Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 15. szám
Százezer ujjal nyúl az Emberbe a Föld.
A meszes víz növeszt, a meleg nap derít.
Minden növényben más, különös emberíz lakik.
Más a szöllőember, más a fenyőkkel serdülő.
Róna, domb, havas külön léleköltözet.
Zömök az alföldi s vérbőven egyszerű.
Végtelen és korlátolt. Konok, mint a táj.
Az erdélyit hegyes-fás bizarrság szegi.
Nyugtalan és nemes: bércpatak, lidérc, Annató.
Én dunántúli vagyok, harmonikus.
Itt a gráciás dombok közt, az egyszerű
Változatosság nyilt figurái előtt
Nyíltam én ki s hűs kéz volt kamaszlázamra a táj.
Ha eloldta lelkem a futó romantikus zavar,
Sárkányzsineg: a Dunántúl visszaránt.
Kicsiny a horizon itt, de benépesül.
Fehér nyáj a falu, zöld, agárca-subás
Toronypásztor őrzi: messze el ne széledjenek.
Mert könnyű elbódulni: kacskaringós a vidék
S hosszú utak csalják a házsorokat.
Falu alatt bozót. Fűz s nád hajladozik.
Tótisztásokon ijedt szárcsahad riad.
Vízbarázdát húz, úgy menekül. Csöpp, elvaditott
Vadak. Agyonrémítette a sok kocavadász,
No meg a gyakori pinceszerezők.
Keskeny zsuppcsapás visz borhoz a vizen át.
Szesz-Ararát, ha nem is özönvíz magas,
Noé jókedvinél is magasabb rajta a kedv
S gyakoribb. Nem ember a pincétlen errefelé.
Élet elleni refugium a hegy.
Szöllőn és falun túl a karika határ.
Csillogó tengeri, zöld buza, sárga rozs.
Vékony, gatyamadzag földek, hosszuak, dombfutók.
Néhány ritka fasor, bölény szil, tolakszi akác.
Csak a halál favetése ciprusos.
Ott a sárga és kék liliomok alatt
Atyafi a fele. Ott az öregapám:
Bort ivott s szerzett holdakat. Vele házsártosa
Nagymama, a családi pánt, mártír diplomata,
Mint arraalá gyakran az asszonyok.
Csupa kötöző emlék. Nagyobbik felem.
Mert mi az ember, ha nem az emlékei?
A méla lejt ive a szemen át lelkünkbe fut
S ott rokon figurákba vész. Nyugalom ívei,
Köszönöm, Dunántúl, ajándékodat.