Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 15. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
A premier-mozik legtöbbje nyári szünetet tart, a nyitvalevők a főszezon kijátszott »slágerei« után gyenge, vagy legfeljebb közepes »normál«-filmekkel próbáltak, az esős időjárástól támogatva, jó utószezont csinálni. A kölcsönzők megkezdték nyári szakbemutatóik tartását, amelyek nagyjából megmutatják, hogy mit várhatunk a jövő esztendei filmszezontól.
Az új szezon horoszkópja előtt végig kell pillantanunk a múlt szezon eredményein. Nem azért, hogy emlékeket idéző seregszemlét tartsunk, hanem abból a célból, hogy következtetéseket vonhassunk le a filmművészet haladási irányáról és fejlődési mértékéről.
A filmszezon mérlege nem mondható ezekből a szempontokból túlságosan kedvezőnek. Azt hihetnénk, hogy a filmnek, ennek a fiatal és vitalitással telt művészetnek szinte minden nap fejlődési pluszt kellene jelezni. Pedig ha rendezők szerint végignézzük a legutóbbi esztendőben Budapesten bemutatott filmeket, a filmművészet határozott hanyatlását kell megéreznünk. Előre kell azonban bocsátanunk azt, hogy Budapest illetve Magyarország a filmkultusz élénksége szempontjából Amerika és Németország után a harmadik helyre tehető. Ennek következménye pedig az, hogy a film jelentős eredményei mind és amellett idejében eljutnak az itthoni közönség elé. Nem érhet hát bennünket megállapításainkban optikai csalódás.
A nagy amerikai rendezők közül David W. Griffith egészen elhallgatott, a másik, Cecil B. de Mille az «Élet tékozlói» s különösen az «Aranyágy» című filmjeivel erős süllyedést jelez a «Tízparancsolat» és régebbi filmjei után. Erich von Stroheim a »Gyilkos arany« című filmben produkált ugyan sok komoly és új értéket, egészében azonban ez az új alkotása erősen alatta marad régi filmjei színvonalának. Ugyanez érvényes az Amerikába csábított európai rendezőkre is. Bármily érdekes film Ernst Lubitsch »Cárnő«-je, régi európai filmjeinek értékét sem mélyíteni, sem fejleszteni nem tudta benne. A »Három szerelmes szép asszony« és a »Csókolj újra« az átlagos filmtermelésből erősen kiemelkednek ugyan, Lubitsch hasonló zsánerű régebbi alkotásaihoz mérve azonban feltűnő esést jeleznek. Így áll a dolog Dimitrij Buchoveckijjel is, a »Sapho« emlékezetes rendezőjével, aki a »Végzet leánya«, a »Hattyú« és a »Graustark« filmekben jó közepes színvonalon mozgott. Az Amerikába szakadt svéd rendezőnek, Victor Sjöströmnek »Aki a pofonokat kapja« filmje szép munka, de nem állítható »Az iramszarvas csodája« és többi európai filmjei mellé.
Hogy Amerikánál maradjunk, a burleszk is hanyatlik. Az ötletek fogytán, a trükkök monotonul ismétlődnek. A burleszkek túlnyomórésze szellemesség nélküli otromba és unalmas butaságot hoz, semmi egyebet. Új eredményeket csak Buster Keaton produkál, azonban legutóbbi filmjei, akármilyen sikerültek is, mint a »Chicagói kékszakáll«, a »Navigátor« és a »Lakást keresek«, nem érik el a régi filmjeinek (»Isten hozta«, »Ifjabb Sherlock Holmes«, »Három korszak« stb.) értéknívóját.
Európában legfeltűnőbb a süllyedés a francia filmiparban. Abel Gance »Játékos, aki nyer« című filmje határozott visszaesés, a »J'accuse!« és a »Száguldó kerék« után. Ivan Mosjoukinnél már nem is süllyedésről, hanem zuhanásról kell beszélnünk. »A gyönyörváros« és a »Finita la commedia« után csak a »Mathias Pascal« jelent valami komolyabb értéket. A többi: »A mogul oroszlánja« és azok a filmek, melyekben ő maga nem játszott: »Az élő plakát«, »Szerelem a szerelemért« és a »Végzet ura« a zuhanás egymás alatt álló emeletei. Az utóbbinál arra is gondoltunk, hogy a rendezőnek, Mosjoukinnak a neve kölcsönzői hamisítás a filmen. A »Végzet ura« olyan lapos, olyan unalmas és lélektanilag olyan hazug, mint egy amerikai film. A franciák közül Leonce Perret tartotta legjobban a nívóját. A »Madame Sans Géne« rendezésben méltó régebbi filmjéhez, a »Königsmark«-hoz.
A németek közül Joe May esett a legnagyobbat. »A hindu síremlék«-től, a »Cezarina«-tól és »Párizs grófnőjé«-től túl meredek az út a »Várkastély titka«-ig. Robert Wiene a »Rózsalovag«-ban ugyan szép eredményeket tudott felmutatni, a régi »Caligari« és »Genuina« után azonban sokkal többet vártunk tőle. Valamivel enyhébb formában ugyanezt érezzük F. W. Murnau-nál, akinek »Tartuffe«-je figyelemreméltó, értékes alkotás, nem állítható azonban »Az utolsó ember« mellé.
Ezekkel szemben néhány nagyon örvendetes előretörés is megfigyelhető német rendezőknél. E. A. Dupont pompás filmje: a »Varieté« nemcsak előző munkáihoz, például a »Ki a ghettoból« című filmhez viszonyítva mutat erős haladást, hanem a filmrendezés kitűnő új értékét reprezentálja. Mellette elsősorban Paul Czinnert kell méltányolni, akinek »Nyu«-ja után most a »Florenci hegedűs« adott felejthetetlen értékeket. Dupont és Czinner mellett az újszerű filmrealizmusnak két sokat ígérő rendezője tűnt fel: Pabst és Lamprecht. Az előzőtől a »Bánatos ucca«, az utóbbitól »Az üldözött naplója« című filmet láttuk. Ha a német filmkultúrához tartozónak számítjuk a magyar Kertész Mihályt, akkor ő is »A 13-as számú bérkocsi«-val az előretörő és nem visszaeső rendezők közé tartozik.
Ami a többi európai ország filmprodukcióját illeti, a Nordisk eltűnt, a Svenska elsorvadt, a dán Palladium pedig csak az egyre sematikusabb, egyre jelentéktelenebb Zoro és Huru-filmekkel szerepelt.
Summa summarum: a filmszezon eredményeit Chaplin egyedülálló remekműve, az »Aranyláz«, rajta kívül egy-két német film, a »Varieté« és a »Florenci hegedűs« jelentik. Hozzájuk csatlakozik az összes, egybehangzó kritikai méltatások szerint a hallatlan sikerű szovjet-film, a fiatal Eisenstein alkotása, a »Knyaz-Potemkin«, amely a hírek és leírások szerint úttörést jelent a film területén. A többi hanyatlás, az után a nagyszerű termékeny korszak után, amely a háborút követő három-négy esztendőt foglalja magában. A hanyatlás általános, az előretörő eredmények pedig szórványosak és elszigeteltek. A visszaesés okaival messzemenő lenne foglalkozni. Valószínűleg a legerősebben ható motívum a film hatalmas méretű indusztrializálódása, a filmművészet elgyáriasodása, a tömegtermelés.
Az általános hanyatlás megállapítása természetesen nem vonatkozik a filmek technikai kivitelére. Mert ezen a területen valóban nem múlik el nap tökéletesedés nélkül. A kulisszaépítés, a maszkírozás, a felvevőgép lencséje és szerkezete és ami a legfontosabb, a megvilágítási, fényelosztási technika rohamos fejlődésben van, annyira, hogy ma már alig van írói és rendezői elképzelés, ami filmen megvalósítható ne lenne.
Fontos nagyon a technikai tökéletesedés, különösen a filmnél, mert talán nincs még egy művészet, amelyben technikai és művészi nívó között olyan erős összefüggés lenne, mint ennél. Fontos nagyon a tökéletes technika, de amint a múlt szezon filmjei bizonyítják ékesszólóan, egymagában nem elég.