Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 16. szám
E tanulmánysztenogramm harmadik paragrafusa a versről kíván majd szólni - csak elébb, másodikul, egy kis kitérés a mai versetlen vers körül. Amennyire nem új magában: mostan, újabban való jelentkezése annyiban nem véletlen, hogy egyéb művészetekben is mutatkozik - a zenében már egy emberöltő óta - ilyes törekvés a kötött forma feloldására. (Tárgy, anyag, forma és kifejezés a művészetben annyira elvegyül, hogy nem lehet egyiket a másiktól egészen elkülönböztetni s akárhányszor egyik a másikul szolgál; teszem a kötött versben a ritmus - a szavak szótári értelmétől s mondatbeli következésétől s ennek külön kifejező tehetségétől függetlenül - egyszerre anyag és forma, de egyúttal kifejezés is; az Archipenko-szoborban, mely egy mozdulatot akar megrögzíteni, ez a mozdulat tárgy, anyag s egyben forma is, a spirális, amiben a szobor materiális anyaga el van rendezve: egyszerre forma és kifejezés, a zenében valamely hangutánzás egyszerre anyag és kifejezés... és így tovább, tehát ne akadjunk fenn rajta, ha a következőkben e kategóriák nem különböződnek el egymástól szigorúan.) Az atonális zene, mely túlteszi magát hangnemen, ütemen s arithmetiko-intervallumos harmónián: nagyjában az a zenében, ami a versetlen vers a verselésben, s mint ahogy a versetlen vers (mint majd erről szólván ki kell lesz fejteni) a szó teherbírására van építve, úgy épül az atonális zene a hang teherbírásán. Mint ahogy a versetlen versben a szó szótári értelmének több a kifejező jelentősége, mint a kötött ritmusú versben, úgy az atonális zenében a hangnak hangutánzó természete, tehát értelmi vonatkozása anyaggá fontosodik. (Akár tetszik a muzsikusnak, akár nem.) Az anyag teherbírása s formálódó képessége a legnagyobb forradalmat most nyilván az építészetben míveli, az építészet régi, kötött formái a fának, kőnek, téglának, vasnak teherbíró határaiból következtek s e határokon belül rendeződtek el - még a vakmerő és gyönyörű vashidak, hangárok, műhelyek s pályaudvarok is formáikban a vas teherbírásának s e teherbírás fizikai erőjátékának harmóniáját és szimmetriáját merevítik meg. Ám a beton teherbírása nem fejeződik ki harmóniában s szimmetriában; a forma, melybe önthető s melyben megmerevíthető, nincs ezeknek a ritmusához kötve, s ezzel egy teljesen új építészet lehetősége nyílik meg. Míg a régi épületnek formája, tagozása és beosztása materiális anyagának természetéből alakult, az új épület köréje önthető s formálható valamely rendeltetésnek; lehet csigaház egy embercsiga teste körül, lehet thermita-halom emberhangyaboly számára, lehet sziklakiszögellés mélységek fölött, lehet hódlakás víziállat és napfogó napimádók számára. A kötetlen forma nem formátlanság, csak ad-hoc-forma, csak egyszeri forma, nem előre rendelt s ezzel a kifejezést bizonyos fokig már előre megszabó, hanem az eset szerint alakult s ezt ennek saját adalékaival kifejező. A kötetlen forma lemondás is: lemondás egy csomó kifejező lehetőségről, amit a kötöttség, a szimmetria, a harmónia, a ritmus, a geometria megad. Viszont új lehetőségeket nyit meg s az egyes művészetekbe anyag és kifejezés gyanánt bevon olyan adalékokat, mik eddig nem fértek oda be vagy csak elvétve s kevéssé.
Így:
A versbe belekerülnek anyag és kifejezés eszköze gyanánt személyes éleményszótárak, hangszínek, hanghordozások, beszédmódok, bevonódnak határaiba ünnepiségek és lomposságok, a bőbeszédűség s a szűkszavúság hatóerői, odabököttségek, műhelyszavak, családiságok, az Énnek minden sajátosságai, azon nyersen, frissen, teljes hatásúan, mert spanyolcsizmátlanul.
Az építészetbe belekerülnek, még sokkal inkább, mint eddig, a természet már egyszer megcsinálta motívumok: fészkek, barlangok, odvak, hegyhátak - s viszont teljesen új kimódolások, bizonyos meghatározott rendeltetéseknek, mondom, köréje öntve. A szakadék fölött kicsőrölő orom mintájára öntött halászó vagy kilátó katedra már többé nem egyszerűen magas épület, hanem a magasság, mint épület.
A zene már elébb is, már zárt ritmikáján s formáin belül is sokat vívódott azzal, hogy mit lehetne kötetlent, zabolátlant, zeneietlent mégis belevonni. A hangutánzás; a recitativo, mely a beszédnek, a Hugo Wolf- (és a Reinitz) féle verszenésítés, mely a mondatnak ritmusát viszi bele a zenei ritmusba: mind ily forradalmi magvak már a régi zenében. A kötetlen zene határtalanul mindent felvehet magába, amiről a tudósok kimondták, hogy "nem zene", de amiben - mint az eddigi kottára nem fogható cigányzenében - a legmuzikálisabb muzsikusok, Liszt, Wagner és az ő bolond, rosszhiszemű, de geniális Chamberlain-jök, nagy zenei gyönyörűséget találtak. A zenébe belefér hanglejtés, sírva vigadás, rikácsolás, pörölés, ezerfajta inartikulátlanság és naturlaut, ami mind kifejez valamit; ma még csak a jazz-band meri, holnap már zene lesz.
A versnek s a zenének, de az építészetnek példájára tágulni mernek a szobrászat határai is, ami azoknál a kötött forma alól való felszabadulás, itt túlmenés a természetbeli minta reális formáin, míg a gótika, a barokk s a vademberi szobrászat legfeljebb stilizál, idealizál, túloz vagy tipizál, a mai szobrász szétveszi s újra összeállítja a természeti formákat a kifejezés számára. Az a bizonyos Archipenko-szobor nem egy mozgó embert ábrázol, hanem, mondom, egy mozdulatot; nem egy töredelmes embert, hanem a töredelmet, emberi adalékokban kifejezve. Az új lehetőségek a verset közelebb hozzák a prózához, a zenét a lármához - a szobrászatot viszont távolabb viszik a konkrétan kézzelfogható természeti mintáktól.
S a színészetet is. Az új színészet a kifejezésnek eszközei közé beveszi a clownságot, a táncot, a masírozást; az álarcot, a szoborállást; az éneklést, a kézbeszédet; az új színpad, akár az új festészet, a teret hasznosítja, s még ezenfelül hasznosítja magát az új festészetet, az új szobrászatot, az új zenéről nem is szólva. Nem másolja vagy stilizálja vagy idealizálja a természetet, hanem kombinálja adalékait.
Mindez nem azt jelenti, hogy tehát a verses versnek a hagyományos zenének, a klasszikus építésnek, a reális szobrászatnak örökre vége volna. Annyira nincs, hogy, természetesen, máris kezd visszatérni; a végén minden Picasso visszatér Ingreshez. Csak éppen, az új lehetőségektől meggyarapodván, gazdagabban mindazzal, amivel a mai Picasso gazdagabb Ingresnél, amivel már Rodin is gazdagabb volt Jean Goujonnál és Messel és Otto Wagner is Schinkelnél.