Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 15. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Ez a három betű körülbelül a legnagyobb szellemi hatalmat jelenti, amely ma irodalmi eszközökkel közli magát. George Bernard Shaw. Milliók nézik és olvassák darabjait, befogadják eszméit, vitatkoznak vele, ünneplik és haragusznak rá. Ő az, aki megosztja maga körül a közvéleményt, magával ragadja azokat, akik képesek vele menni, eltaszítja azokat, akik nem hisznek benne, de még azokat is megosztja, akik hívei és bámulói, mert folyton enigmákat ad nekik, amelyeket mindegyikük másképp fejt meg. Micsoda G. B. S.? Vígjátékíró? Szatirikus? Prédikátor? Publicista? Moralista? Költő? Pamfletista? Hívő ember? Szkeptikus? Bohóc? Bölcs? Egyik sem és mindegyik. Pillanatról pillanatra változtatja színét, lehetetlen őt egy jelszóba vagy egy formába foglalni. Néha elhisszük neki, amit maga mondott, hogy csak azért ír színdarabokat, mert a színpad a legjobb szószék, eszméi terjesztésének leghathatósabb eszköze. De a következő pillanatban ellenállhatatlanul érezzük, hogy mégis született vígjátékíró, akit szellemének belső szerkezete képesít arra, hogy jelenetekbe és párbeszédekbe foglalja mondanivalóját. Cinikus bölcsnek látszik, aki játszik a gondolattal, magáért a játékért, de egyszerre kimond egy szót, amely hirtelen rávilágít arra, hogy olyan komolyan veszi, amit mond, mint az életét és egész testével exponálja magát olyan dolgokért, amelyek mellett vallomást tenni önfeláldozás. Erkölcsi élre állítja a dolgokat, de egyszerre csak felborítja őket és elneveti magát. Kigúnyol valamit és aztán forró vallomást tesz mellette. Micsoda ember, akiben ilyen ellentétek találkoznak? A modern ember, aki ismer mindent, meg van kenve tudomány, évezredes tapasztalat, észszerű belátás minden hájával, nem csodálkozik semmin, mindenről megalkotja a maga saját véleményét, alákukucskál minden presztízsnek, minden megszokásnak, minden hagyománynak, de közben elvesztette hitét és bizalmát az emberi intézményekben, magában a kultúra értékében is. Meglátta, hogy amit az emberek szépnek, szentnek, tiszteletre méltónak tartanak, az nem egyéb, mint babona, amely megakadályozza tisztánlátásukat és boldogulásukat. De ő nem akar babonát, nem akar önámítást, az igazságot akarja. Mert mindenben elvesztette hitét, de nem tud nem hinni abban, hogy van igazság és józanész, sőt, abban is hisz, hogy megvan minden a világban, legalább mint lehetőség, minden, ami szent, szép és boldogító, csak az emberek vaksága és hazudozása nem akarja látni. Ő látja ezeket, belsőleg át is éli s ami keserűség van benne, az onnan van, hogy nem tudja láttatni másokkal is. Ti engeditek, hogy az élet aranyát belepje az évszázadok hazugságainak, félreértéseinek, ostobaságának kérge - én lekaparom a kérget, nekem az arany kell. Ezt mondja ő. Mindig a lényeget akarja s ezért elvet mindent, ami mások nézésének az eredménye s úgy néz, mintha ő nézné a dolgokat először. Mindenkinek gondolataiba, ítéleteibe bele van keveredve egy sereg olyan ítélet és gondolat, amely nem az övé, amelyet elődeitől, vagy a közvéleménytől vett át kritika és meggondolás nélkül, szellemi restségből vagy fogyatékos önállóságból. Shawnak az minden törekvése, hogy erre figyelmeztesse az embereket s önmagát képessé tegye arra, hogy mindenről saját, önálló ítéletet alkosson.
Nem a közvélemény embere, hanem a különvéleményé. Minden írása az emberek túlnyomó többségének véleménye ellen bejelentett különvélemény. Chesterton heretikusnak mondja. Már annyiban, hogy nincs benne egy csepp ortodoxia sem. Írói attitűdje sem az ortodoxia szerint való. Nem analizálja embereit, tulajdonképpen nincsenek is emberei olyan értelemben, ahogy Shakespearenek vagy Moliérenek vannak emberei. Nem ábrázolja a társadalmat, még azt sem lehet mondani, hogy reprodukálja az életet, mert hiszen minduntalan önkényesen bánik vele. Nem keres új formai megoldásokat, formáit beleilleszti a színpadi irodalom régi formakincsébe. Legfőképp pedig önmagát, az írót nem úgy állítja be, mint ahogyan írók ősidők óta szokták. Az ő ősei nem az előtte élt írók, hanem az udvari bolondok, akik csörgősipkában, élcelődve mondták ki keserű igazságaikat s nem önmagukat akarták komolyan vétetni, hanem az igazságaikat. Az ő írásának ősformája az a mese, amelyben mindenki a hódolattól ájuldozva dicséri a királyfi pompás ruháját, csak a bolond kurjantja el magát: a királyfi meztelen.
Sokszor téved. De az emberi haladásnak nem utolsó előmozdítói a nagy tévedők. Bacon mondta: certius exit veritas ex falsitate quam ex confusione rerum. A confusio rerum az, ami ellen ő küzd. Ezért tévedéseiben néha több az igazság, mint száz csalhatatlanságban.