Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 15. szám · / · Maxim Gorkij: Az Artamónovok
Artamónov Jákov huszonhatéves koráig derűs, békés életet élt és semmi különösebb kellemetlenségben nem volt része; de ekkor az idő - a nyugodt életet szerető embereknek ez az ellensége - bonyodalmas és tisztességtelen játékot kezdett el vele. A dolog áprilisban kezdődött, éjjel, három évvel azok után a forrongások után, amelyek a türelmes népet tespedéséből felrázták.
Jákov a díványon feküdt, cigarettázott és a minden kívánságot kizáró jóllakottság érzését élvezte, amelyet a legtöbbre becsült az életben, minthogy benne látta annak egész értelmét. Ez az érzés ugyanolyan kellemes volt egy ízletes ebéd végén, mint egy nő bírása után.
A szoba közepén, az asztal mellett, a telt, de sudár Polína állt és elgondolkodva nézett a kávéfőző spirituszlángjának haragos-lila tüzébe; meztelen karjait és gyermekarcát a vörös-ernyős lámpa fénye étvágygerjesztően megsült pirog héjának színére festette. Kibomlott sötét haja festőien hull nyakába és vállaira. Meztelen testére aranysárga bukharai hálóköpeny simul, lábára zöld szattyánbőr-papucs. Az egész alak nem-oroszosan légies; kedves kölyök-arca van, duzzadt ajkai és cseresznye-gömbölyű pajzán szemei; Jákov még ebben az órában is kedvét találja benne, bár már jóllakott vele. Polína természetesen hasonlíthatatlanul szebb, mint mindazok a leányok és asszonyok, akiket az ifjabb Artamónov előtte ismert és semmi kifogása sem lehetne ellene, ha nem volna oly bután önfejű.
- Nekem nem kell kávé, Kisnarancs - mondta Jákov a cigaretta füstjének sűrű fátyolán keresztül; Polína, anélkül hogy feléje fordult volna, megkérdezte:
- Hát nekem?
- Hogy neked mi kell, nem tudom - felelte Jákov és fáradtan ásított.
- De igenis, hogy tudod - kezdte rá a nő törékeny hangon, lecsapva a férfi szavaira és megrázva fejét; Jákov egy-két percig nyugodtan hallgatta a karmoló-csipkedő szavakat, aztán felült, a padlóra hajította cigarettáját s míg cipőjét húzta, felsóhajtva mondta:
- Nem tudom megérteni, mi örömed lehet abban, hogy készakarva elrontod az ember hangulatát! Hiszen tudod: míg apa él, nem nősülhetek meg...
Polína, mint mindig, a sértések egész özönét zúdította itt rá:
- Természetes, hogy neked, pókhas, csak a jó hangulat a fontos! Tudom, hogy ezért a jó hangulatodért képes lennél egy tatár ószeresnek is eladni; igen! Becstelen ember vagy...
Jákovnak különösen nem tetszett, amikor a nő pókhasnak szólította; a gyengéd pillanatokban egészen más, mulatságos neve volt számára: Sósfalat. És arra gondolt, hogy Polína legalább ma megkímélhette volna a jelenettől: két órával azelőtt száz rubelt adott neki ajándékba.
- Kiabálással semmire sem mégy nálam - figyelmeztette és feltéve kalapját, kezét nyújtotta. - Viszontlátásra!
- Disznó! És a padló megint tele van cigarettavégekkel...
Az utcát nedves szél söpörte végig, a felhők árnyékai úgy kúsztak a földön, mintha a tócsákat akarnák feltörülni, egy pillanatra előkandikált a hold és a pocsolyák vékony jégkéreggel borított vize rezes fényben csillogott. A tél ebben az évben makacsul ellenállt a tavasz támadásának: előző nap még sűrűn esett a hó.
Artamónov Jákov zsebredugott kezekkel, hóna alatt nehéz sétabottal, sétálva ment hazafelé és arra gondolt, hogy milyen megmagyarázhatatlanul furán együgyűek az emberek. Mit is akar ez a kedves, bolondos Polína? Nyugodtan, gond nélkül él, jócskán kap ajándékokat, elegánsan öltözködik, száz rubelt költ havonta s emellett a szeretője - ezt Jákov tudta, érezte magáról - tetszik is neki. Mi kell hát még? Miért akarja, hogy megesküdjenek?
- Buta dolog, akár egér a befőttes üvegben - fejezte be gondolatmenetét kedvenc, maga-csinálta közmondásával. Az életet egyszerűnek látta: olyannak, ami csak azt kívánja az embertől, amivel rendelkezik. Hiszen világos, hogy lényegében véve mindenki egy és ugyanarra törekszik: a tökéletes nyugalomra; a nappal sürgése-forgása csupán nem éppen kellemes bevezetés az éjszaka csendjébe, azokhoz az órákhoz, amikor egyedül maradunk a nővel és öleléseitől kimerülten álmatlan alvásba zuhanunk. Csupán ez az, ami fontos s aminek valóban értelme van. Az emberek már azért is ostobák, mert csaknem mind, titokban vagy nyíltan, okosabbaknak tartják magukat nála; nagyon sok feleslegeset gondolnak ki; lehetséges, hogy ez a vonásuk egy különös vakság következménye: mindenki ki akar válni a többiek közül, mert attól fél, hogy elveszti, hogy nem látja meg önmagát a tömegben.
Ostoba Ilja, aki még gimnazista korában belebolondult a könyvekbe, most pedig szocialisták közé keveredett valahol; Jákov sok sértést nyelt le tőle, de nemrég mégis neki kellett pénzt küldenie bátyjának valahová Szibériába. Elviselhetetlenül, bár nevetségesen ostoba az anyja, még elviselhetetlenebbül és nyomasztóbban ostoba a rideg apja, ez az öreg, részeges és piszkos medve, aki képtelen az emberekkel összeférni. Nevetséges ficánkoló, handabandázó nagybátyja, Alekszéj, aki a Birodalmi Dumába szeretne bejutni és ezért mohón falja az újságokat és kétszínűen hízeleg a városban mindenkinek, míg a gyárban a munkásokra kacsintgat, mint egy öreg, feslett lotyó. Kiváltképpen pedig és valahogy már elképesztő-borzalmasan együgyű Miron, ez a nagyorrú harkály; Oroszország legkiválóbb lángelméjének tartja magát, biztosan miniszteri székről ábrándozik és már most sem titkolja, hogy egyedül csak ő tudja, mit kell tenni és mint kell mindenkinek gondolkodni. Ő is a munkásokhoz igyekszik dörgölődni: mulatságokat rendez számukra, futball-csapatot alakított, könyvtárat szerelt fel - répával akarja etetni a farkasokat.
A munkások pompás vásznat szőnek, de maguk rongyokban járnak, piszokban élnek és tivornyáznak; őket is, egész tömegükben, valami különleges, szemtelenül leplezetlen ostobaság babonázta meg, amelyből még az az egyszerű, anyagias kis ravaszkodás is hiányzik, amely megvan minden parasztban. Artamónov Jákovnak többet kellett a munkásokról gondolkodnia, mint minden másról, mert naponta összeütközésekbe került velük és régen, még mint serdülő ifjúban, ellenséges érzés támadt benne irántuk: leányok miatt nem egyszer volt veszekedése fiatal takácsokkal és vetélytársai közül néhányan bizonyára a mai napig sem felejtették el az akkori sérelmeket. Tejfölösszájú fiú volt, mikor már kétszer is megdobálták éjjel kövekkel, és a botrányoktól és asszonyrikácsolástól nem egy ízben kellett abban az időben pénzzel megváltania anyjának, aki ilyenkor mulatságosan igyekezett fia lelkére beszélni:
- Olyan vagy igazán, mint egy fiatal kakas! Ha már nem tudsz várni, amíg megnősülsz, végy magadnak egyet és - isten neki! De így... Még bepanaszolnak apádnak és elkerget, mint Iljával tette...
Két-három forrongó éven át Jákov semmi különösebben veszélyes jelenséget nem észlelt a gyárban, de Miron szavai, Alekszéj-nagybátyjának gondterhes sóhajai és az újságok, amelyeket ugyan nem szívesen olvasott, de amelyek tolakodó szolgálatkészséggel és nem titkolt, kárörvendő fenyegetéssel számoltak be a munkásmozgalomról és közölték a munkásképviselőknek a Dumában tartott beszédeit - mindez meggyűlöltette vele a munkásokat és bántón rávilágított azoktól való függésére, de már megszokta, hogy ezt az érzését a takácsok apróbb követeléseivel szemben való engedékenységének, mosolyainak és tréfálkozásainak leple alatt mesterségesen elrejtse. Nagyobb baj azonban általában még nem volt, bár néha, hirtelenül, különös zavarodottság fogta el és bénította meg, mintha ő, a gazda, csak vendégségben volna azoknál, akik dolgoznak számára, már régen él nyakukon és van terhükre, de a munkások egyelőre még unottan hallgatnak s csupán tekintetük látszik mondani:
- Mi az, hogy még mindig nem mégy? Ideje!
Azokban az órákban, amikor ilyen gondolatok ébredtek benne, az volt a homályos előérzése, hogy a gyárban, lappangva és láthatatlanul, valami parázslik és füstölög, ami éppen reá nézve rendkívüli veszélyt rejt magában.
Jákov szilárdul hitte, hogy az ember lényegében egyszerű, hogy az egyszerűség mindennél kedvesebb számára és nem ő eszeli ki, nem az ő agya hordozza magában a nyugtalanító, elkábító gondolatokat; ezek valahol az emberen kívül léteznek, hamu alatt füstölögnek s amikor lángra lobbannak és az embert megfertőzik, nyugtalanítón érthetetlenné teszik azt. Mint ellenségeinek, érezte Jákov ezeknek a gondolatoknak jelenlétét önmagán kívül, és úgy látta, hogy az általános ostobaság szorosra kötött csomóinak kibogozása helyett csak bonyolultabbá teszik mindazt az egyszerűt és világosat, ami az élet örömét jelenti.
Mindazok közül, akiket ismert, legokosabbnak az öreg Vjálov Tyihon látszott előtte; amikor elnézte, milyen nyugalommal áll mindenkivel szemben és hogyan dolgozik, mintha csak kegyet osztogatna, Jákov megirigyelte az udvarost. Még az alvásban is okos maradt Tyihon: a párnához, vagy a földhöz szorított füllel feküdt, mint aki hallgatózik valamire. Amikor megkérdezte az öreget:
- Hát álmokat látsz-e? - az evvel felelt:
- Hogyan látnék? Nem vagyok fehérnép - és Jákov valami sűrűt, leülepedettet, megingathatatlanul erőset érzett ki szavaiból.
- Női álmok - gondolta magában a viták és beszédek hallatára, melyeket Alekszéj-nagybátyja házában folytattak - női álmok - gondolta és elmosolyodott.
Jákov gondolatjárása általában nehézkes volt s amikor eltöprengett valamin, úgy vonszolta testét, mintha súlyos terhet cepelne és lehajtott fejjel nézett lábai elé. Így ment ezen az éjszakán is, Polínától távozóban, és ezért volt, hogy észre sem vette, amint egy zömök, szürke alak előtte termett és feje felett meglendítette karját. Csak az utolsó pillanatban ébredt a veszély tudatára; hirtelen térdeire ereszkedett, felöltője zsebéből kirántotta revolverét, nekiszorította támadója lábának és elsütötte; tompa, gyenge dörrenés hallatszott, az alak visszaugrott, hátával nekiesett egy kerítésnek és lassan lecsúszott rajta a földre.
Csak ekkor állapította meg Jákov önmagáról, hogy halálosan megrémült, kiáltani akart, de nem jött hang torkából; kezei reszkettek s amikor megpróbált felállni térdeiről, lábai megtagadták az engedelmességet. Tőle két lépésnyire, sapka nélkül, göndör, hosszúhajú támadója fetrengett a földön, ahonnan ő is hasztalanul igyekezett feltápászkodni.
- Lelőlek, bitang - mondta Jákov rekedten és lövésre emelte a revolvert; az alak feléje fordította széles arcát és maga elé dörmögte:
- Lőj hát...
Jákov most felismerte és csodálkozva kezdett dünnyögni:
- Noszkov? Óh, alávaló! Hát te vagy?
Az ifjabb Artamónov rémülete hirtelen oly érzésnek adott helyet, mely az örömmel volt határos, ezt az érzését nemcsak az a tudat váltotta ki, hogy a támadást szerencsésen elhárította, hanem az a körülmény is, hogy a támadó nem volt, mint Jákov először gondolta, a gyár valamelyik munkása, hanem egy kívülálló ember: Noszkov, a vadász és harmonikás, aki lakodalmakon szokott játszani s különben félrehúzódva éldegélt; Paraklitovánál, a diakónus özvegyénél lakott s a mai éjszakáig senki sem beszélt róla rosszat a városban.
- Úgy, hát ilyesmivel foglalkozol? - mondta Jákov, aztán felállt és körülnézett; csend volt, csak a szél rázta a gallyakat a kerítés felett.
- Mivel foglalkozom? - kérdezte vissza hirtelen Noszkov, hangosan. - Csak tréfáltam, meg akartam kicsit ijeszteni; semmi egyebet! Ön pedig, se szó, se beszéd: puff! Ezért ugyan nem fog elismerést kapni, meglátja! Magam is megijedtem...
- Így vagyunk? - kérdezte Artamónov gúnyosan, a győztes hangján. - Nos, csak állj fel, gyerünk a rendőrségre.
- Nem tudok járni, nyomorékká tett - felelte a másik, majd felemelte a földről sapkáját és beledünnyögte a bélésébe: - A rendőrségtől pedig nem félek.
- Majd elválik. Kelj fel!
- Nem félek - ismételte Noszkov. - Mivel bizonyítja be, hogy én támadtam meg Önt és nem Ön engem, ijedségében? Ez: először!
- Úgy. És másodszor? - kérdezte elmosolyodva Jákov, bár kissé csodálkozott is Noszkov nyugalmán.
- Van másodszor is. Hasznos ember vagyok az Ön számára.
- Mese!
És revolverét ráemelve a harmonikás arcára, hirtelen dührohamában újból megfenyegette:
- Szétmorzsolom a kobakod!
Noszkov egy pillanatra felvetette szemeit, majd ismét sapkája bélésébe nézett és meggyőzően rákezdett:
- Ne akarjon botrányt. Ha gazdag is, bizonyítani semmit sem tud. Mondom: tréfálni akartam. Jól ismerem az édesapját, sokszor játszottam neki harmonikán.
Éles mozdulattal fejébe húzta sapkáját, előrehajolt és fogai között fel-felszisszenve a fájdalomtól, emelgetni kezdte lábszárát; majd zsebéből elővette zsebkendőjét és bekötözte a sebet térde felett. Az egész idő alatt dünnyögött is valamit az orra alatt, de Jákov, akit megfélemlített a kudarcot vallott útonálló különös viselkedése, nem figyelt szavaira.
Artamónov Jákov agyán, nála szokatlan gyorsasággal, keresztülvillant: Noszkovot, természetesen, itt kell hagyni a kerítésnél, be kell menni a városba, ki kell küldeni egy éjjeli őrt, hogy a sebesültet őrizze, aztán jelentkezni kell a rendőrségen és elmondani a támadást. Megkezdődik a nyomozás; Noszkov beszélni fog apja dorbézolásairól a diakónusnénál. Lehetséges, hogy vannak barátai is, ugyanolyan akasztófavirágok, mint ő maga; ezek talán bosszút esküsznek ellene. De másrészt mégsem engedhető meg, hogy el ne nyerje méltó büntetését...
Az éjszaka egyre hidegebb lett; a kéz, amely a revolvert fogta, lassanként meggémberedett; a rendőrséghez messze van és, persze, mindenki alszik ott. Jákov dühösen szuszogott, nem tudta, mire határozza el magát, sajnálta, hogy nem lőtte tüstént főbe ezt a tömzsi fickót, akinek olyan görbék a lábai, mintha egész életében hordón lovagolt volna. És egyszerre csak olyan szavak ütötték meg füleit, amelyek bámulatba ejtették váratlanságukkal:
- Őszintén fogok beszélni, habár a dolog titok - szólalt meg Noszkov, még mindig lábával bíbelődve. - Az Ön érdekében vagyok itt; azért, hogy a munkásait szemmel tartsam. Szándékosan mondtam, hogy meg akartam ijeszteni; valójában azonban egy embert kellett volna elcsípnem és Önt összetévesztettem vele...
- Hogy az ördög... - mondta Jákov. - Mit beszélsz?
- Bizony így vagyunk... Ön még nem is tudja: a diakónusnénál, a fürdőházban, szocialisták gyűléseznek és megint lázadásról beszélnek, röpiratokat olvasnak...
- Hazudsz - mondta Jákov halkan, de hitelt adott szavainak. - Kik vannak ott? Kik gyűléseznek?
- Ezt nem árulhatom el. Majd megtudja, amikor letartóztatják őket.
Noszkov a kerítés léceibe kapaszkodva felállt és megkérte az ifjabb Artamónovot:
- Adja ide a botom, egy lépést sem tudok tenni nélküle...
Jákov lehajolt, felemelte a botot, átnyújtotta, körülnézett és halkan megkérdezte:
- De akkor mért támadtál... támadt énrám?
- Nem támadtam Önre. Összetévesztettem valakivel. Nem Önt, más valakit kerestem. Felejtse el az egészet. Tévedés volt. Nemsokára meglátja, hogy igazat beszélek. Pénzt kell adnia, hogy lábam gyógyíttathassam. Bizony...
És megkapaszkodva a kerítésben és rátámaszkodva botjára Noszkov lassan egymás elé kezdte rakni görbe lábait és a városszél sötét házikóinak irányában egyre jobban távolodott a konyhakertektől, mintegy szétkergetve menet közben a felhők hideg árnyékait; tíz lépésről azonban csendesen visszaszólt:
- Petróvics Jákov!
Jákov gyorsan utána sietett.
- Erről az esetről senkinek, egy mukkot sem! Különben... Megért, ugye? - tette hozzá Noszkov, aztán suhintott botjával és odébb állt, magára hagyva az értelmetlenül bámészkodó Jákovot. Az ifjabb Artamónovnak sok mindent kellett egyszerre átgondolnia, mert azonnal el akarta dönteni, vajon úgy cselekedett-e, amint cselekednie kellett. Természetes, hogy ha Noszkov valóban a szocialistákat tartja szemmel, úgy hasznos, sőt szükséges; de hátha csak hazudott és becsapta, hogy így időt nyerjen és bosszút állhasson rajta kudarcáért és a lövésért?! Hazugság, hogy összetévesztette valakivel és hogy csak ijeszteni akarta; világos, hogy hazudik. Hátha a munkások bérelték fel, hogy megölje? Nagyszájú és heves természetű elég volt a takácsok között, de szocialistákat még feltételezni is nehéz a gyárban. A legtekintélyesebb munkások, mint Szedov, Krikúnov, Mászlov és mások maguk követelték nemrég, hogy az iroda bocsássa el a legféktelenebb izgatók egyikét. Nem, Noszkov kétségtelenül rászedte. Vajon elmondja-e az esetet Mironnak?
Hogy mi történnék, ha szólna Mironnak Noszkovról, Jákov nem tudta elképzelni; annyi bizonyos azonban, hogy unokafivére, mint valami bíró, aprólékosan kivallatná, valamivel megvádolná és mindenképpen kinevetné. Ha Noszkov kém, úgy Mironnak valószínűleg van róla tudomása. És végre is, mégsem dönthető el teljes határozottsággal, hogy ki tévedett: Noszkov-e, vagy pedig ő, Jákov? hiszen Noszkov azt mondta:
- Nemsokára meglátja, hogy igazat beszélek.
A vadászt mindaddig követte tekintetével, míg az teljesen eltűnt az éjszaka árnyékában. Látszólag minden egyszerű és érthető volt: Noszkov azzal a nyilvánvaló célzattal támadt rá, hogy kirabolja, Jákov rálőtt, ettől kezdve pedig valami nyugtalanítón bonyodalmas dolog vette kezdetét, amely rossz álomra hasonlított. Különösen lépked Noszkov a kerítés mellett és különösen sűrű cafatokban kúsznak utána az árnyékok; Jákov most látta először, hogy árnyékok ilyen nehézkesen is húzódhatnak egy ember nyomában.
Az ifjabb Artamónov, akit annyira ide-oda rángattak gondolatai, hogy testileg is végképp kimerült, elhatározta, hogy hallgat és vár. Noszkov nem ment ki fejéből; rosszkedvű volt, betegnek érezte magát és ebédidő alatt, amikor a munkások kitódultak a gyárépületekből, az iroda ablakából élesen szemügyre vett minden egyes alakot, hogy kitalálja: ki szocialista közülük? Talán Vászka, a mocskos sánta fűtő, aki Szerafim-ácstól ügyesen eltanulta a pattogó gúnyversek rögtönzését?
Néhány nap múlva, amikor egyik rég be nem fogott lovát jártatta, az erdőszélen, rövid svéd-kabátban, hosszú csizmában, kezében puskával és oldalán elejtett szárnyasokkal megtömött vadásztarisznyával Nyesztyerenko-csendőrt pillantotta meg az ifjabb Artamónov. Nyesztyerenko arccal az erdő felé, az útnak hátat fordítva állt és meghajtott nyakkal, kezeit arca elé emelve, cigarettát sodort magának, a nap rátűzött vörös bőr-hátára, amely úgy csillogott, mintha vasból volna. Jákov tüstént rájött, hogy mit kell tennie: odahajtott a tiszthez és sietve üdvözölte.
- Nem is tudtam, hogy Ön itt van!
- Már harmadik napja; feleségem egyre rosszabbul van, kedvesem. Hja-ja!
Nyesztyerenko rendkívül élénk hangon közölte a szomorú hírt Jákovval, aztán rácsapott vadásztarisznyájára és hozzátette:
- Én meg ezzel ütöm agyon az időt! Az eredmény nem rossz, mi?
- Ismeri Noszkovot, a vadászt? - kérdezte Jákov színtelenül; a tiszt vöröses szemöldökei csodálkozón felhúzódtak, kínai bajusza meglebbent, egyik felét ujjai közé fogta és hunyorgatva felnézett az égbe.
- Hazudni fog - villant át Jákov agyán egyszerre.
- Kit? Noszkovot? Ki az?
- Vadász. Göndör, görbelábú...
- Igen-igen... Mintha láttam volna ilyen alakot az erdőben, hitvány kis flintával... Nos, mi van vele?
Szürke szemeivel, amelyek pupilláinak középpontjában fénylő csillagocska ragyogott, a tiszt átható, kérdő pillantást vetett Jákov arcába; Jákov gyorsan elmondta a Noszkov-esetet. Nyesztyerenko földre szegzett szemekkel hallgatta végig és puskája tusával egy fenyőtobozt verdesett közben a homokba; mikor Jákov elkészült, anélkül, hogy ráemelte volna tekintetét, megkérdezte:
- És mért nem tett feljelentést a rendőrségen? A dolog arra tartozik, kedvesem, és Önnek ez kötelessége lett volna.
- Hiszen mondom: Noszkov, állítólag, a munkásokra kémkedik, ez pedig az Önök dolga...
- Úgy - mondta a csendőr és cigarettáját elnyomta a puskacsövön; aztán hunyorgató szemeivel ismét egyenesen Jákov arcába tekintett és meggyőző hangon kezdett valami nem egészen érthető dologról beszélni, ami oda lyukadt ki, hogy Jákov törvényellenesen cselekedett, amikor a rablótámadás kísérletét a rendőrség elől eltitkolta, de most már késő lenne azt bejelenteni.
- Ha akkor tüstént magával vitte volna a rendőrségre, tiszta dolog! bár még ez esetben is kimagyarázkodhatott volna. De hogyan akarná most bebizonyítani, hogy tényleg rátámadt Önre? Hogy meg van sebesülve? Bah! Az ember belelőhet valakibe ijedtében is... Meg véletlenül, elővigyázatlanságból...
Jákov érezte, hogy Nyesztyerenko ravaszkodik, forral valamit s amikor a tiszt arról beszélt, hogy az ember ijedtében is elsütheti fegyverét, még jobban megerősödött gyanúja:
- Kétszínűsködik.
- Így áll a bál, kedvesem. Azért meg, hogy kémnek adja ki magát a tökkelütött, meg fog természetesen fizetni. Majd kikérdezzük, hogy mit tud.
És kezét Jákov vállára téve, ezzel folytatta:
- Mondok valamit: adja becsületszavát, hogy az egész dolog közöttünk marad. Az Ön érdekében ajánlom; remélem, megérti? Tehát: becsületszavára?
- Ha akarja, természetesen.
- Ne szóljon róla sem nagybátyjának, sem Alekszéjevics Mironnak; tényleg nem mondta még el nekik az esetet? Akkor rendben van. Bízzuk az ügyet saját belső logikájára. És egy kukkot se, senkinek! Igen? A vadászt saját fegyvere sebesítette meg; Önnek semmi köze hozzá.
Jákov mosolygott: egészen másvalaki, egy vidám és kedélyes ember beszélt most vele.
- Viszontlátásra - mondta a tiszt. - Ne felejtse: becsületszavára!
Az ifjabb Artamónov némileg megnyugodva ment haza. Este nagybátyja azt ajánlotta, hogy utazzék fel a kormányzósági székvárosba és Jákov örömest ráállt; mikor azonban egy hét múlva visszatért és nagybátyjánál ebédelt, ismét nyugtalanság fogta el Miron szavainak hallatára, aki száraz mosollyal beszélte:
- Kiderült, hogy Nyesztyerenko nem az a naplopó, akinek gondoltam; a városban is elfogott hármat: Mogyesztov-tanítót és még kettőt.
- Hát nálunk? - kérdezte Jákov.
- Nálunk Szedóvot, Krikúnovot, Abrámovot és öt fiatalabb munkást. Bár a letartóztatásokat a székvárosból ideérkezett csendőrök hajtották végre, magától értetődik, hogy Nyesztyerenko keze játszott közre és így nyilvánvaló hasznunk van felesége betegségéből. Igen; Nyesztyerenko vigyáz a bőrére. Fél, hogy fejbe kólintják...
- Manapság már nincsenek orgyilkosságok - jegyezte meg Alekszéj.
- Ami azt illeti... - mondta Miron. - Hja, igaz, a városban letartóztatták még azt a vadászt is...
- Noszkovot? - kérdezte Jákov halkan, megrémülve.
- Nem tudom. A diakónusnénál lakott; ugyancsak őnála, a fürdőépületben, tartották összejöveteleiket ezek a forradalmárok. Benn a házban pedig, és az asszonnyal a te apád szórakozgatott, amint magad is tudod. Elég kellemetlen összeesés...
- Bizony az - mondta kopasz fejét csóválva Alekszéj. - De hát mit tegyünk vele?
Jákov szemei előtt minden elsötétedett és képtelen volt tovább figyelni nagybátyja és unokafivére beszélgetésére. Ezt gondolta: Noszkovot letartóztatták, világos tehát, hogy nem rabló, hanem szocialista és hogy a munkások bízták meg, hogy ölje meg, vagy verje félholtra gazdájukat; ugyanazok a munkások, akiket ő, Jákov, a legtisztességesebbeknek, a legnyugodtabbaknak tartott! A mindig tisztán öltözködő és már nem fiatal Szedov, az udvarias és kedélyes lakatos, Krikúnov, és a kellemes modorú, jóhangú, minden munkához értő Abrámov. Lehetett volna-e gondolni, hogy ezek az emberek is ellenségei?
Emellett, úgy tetszett neki, hogy az alatt a hét alatt, míg oda volt, nagybátyja házában még nagyobb lett a lárma és a sürgés-forgás. Az aranyfogú Jákovlev doktor, aki soha nem mondott jót senkiről és semmiről és mindenre messziről, idegen szemekkel, gúnyolódva nézett, most mintha még jobban szemet szúró lenne és szinte fenyegetőn zizegett az újságokkal:
- Igen - mondta és fogai megcsillantak -, megmozdulunk, felébredünk! Az emberek ellustult cselédhez hasonlók, akit az ijedtség sietségre sarkall, mikor tudomást szerez gazdája váratlan, meglepetésszerű hazaérkezéséről és kapkodva söpör, tisztogat és igyekszik rendbehozni az elhanyagolt házat, mert fél a felmondástól.
- Kétértelműen beszél, doktor - jegyezte meg Miron és homlokát ráncolta. - A maga anarchizmusa, szkepticizmusa...
De az orvos egyre hangosabb lett, mind többet és többet beszélt és szavai nyugtalanná tették Jákovot. Úgy tetszett, hogy nemcsak ő, de a többiek is mind félnek valamitől, baljóslatokkal fenyegetik egymást, kölcsönösen nagyítják rettegésüket; azt is lehet gondolni, hogy az emberek éppen attól félnek, ami belőlük magukból fakad: saját gondolataiktól és szavaiktól. Jákov az általános ostobaság újabb bizonyítékát látta ebben, míg ő maga nem kigondolt, hanem teljesen reális félelemben élt és egész bőrével érezte, hogy láthatatlan, de egyre szorosbodó hurok van vetve a nyakába, amely nagy, elháríthatatlan szerencsétlenség felé vonszolja.
Félelme még erősebb lett két hónap múlva, amikor a városban ismét felbukkant Noszkov, a gyárban pedig a simára borotvált, sárga és sovány Abrámov.
- Visszafogad egy ilyen öregembert? - kérdezte az utóbbi mosolyogva és Jákov nem merte elutasítani.
- Kellemetlen a börtön? - érdeklődött most az ifjabb Artamónov és Abrámov előbbi mosolyával felelte:
- Nagyon zsúfolva van! Ha a tífusz nem járna a parancsnokság kezére, igazán nem tudom, hol adnának helyet ekkora tömegnek!
- Mosolyogsz - gondolta magában Jákov, miközben a takácsot kikísérte -, de tudom, hogy mit gondolsz...
Ugyanaznap este Miron sértő jelenetet rendezett Abrámov miatt; csaknem ordított Jákovra és még lábával is dobbantott, mintha szolga állna előtte:
- Megőrültél? - kiabált és orra kivörösödött a méregtől. - Még holnap kitedd a szűrét...
Néhány nap múlva azonban, amikor reggel az Okában fürdött, Mavrin főhadnaggyal és Nyesztyerenkoval találkozott, akik egy sereg horgászó rúddal teletűzdelt csolnakban ültek; a hidegvérű főhadnagy némán, felületes fejbiccentéssel üdvözölte és tüstént kievezett a folyó közepére, míg Nyesztyerenko vetkőződés közben halkan odaszólt neki:
- Rosszul tette, hogy nem fogadta fel Abrámovot; nagyon sajnálom, hogy nem volt módomban Önt előzőleg figyelmeztetni. - Miron ellenezte - dünnyögte az ifjabb Artamónov, akit erős szeszszag csapott meg a tiszt szavaiból.
- Úgy? - kérdezte Nyesztyerenko. - Hát nem Öntől függött?
- Nem.
- Kár. Hasznunkra lett volna a fickó. Csalétek a horgon.
És a naptól megaranyozott meztelen tiszt, akinek bőre, mint a halpikkely csillogott, cinkostárs-szemekkel nézett Jákovra, mialatt tovább kérdezősködött:
- Hát a barátját látta? A vadászt? - Nyesztyerenko itt nevetni kezdett, az önelégült ember csendes nevetésével. - Tudja, mi bírta arra, hogy Önre vadásszék? Puskát szeretett volna venni, kétcsövűt. Minden szenvedély, kedvesem; szenvedélyek vezetik az embert! Most legalább hasznunk lesz belőle: erősen fogom a torkát, hála a baklövésnek, melyet Önnel szemben elkövetett...
- Micsoda baklövés, mikor Ön azt mondja...
- Baklövés, uram, baklövés! - ismételte a tiszt konokul és belement a folyóba, mint valami ló, szerteszét fröcskölve a vizet maga körül és keresztet vetve meztelen mellére.
- Vigyen el az ördög mindnyájatokat - gondolta Jákov lehangoltan.
(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)
(Folyt. köv.)