Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 15. szám
Annak, természetesen, kell okának lenni, hogy művelt nemzetek is tűrik a diktatúrát, s az aláztatást, mi vele jár. Az emberek rosszasága s gyávasága nem magyarázza hiánytalan, mint ahogy az alkotmányosnak maradt népek sem csupa angyalok és hősök. A dolog úgy áll, hogy mióta világ a világ: csordán kezdve gyáron át tudós akadémiáig, minden eleven csoport számára kell vezér - kell apa s akarat, hogy igazítsa. Az alkotmányosság, a demokrácia, a parlamentarizmus sem jelent vezetetlenséget - azt sem, hogy valójában s végső soron ne egy ember vezetne. Amióta Angliában s idestova egy százada egyebütt is az alkotmányosságot meg lehet figyelni: alkotmányos, sőt parlamenti nagy miniszter sincs, ki valójában diktátor ne volna. Cavourtól származik a mondás, hogy kivételes eszközökkel minden szamár tud kormányozni, de persze neki az ő kivételes eszköze a személye varázsában volt meg, nem kellett egyebekkel megtoldania - s viszont lehet-e Mussolinitól elvitatni, hogy személyes tehetség nélkül aligha jutott volna kivételes eszközökkel való rendelkezhetéshez? Francesco Crispi sem volt kevésbé diktátor, mint Mussolini, csak éppen hogy lehető volt fegyveres erőszak nélkül is. Bismarck nemcsak akkor volt diktátor, mikor becsukta a porosz parlamentet s úgy volt porosz miniszterelnök, de akkor is, mikor mint német kancellár, minden intézkedése mögött ott tudhatta a német birodalmi gyűlés többségének helybenhagyását. Igaz: a porosz s a német alkotmány nem volt parlamentáris. Ám az angol alkotmányosság évszázadok óta az; az angol kormány tulajdonképp a parlamentnak, velejében a «közembereknek», az alsóháznak egy bizottsága - de mert vagy tudott-é ez a parlament egyebet alkotni, mint Gladstone vagy Beaconsfeeld, mikor Gladstone vagy Beaconsfeeld volt az első miniszter? Nem kevésbé volt diktátor, bár írott hatalma nem volt rá, VII. Edward király; nálunk tizenöt esztendőn keresztül Tisza Kálmán valósággal fasiszta diktátor volt, még annyiban is, hogy úgy választatott, ahogy akart, de nem kevésbé volt diktátor, bár alkotmányos választásokkal, Tisza István, és diktátor ma is Bethlen István. A tehetségnek, legalább is a politikában, éppen az a próbája, hogy tud-e diktálni, tud-e mit és tud-e hogy - s az is tehetségnek, politikai tehetségnek dolga, hogy e lehetőséghez mint jut s a lehetőségeket mint tudja erre használni. «Igazunk volt, csak sikerünk nem volt», sóhajtotta egyszer, pártjának összeomlása után, egy magyar politikus. Aki, ezek szerint, nem volt politikus, mert a politika éppen a sikernek mestersége - politikus az, akinek sikerül másokkal is akartatni, amit akar. Ez természettől fogva van így és nem lehet másképp; még a puszta éléshez is kell valami akarat, nemcsak egyes emberi személyéhez, hanem csoportéhoz is; viszont akaratot eleven emberi személynek kell akarnia, hogy akarat legyen. A csoport akaratának végső soron egy emberi személy akaratában kell kifejeződnie, s minden csoportnak, hogy megmaradjon, kell vezérnyi személy, ki számára akarjon. Vezérnyi voltának próbája, hogy ezt csak erőszakkal tudja vagy elérje szépszerével - ezért volt dúcénak is különb, magasabb rendű a törvényes Cavour, mint a törvénytelen Mussolini. Ám diktátor volt, mondom, ő is - diktátor mindenki, aki vezet; diktátor volt nem csupán Lenin, de Bebel és Victor Adler is, s ők is úgy, mint Witte és Pobjedonoszcev.
A politika, egyszóval: a vezérnyi emberek területe - természettől fogva az, s emiatt ugyancsak természettől fogva fenyegeti egy veszedelem: az, hogy az anyák néha elmulasztanak vezéreket szülni. Nem igaz, hogy az idők megtermik a számukra szükséges embereket - íme, éppen a mostani nehezek nem termelték, sőt már a nagyháborúnak is az volt a baja, hogy alig volt nagyembere. Ha nem így volna, akkor nem sikoltoznának mindenfelé diktátor után. Nyomban rátérek, hogy e hisztériás esenkedés alján micsoda helyes logika lappang, lappang öntudatlan, de meg kell elébb mondani, hogy diktátor után jajgatni merő illogika, mert a diktátor ott kezdődik, hogy nem kell várni és híni, hanem megvan váratlan és hívatlan - akit ki kell nevezni diktátornak, az nem való diktátornak. A politika nem vagy nem csupán azért a vezérnyi emberek területe, mert és mintha vezetésre nem született embernek ne lehetnének életrevaló elgondolásai arról, amit tenni kell, hanem mert csakis a vezérnyi ember tudja ez elgondolásokat keresztülvinni; nemcsak «igaza» van, de «sikere» is, nemcsak az «igaz»-hoz van tehetsége, de a «siker»-hez is. Mikor most, valahol csak a parlament segítség helyett megakasztója a szükséges intézkedéseknek, menten diktátor után kiabálnak, akkor és ott elfelejtik, hogy a kiabálás hiábavaló, mivel a diktátor azért diktátor, mert a parlamentet vagy már felrúgta, vagy a parlament követi, mint a kezes bárány. E sorokat július 21-én estefelé írom, mikor a szegény Herriot avégett küzd a párizsi kamarában, hogy adják meg az ő de Monziejának azon fináncdiktatúrát, mit ő maga három nappal ezelőtt «par un sentiment peut ętre trop français» vonakodott volt megadni a Briand Caillaux-jának. Ez magában is halálos nevetség, de már elébb nevetség volt annak a Caillauxnak diktatúrájától tartani, aki kéri a diktatúrát és leköszön, ha nem kapja meg. Az ilyen ember lehet kitűnő pénzügyminiszter, lehet csodadoktora a pénzfenének, de nem való diktátornak s nem félő, hogy zsarnokká hatalmasodhatnék. Ha való volna, akkor tán rá se szorulna, hogy forma szerint az legyen; már régóta vagy vezére volna ennek a kamarának és szenátusnak, vagy lenyargalta volna s választatott volna kedve szerint valót. Nem bizonyos, hogy még oly nehéz pénzprobléma megoldásához is, mint a mai francia, kell-e diktatúra, vagyis a parlament felrúgása; íme: Anglia, Németország és Ausztria (Magyarországot kívül hagyva e bizonyításon) sértetlen alkotmányosságban és parlamentarizmussal tudta lebírni az inflációt, csak mert voltak többé-kevésbé vezérnyi embereik, kik a medicinát szépszerével be tudták vétetni a beteggel, nem kellett rájadiktálniok. Ha Caillaux ezt nem tudja: akkor lehet, hogy tud inflációt gyógyítani, lehet, hogy e gyógyítást meg tudná cselekedni, ha megkapná a diktátori felhatalmazást, de «diktátor»-nak nem született s akkor sem volna igazi diktátor, ha megkoronáznák Franciaország autokrata cárjává.
S itt most rátérhetek a logikára, mely, azt mondtam elébb, a diktátor után való sikoltozás illogikája alján lappang. Még egyszer: a politikában mindig vezetés kell, tehát mindig kellene vezérnyi ember, de nem mindig akad. Ha akad, akkor szüret, akkor mindegy parlamentarizmus, alkotmányosság s akárhány béklyó, mely megköti - annál kecsesebben mozog vele. De ha nem akad? Akkor, mint egyre több példa mutatja, az alkotmányos stb. intézmények magukban nem pótolják. Legalább sem a mai s a mostanáig kitalált és hatalomba helyeztetett intézmények. Ennyiben a királyság, már mint a régi, az autokrata, mégis jobb volt az alkotmányosságnál s kivált a parlamentarizmusnál. Legalább is elméletben; a király, még ha nem is volt királynak való s nem volt vezérnyi ember, mégis intézkedhetett; mégis megparancsolhatta azt a szükségeset, aminek megérzéséhez vagy kigondolásához nem is kell vezérnyi ember, csak az emberekkel való elfogadtatásához ott, hol az embereknek kézen-közön van szavuk abban, ami velük történik. Az alkotmányosságnak s kivált a parlamentárisnak az a baja, hogy csak vezérnyi ember tud dolgozni vele, de viszont dolgoznia kell akkor is, mikor történetesen nem akad vezérnyi ember. Ennyiben nem jó intézmény s ennyiben, de csakis ennyiben igaz az, hogy «nem vált be». Csakúgy nem vált be, mint a gép sem válik be, ha nincs gépész, aki bánni tud vele. Sajnos, a politikában nincs mindig, mert politikai gépészséget nem elég tanulni, erre születni kell, s innen van nehéz helyzetekben, ha történetesen épp akkor nem akad vezérnyi ember, a diktátor után való sikoltozás. Valójában nem diktátor kell, hanem még valami intézmény - olyan intézmény, mely pótolja az eddigi alkotmányos intézményeknek, kivált a parlamentarizmusnak abbeli fogyatkozását s immanens ellentmondását, hogy ugyan épp az autokrácia ellen állíttattak biztosíték gyanánt, de dolgozni velük csak autokrata tehetségű személy tud. Az alkotmányos stb gép se nem rossz, se nem alkalmatlan, csak az a baja, hogy olyan gépész kell hozzá, aki veszedelmévé s akinek kezében közveszedelemmé válhatik. Nem rossz gép, csak még egy gép kellene hozzá, mely fölöslegessé tegye a gépészt. Az autokráciaellenes intézmények nem életképtelenek, de még valami intézmény kéne hozzájuk vagy helyükbe, mely megadja az alkotmányossághoz az autokrácia javait a zsarnokság veszedelme nélkül. Vagyis megadja emberének az ország mindenkori helyzetéhez képzelt szükséges elhatározás szabadságát, anélkül, hogy ez az elhatározás elvszegés és pártárulás legyen, ez a szabadság pedig alkotmánybontás és önkény. Hogy a népakarat foganatossága állandó legyen, de a kormányzás egy embernek szabad esze szerint történjék, s az ország akkor se menjen falnak, ha van ugyan Caillauxja vagy Poincaréja, aki tudja, hogy mit kéne tenni, de ez a Caillaux vagy Poincaré nem Gambetta, hogy az embereket rá is tudja venni arra, amit tenni kell.
Hízelgek magamnak azzal, hogy én ezt a gépet kitaláltam, ezt az intézményt meg tudom mondani, sőt már rég megmondtam és ez is mellette szól: az, hogy a parlamentarizmus hiányosságaiból mint megkívántatót kimódoltam 1903-ban, tizenegy évvel a nagyháború előtt, mikor diktatúrát sehol nem ismertek, nem is kívánkoztak utána; mikor a listaválasztás még nem tette pártkaszinóvá a parlamentet, mikor nem voltak szovjetek és a gazdasági parlament kívánsága éppúgy nem kísértett, mint ahogy a rendi vagy céhi vagy foglalkozási kataszterek alapján kiküldendő parlament követelése sem támasztott fel rég halottnak hitteket; mikor a társadalom még nem szindikalizálódott s a bankok, a gyárosszövetségek, a munkási szakszervezetek s a legkülönbféle kamarák, céhek, hírlapok s nép- és egyéb gyűlések még maguk is vagy maguknál, vagy egymásnál túlkapásnak érezték, ha a törvényhozásnak szakmájuk körébe vágó dolgaiba beleszóltak - viszont Mussolini s Primo de Rivera még nem mondották ki, hogy a parlament csak tanácsadó intézménynek való, nem pedig kormányzónak. A tanulmányt, melyben erre a végre jutok, később Kísérletek című könyvembe is belevettem, itt hosszas volna egész gondolatán végigmenni; akit érdekel, elolvashatja ott A jövendő törvényhozás címen. Ma csak azt az alaptételét ismétlem, hogy a parlamentarizmusnak egyre sokasodó alkalmatlanságai s tehetetlenségei nem a demokrácia ellen vallanak, hanem csak arra, hogy a parlamentarizmus nem a lehetséges legjobb eszköze, s a parlamentarizmus úgy és azért inog csak meg, mint ahogy a tejfog is meginog, mikor az igazi fog kezd alatta nőni. Az igazi fog, a törvényhozásra s a kormányzat alkotmányos kézbentartására igazán hivatott intézmény már régóta nem a parlament, hanem a népszavazás, melyet a mai technikai s közlekedési lehetőségek éppúgy lehetségessé és szükségessé tesznek, mint ahogy a parlamentet is ezek váltották volt ki abból az eredendő formájából, mikor még az egész nemesi vagy egyéb közönség személy szerint vett benne részt. Természetes, hogy népszavazás alá nem kerülhetnek mindenféle pislicár részletek, hanem csak nagyvonású utasítások - a részletek, a végrehajtás és az egész kormányzás a kormánynak: az erős és egy személy akarata körül alakult kormánynak dolga. Amely kormányt szintén népszavazás emel és akár buktathat is... Ennyi az egész, és, természetesen: már rég megvan, csak nem tudják: az amerikai elnök, ki egy személyben államfő és kormányfő s a parlamenttől független: az amerikai elnök intézményesen olyan diktátor, mint Mussolini a maga kegyelméből, s az az angol szokás, hogy minden előre nem látott vagy életbevágó újítás számára feloszlatják a parlamentet s újat választanak: a házfeloszlatás nem egyéb, mint népszavazás. Csak ezt a kettőt kell egyesíteni; a parlament mindenhatósága helyébe az újságok, a gyűlések, kamarák, szindikátusok, törvényhatóságok és - parlamentek munkájától megelőzött nép: szavazást, s a mai függeteg miniszterek helyébe, kiknél az adminisztratív államtitkár nagyobb úr, egy le nem szavazható csak választandó és buktatható kormányfőt tenni: s megvan és meglehet mindenütt, teljes alkotmányossággal, a demokrácia minden biztosítékával s az ügyek fenn nem akadásával a diktatúra; a diktatúra nem mint túlkapás, hanem mint intézmény; a diktátor akkor is, mikor csak miniszternek való ember akad, nem pedig diktátornak született; az alkotmányos autokrácia, a zsarnokságnak kárai s aláztatásai nélkül. Mondom: ami ellenvetés ez ajánlattal szemben támadhat: egy részét végiggondoltam s úgy hiszem, eloszlattam tanulmányomban, a részletek pedig százféle szükség szerint százféleképp módosulhatnak. E helyütt csak annak megmutatására említem, hogy nincs az a politikai hisztéria sem, melynek valóságos oka s egészséges célja ne volna, s amily beteg dolog a diktátor után való sikongás, olyan megokolt kívánság s elérhető cél az alkotmányos diktatúra.