Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
- Genius-kiadás
«Minden asszonynak közös baja, hogy abban a férfiban, akivel boldog tudna lenni, két embert keres: a gáncsnélküli lovagot és a rablógyilkost. Ha a lovagot kapja, unatkozik, ha a rablógyilkost kapja, szenved és mert a kettő együtt nem található, elégedetlen minden asszony... még a legjózanabbak is a szívük mélyén.»
Ez körülbelül a morálja Hatvany Lili regényének, ahogy az egyik alak, akit csak a Diplomata néven ismerünk, megfogalmazza. Más szavakkal ez annyit jelent, hogy az asszonyoknak kellenek a realitás kellemességei, de kell ezenfelül több-kevesebb romantika is, valami abból, aminek valamikor a kék virág volt a szimbóluma, ami tulajdonképpen elérhetetlen, álomszerű, csak vágyban és elképzelésben élő. Ezt a morált próbálja illusztrálni a regény.
Marion, fiatal angol özvegy tradícióiban, megszokásaiban, ízlésében a legjobb angol stílusból való és józan akarata szerint ebben is akarna élni. De meg van mérgezve a vére. A férje mérgezte meg, aki ragyogó gazember volt, amilyen inkább csak romantikus regényekben szokott élni, «a moral insanity iskolapéldája és mégis a legbabonázóbb, elbűvölőbb, elkápráztatóbb ember, akivel életemben összejöttem» - mondja róla az előbb említett Diplomata. Ez az ember a legszörnyűbb szenvedések pokla és a leggyönyörűbb gyönyörök hetedik mennyországa között hajszolta Mariont. Mikor egy szerelmi kiránduláson megkapta a jól megérdemelt halálos autóbalesetet, az özvegyül maradt fiatalasszony szeretne visszamenni a csendes, előkelő úri életbe, de a megmérgezett vére űzi, hajtja, muszáj neki egy másik olyan férfit keresni, mint az ura volt, «mint a morfinista, vagy a cocainomane, aki meghal kínjában a «drogue» nélkül, úgy szenved és szomjazik ez az asszony hat éve, amióta a szín, a szenvedély, a szenvedés, a mindennapi izgalom elmúltak életéből». Mindenütt azt a férfit keresi. Egyszer, már azt hitte, megtalálta, de csalódott... és most újra azt hiszi, rábukkant egy rejtelmes férfiban, akit egy római hotel éttermében látott meg, aki aztán utána utazott Párizsba és ott egyszerre nyoma veszett. Marion már menyasszonya Cesarenak, a gazdag és merev olasz hercegnek, mikor a Lídón újra találkozik a rejtelmes emberrel, aki itt most kétszeresen rejtelmes: senki se tudja a nevét, a hotel szedett-vetett úri csőcseléke töri magát utána, pazar mulatságokat rendez, szórja a pénzt, de szerényen és illedelmes feszességgel viselkedik és az a suttogó gyanú jár körülötte, hogy veszedelmes szállodai tolvaj. És Marion nem tud ellenállni a kísértésnek, hiába a rettentő gazdag vőlegény, hiába minden jó elhatározás, beledől egy esős lídói estén a karjába, egy rossz kokott miatt féltékenységi botrányt csap, menthetetlenül kompromittálja magát és...
Az alaprajz jobb a regénynél. Tudniillik, a részletekben az írónő nem tudta kihozni az elgondolását. Marionnak az impulzusai érdekesek, regényízűek, de mégis érdekesek - de mindig kevésbé érdekes az, amit tesz és amit mond. Mindenekelőtt pedig «az az ember» soha, egy pillanatra sem érdekes. Nagyon nehéz érdekessé tenni: két majdnem összeegyeztethetetlen dolgot kellene benne összeegyeztetni, az érdekesség auráját feje körül és azt, hogy alapjában véve csak egy primitív, együgyű és nagyon gazdag fiatalember, egy vidéki hadseregszállító, akibe egy kokott nevelt némi szalon-kultúrát. De össze kell ezt a kettőt egyeztetni, még pedig úgy, hogy az alak érdekessé váljon. Ha ilyet vállal az író, tartozik legyőzni a nehézséget. A regény szerzője igyekszik is, de csak vergődik, próbálgatja és nem boldogul vele. A rejtelmes ember presztízsét elfogadhatják, akik csinálták, a hôtel-canaille, de nem fogadhatja el, aki ennek magasan felette áll: Marion. Neki ki kell érezni a presztízs alatt meghúzódó senkit vagy pedig a presztízsnek kell valahogy indokoltabbnak lenni. Nehéz dolgokat nem lehet könnyű eszközökkel elintézni s az írónő eszközei nem állnak arányban akarásával. A két főalak, akik körül a dolgok forognak, olyan, mint a nem eléggé exponált fénykép, a körvonaluk és a plasztikájuk elmosódik. A többi alakok viszont, a pletykázók, élősködők furcsa csőcseléke túl van exponálva, nagyon is ocsmányok arra, hogy Marionnak háttérül szolgáljanak. Némely lapokon az emberszólás, az asszonyi malícia elragadó elmésségével szól róluk az írónő, de aztán nagyon is leszólja őket: mindig mesterségbeli hiba, ha az író animózus az alakjaival szemben. Szemmel láthatóan nincsenek rendben a mértékei sem alakjainak megítélésére, sem vállalt feladatára nézve, egyik egyenetlenségből a másikba esik, pompásan megírt lapok után egészen üresek következnek, íz nélküli passzusokból kilobban egy-egy finom és okos ötlet, vagy jellemvonás, egyetlen fejezet sincs elejétől végig egyenértékűen megírva. Ezt fokozzák a szerkezet egyenetlenségei, amelyek szemmel láthatóan mutatják, hogy a regény eredetileg színdarabnak készült, a szerző széttörte a darabot s megpróbálta újra összerakni regénnyé, de egyes részek mégis színdarabszerűek maradtak.
S a végén, mikor lelepleződik a rejtelmes idegen, hogy se nem romantikus hős, se nem szállodai tolvaj, hanem csak mérhetetlenül gazdag hadseregszállító konzervgyáros és Marion, aki egész különlegesen undorodik a hadseregszállítóktól, kiábrándulva otthagyja a faképnél őt is, vőlegényét is, mindenkit - a fordulat már a bohózatot súrolja. A nekilendülés romantikája így összepuffan, mint a kiüresedett léggömb. S ennek visszaható ereje van, mint az irodalomban mindennek. Ezután nem tudtunk hinni abban sem, ami ez előtt a befejezés előtt volt.
Kár ezért a regényért, kár a szerzőjéért. Nem vette elég komolyan tagadhatatlan tehetségét s ezért regénye sem tudott olyan jóvá lenni, amilyen lehetett volna.