedjétek meg, hogy bemutassam a feleségem, mondta, hazaérkezve Moszkvából és egy kékszemű, puha babácskát vezetett kezénél, aki oldalt hajtva tartotta göndör fejecskéjét. Feleségének játékszerként kicsik voltak a méretei, de mintha különös pontossággal lett volna minden porcikája megalkotva, úgyhogy Jákov szemeiben nem húsból és vérből való asszony benyomását keltette, hanem ahhoz a porcelán alakhoz volt hasonló, amely nagybátyjának, Alekszéjnek kedvenc óráját díszítette: az alak feje letört és kissé ferdén ragasztották vissza; az óra a trümón állt és a szobrocska a nézőknek hátát mutatva a tükör felé fordult. Miron közölte, hogy feleségét Annának hívják és tizennyolc éves; de azt elhallgatta, hogy hozományul negyedmilliót kapott vele és hogy az asszony egy papírgyáros egyetlen leánya.
- Vannak, akik így nősülnek - dohogta az apa és Jákovra nézett vörös szemeivel. - Te meg: ördög tudja kivel szűröd össze a levet.
Pjótrnak a járás nehezére esett, petyhüdt, hervadt testét csak üggyel-bajjal vonszolta. Jákovnak úgy tetszett, hogy ez a test dühösíti apját és szándékosan állítja közszemlére a meztelen aggság elszomorító rútságát: éjszakai fehérneműben, begombolatlan hálókabátban, meztelen lábain papuccsal, nyitott, püffedt mellel sétálgatott, ugyanúgy, amint Jeléna leánya előtt járkált valamikor, hogy bosszantsa. Néha megjelent és letelepedett az irodában, s nem törődve azzal, hogy zavarja Jákovot munkájában, panaszkodott, hogy minden erejét odaadta a gyárnak és gyermekeinek, hogy egész életét, a vállalat kő-istrángjaiba befogva, gondok füstjében pergette le és nem volt része soha semmi örömben.
A fiú hallgatta és hallgatott, mert jól látta, hogy ezek a panaszok, amikor vigaszt nyújtanak apjának, egy templomtorony méreteiig püffesztik fel és növesztik meg - reggel a nap előbb látja meg, mintsem észrevehetné az emberlakta házakat és mint utolsótól, tőle vesz búcsút, amikor az éjszakába távozik. De ezekből a panaszokból Jákov tanulságos következtetést is vont le magának: úgy élni, mint apja élt - oktalanság.
És mindig azt látta, hogy mikor már torkig volt a panaszokkal, apját égető csaláncsípésszerű, nyughatatlan kívánság fogta el, hogy sértegessen, gúnyolódjék. Odament vénasszony-feleségéhez, aki térdeire fektetett tétlen kezekkel és egy pontra meresztett üres szemekkel a kertre néző ablaknál ült, letelepedett melléje és csipkelődőn dünnyögte:
- Mire gondolsz? Kövér vagy, mégsem látni téged. A gyerekeid nem vesznek észre. Tatjána a szakácsnővel kedvesebben beszél, mint veled. Jeléna meg el is felejtett, meg sem látogat, mi? Nyilván megint új szeretője van. Hát Ilja hol van?
De unalmas volt feleségét bosszantani: az asszony bíborvörös arca csakhamar könnyeket izzadott - úgy látszott, hogy a könnyek nemcsak szemeiből ömlenek, hanem előbugyognak pukkanásig felfújt arcbőrének minden pontjából, a petyhüdt dupla tokájából, előszivárognak valahol a fülek körül.
- Na ugyan, te is messzire vitted - dohogta az öreg undorral és elment, legyintve az asszony felé, mintha füstöt hessegetne. Nem, felesége sem szórakoztatta.
Jákovot nem ugratta, de fiának mindig úgy tetszett, hogy apja sértő szánakozással nézi. Néha felsóhajtott:
- Eh, te üresszemű...
Mironhoz a gúnyolódás nem ért fel; Pjótr nyilvánvaló félelemmel igyekezett kitérni útjából, ami érthető volt Jákov előtt. Mirontól mindenki félt, a gyárban és odahaza egyaránt, kezdve anyjától és porcelán-feleségétől egészen Griskáig, a parádés ajtót nyitogató fiúig. Mikor Miron az udvaron járt, úgy látszott, hogy hosszú árnyéka csöndet teremt körülötte.
Vöröshajú vején csúfolódni nem nyújtott élvezetet: ez az ember értette a módját, hogyan tegye nevetségessé maga-magát, mert szívesebben ütött önmagán, mielőtt még valaki más üthetett volna rajta. Tatjána, aki teherben volt, nagyon felpuffadt, fontoskodón biggyesztette ajkait, ebéd után feküdt, egyszerre három könyvet is olvasva, azután sétálgatott, férje úgy futkosott mellette, mint egy pudlikutya.
Az idősebb Artamónov befogatott és behajtott a városba, csakhogy öccsén és Tyihonon heccelődjék; Jákov nem egyszer hallotta, hogy folyik le az ilyen ugratás.
- Na, barátsapkás diák, sikerült Istent rászedned? - kötekedett a szerzetessel.
Nyikíta púpja megvonaglott; hosszú kezeinek tenyereivel erősen megdörzsölte hegyes térdeit és halkan, panaszosan felelte:
- Óh, nem szolgáltam rá erre...
- Hogyan nem szolgáltál rá? Meg nem szolgált sapkát viselsz, hamis ez a sapka rajtad. Egész öltözeted hamis. Micsoda szerzetes vagy?
- Ez a lelkem ügye.
- Burnótozol. Nem, elvesztetted a játszmát, tévedtél. Jobb lett volna, ha annak idején elvettél volna egy szegény árvalányt: hálából gyerekeket szült volna neked s most nagyapa lennél, akárcsak én. Pedig közel voltál hozzá - emlékszel?
A szerzetes lassan odébbmászott, mint egy óriási teknőc, Artamónov Iljics Pjótr pedig Olgát látogatta meg és elmondott neki egyet-mást Alekszéj tivornyáiról és a vásárról. De ez sem szórakoztatta el; a kis öregasszonynak férje halála után sehogy sem volt nyugta: szakadatlanul ide-oda járt, a bútorokat tologatta, egyik helyről a másikra állítgatta a tárgyakat, ki-kinézett az ablakon. Járás közben mozdulatlanul tartotta fejét s bár orrán vastag-üveges pápaszem hivalkodott, csak tapintóérzéke működött: botjával a padlót döfködte és maga elé nyújtotta jobb kezét. Az öreg epés elbeszéléseire pedig mosolyogva vágta vissza:
- Csak beszélj, amint kedved tartja; ahhoz, akinek én ismerem Aljósát, se rossz, se jó nem ér fel.
- Helyesen mondta rólad: félszemmel nézel.
- Két szemmel majdnem sehogy se látok - felelte Olga. - Nem látok; tegnap is eltörtem vakságomban kedvenc porcellán poharát.
Az idősebb Artamónov megpróbálta Vjálov Tyihont bosszantani, de ez is nehéz volt. Tyihon nem haragudott; oldalt fordítva szemeit csak krákogott és röviden és nyugodtan felelgetett:
- Sokáig élsz - mondta Artamónov.
- Vannak, akik még tovább élnek - viszonozta Tyihon kurtán.
- De hát mért is éltél, mi? Felelj!
- Mindenki él.
- Az igaz, de nem mindenki söpri egész életében az udvart, takarítja el a szemetet...
Tyihonnak megvoltak a maga gondolatai.
- Ha már megszülettél, élj halálodig - mondta, de Artamónov nem hallgatott rá és folytatta:
- Lám, te az egész életet a seprővel élted le. Nincs se feleséged, se gyermekeid, nem volt semmi gondod. Miért van ez? Neked még apám más állást szánt, de te nem akartad, visszautasítottad. Mit jelent ez a konokság?
- Elkéstél a kérdéssel, Iljics Pjótr - felelte Tyihon és félrenézett.
Artamónov bosszankodott és makacsul csipkelődött tovább:
- Nézd csak, hány ember gazdagodott meg szemeid láttára. Mindenki könnyített sorsán, pénzt gyűjtött...
- Gyűjtött, gyűjtött, de ördögöt is vett rajta - mondta Tyihon.
Jákov azt várta, hogy apja dühre lobban, leszidja Tyihont, de az öreg, miután egy darabig hallgatott, csak érthetetlenül mormogott az orra alatt és otthagyta az udvarost, aki ha el is kopott, ki is kopaszodott és homokkal kevert agyag színűvé vált is, általában mégsem adta be derekát az öregség fondorlatainak: testileg ugyanolyan erős maradt, sőt bizonyos fokig rokonszenves külsőre is tett szert s emellett mind fontoskodóbban, oktató hangnemben beszélt - Jákovnak úgy tetszett, hogy "gazdához illőbben" beszél és viseli magát, mint apja.
Maga Jákov egyre világosabban látta, hogy felesleges az övéi között, abban a házban, ahol az egyetlen kellemes ember egy idegen volt: Longínov Mítja. Mítját nem tartotta sem butának, sem okosnak: kitűnt mindenki közül, de egyike alá sem esett az előbbi megállapításoknak. Jelentőségteljességét még megerősítette Mironnak viselkedése vele szemben; a rideg, hatalmaskodó, mindenkivel parancsoló Miron Mítjával békésen összefért és bár gyakran vitatkozott, sohasem civódott vele, és még a vitatkozásban is óvatos volt. A házban reggeltől estig hangzott a hívás:
- Mítja! - kiáltotta Tatjána.
- Hol van Mítja? - kérdezgette az anya és még az apa is ordítozott, kihajolva az ablakon:
- Mitrij, gyere már ebédelni!
Mítja rókaléptekkel szaladgált az udvaron és mulatságos szavainak és vidám tréfáinak bozontos farkával ügyesen simára söpörte azt a sértő szigort, amellyel Miron bánt a munkásokkal és hivatalnokokkal. A munkásokat barátjainak nevezte.
- Nem úgy kell, barátocskám! - mondta a szakállas, tekintélyes ács-előmunkásnak; ezzel egy vörös bőrbe kötött noteszt és ceruzát vett elő zsebéből, vagy egy deszkán rajzolgatott valamit és meg-megkérdezte:
- Látod? Így, meg így! Aztán meg így. Igaz?
- Igaz - mondta az előmunkás egyetértően. - Mi csak a régi iskola szerint dolgozunk, ahogy megszoktuk...
- Nem, drágaságom, hozzá kell szokni az újhoz, az előnyösebb!
- Igaz - helyeselt az előmunkás.
A vállalattal való merész játékában Mítja Alekszéjhez hasonlított, de a gazda kapzsisága nem látszott meg benne; vidám fecsegésével erősen emlékeztetett Szerafim-ácsra, amit az apa is észrevett; egyszer a vacsoránál, amikor Mítja szétsöpörte, szétoszlatta az asztal melletti komor hangulatot, Pjótr mosolyogva dohogta:
- Ez is olyan, akár Szerafim volt, a Vigasztaló!...
Jákov hallotta, amint egy ízben, apjának és Mironnak szokásos összetűzése után, Mítja így szólt Mironhoz:
- A kissé rémítőnek és a kissé undorítónak egyesülése a sajnálatraméltóval: tisztára orosz kémia!
És tüstént vigasztalni is kezdett:
- De sebaj! Gyorsan elmúlik, elkopik... Megtisztulunk...
Egy ünnepnap este, a kertben, tea mellett, az apa panaszkodott:
- Én ünnepnap nélkül éltem végig az életem - mire veje rakétaként kezdett rögtön sisteregni és talpraesett szavak aranyhomokját szórta magából:
- Ez a maga hibája és senki másé! Az ünnepnapokat az ember állapítja meg önmagának. Az élet: széplány, ajándékokat szórakoztatást, mindenféle mulatságot követel; élni élvezettel kell. Mindennap lehet találni valami örömöt.
Sokáig beszélt, ügyesen, mintha kis pásztorsípon játszana és az asztalnál ülők mind elnémultak; mindig úgy történt, hogy akik hallgatták, szinte elszunnyadtak; Jákov is érezte beszédének varázsát, érezte bennük a színigazságot, de kedve lett volna megkérdeni Mítját:
- Miért is vettél hát feleségül egy csúnya és buta lányt?
Jákov valami erőltetettet, túlzottan szeretetreméltót, aláhúzottan előzékenyet látott Mítja viszonyában feleségéhez: Jákovnak úgy tetszett, hogy ezt az erőltetettséget érzi nővére is, aki rendszerint szomorú, hallgatag, túl könnyen felingerül és sokkal gyakrabban és élénkebben beszélget el politikáról Mironnal, mint jókedvű férjével. Politikán kívül nem is tudott semmiről sem beszélni.
Jákov néha azt gondolta, hogy Longínov Mítja nem egy vidám, gondtalan országból sodródott hozzájuk, hanem egy unalmas, sötét gödörből ugrott elő, közelükbe férkőzött ismeretlen, előtte új embereknek és afeletti örömében, hogy közelükbe férkőzött, most táncol előttük, mulattatja őket, meg van hatva gazdagságuktól és csodálkozik valamin. Jákov sógorának éppen ebből a bámulatából érzett ki valami ostobát; így csodálkozik egy kisfiú a játékboltban, csakhogy a kisgyerek okosan csodálkozik és azonnal megismeri a legszebb játékokat.
Az emberek közül a házban és a gyárban ketten határozottan nem szerették Tatjána férjét: Nyikíta nagybácsi és Vjálov Tyihon. Jákovnak arra a kérdésére, hogy tetszik neki Mítja, az udvaros nyugodtan felelte:
- Hamis.
- Mennyiben?
- Légy. Minden piszokra leül.
Jákov sokáig, állhatatosan faggatta az öreget, de az nem tudott világosabb okot adni:
- Magad is látod, Petróvics Jákov - felelte. - Hiszen látod: ál-alakokat ölt magára.
Nagybátyja, a szerzetes, csaknem ugyanígy beszélt:
- Port hint a szemekbe - mondta felsóhajtva. - Láttam már sok efféle jósvádájú embert. Megtévesztik a többieket. S ők maguk is megtévednek a szavakban. Azt mondják nekik: borsó; ők meg evvel felelnek: bor, só... Igen, igen.
Különös volt hallani, hogy ez a szelídlelkű torzszülött haragosan, szinte rosszakarattal beszél, amely tulajdonság különben teljesen idegen volt tőle. És még bámulatosabb volt Tyihon és a nagybácsi egyetértése Tatjána férjének értékelésében - az öregek torzsalkodva, nyilvánvaló, de néma ellenségeskedésben éltek, szinte nem is beszéltek egymással és kitértek egymás útjából. Ebben Jákov újabb tanújelét látta az emberi ostobaságnak, amellyel már torkig volt: miben nem érthetnek egyet olyan emberek, akiket ma-holnap lekaszál a halál?
(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)
(Folyt. köv.)
[* ]