Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő · / · Kürti Pál:
Rabelaisnak rengeteg fikcióra van szüksége, hogy intermundiális állapotát ki tudja fejezni. Mennyivel borzalmasabb nehézségek tornyosulnak itt a modern költő elé!
Álljon egymással szemben egy új és egy régi novella:
Egy huszadik századbeli művész, régi krónikákban lapozgatván, ördögűzési perre bukkan, amely 1782-ben zajlott le Tirolban és középpontjában egy fiatal parasztleányka állott. Rögtön reáeszmél arra, hogy innen, a mi időnkből nézve, mennyi rengeteg furcsaság rejlik az ilyesmiben és megírja a következő tartalmú novellát:
Egy parasztleányzó, alig tizenhatéves, öntudatlan szerelemre gerjed a falu vén, kopasz és foghíjas plébánosa iránt. Tudjuk, hogy a süldőleányok, mikor még nincsenek tisztában érzelmeik igazi származásával, rendszerint arra a férfire irányítják ébredő szexualitásukat, aki tekintélyével szól bele életükbe (lásd idevágó szexuál-pszichológiai irodalom). A falusi kislányok fantáziája, érthető okoknál fogva, többnyire a papon gyúl meg. Minekünk, moderneknek könnyen esik az ilyen megállapítás; de mit gondoljanak vajon tizennyolcadik századbeli tudatlan parasztok, ha azt látják, hogy egy egészséges leány egyszercsak hisztérikus rohamokat kap és mindenféle buja elképzelések közepette sikítoz a jó öreg plébános után. Nyomban azt hiszik, hogy a leányt ördögök szállották meg és leghőbb óhajtásuk az, hogy az ördögök mielőbb kiűzessenek a szerencsétlenből. Novellánk hősnőjével ez történik. Testvérei elszállítják a közeli kolostorba, ahol egy ifjú exorcista-barát veszi gondjaiba a megszállottat. Hetekig tart az ördögűzési per. Ez idő alatt a parasztleányka érzelmi életében jelentős változás áll be. A fiatal, szép ördögűző bűvkörébe kerülvén, természetesen elpárolognak a vén pap körül támadt primitív képzetek és annál hevesebben összpontosulnak az ifjú barát körül. És mivel az ilyen gyerekleányokban, pláne ha kamaszságuk idején hisztériára van hajlandóságuk, még nagyon is él a gyermek anarchiája, amely semmiféle erkölcsi határt nem ismer, tiroli parasztleánykánk leplezetlen szavakkal közli vágyait mindenkivel. Mire persze az egész ördögűző-gyülekezet - a mi racionális magyarázatunkkal szemben - meg van győződve arról, hogy a szerencsétlen leányból a sátán kajánkodik. És folyik a Gonosz űzése kegyetlenül. Ám az ifjú exorcista-barát sincs fából; egy tizenhatéves leányka édes fölkínálkozása elkábítja. Egyszóval: elbukik. Bukását a tragikus elbukás fenségével szemben nevezzük novellisztikus bukásnak.
Különbségül vegyük egy régi művész hasonló tárgyú novelláját: Boccaccio a Dekameronban - harmadik nap, tizedik elbeszélés - ezt a történetet beszélteti el Dioneoval, a pestis elől menekült társaság enfant terrible-jével: - Egy igen fiatal leányzó sokat hallott szentéletű remetékről, akik a pusztában tanyáznak és Istennek tetsző életmódot élnek. Elindul tehát a pusztába, hogy - Istennek ajánlván lelkét - ájtatos cselekményeket végezzen és elérkezik így egy ifjú remetéhez, aki barlangjába fogadja. Az ifjú remetének megtetszik a kisleány és meggyőződvén teljes tudatlanságáról, azt mondja neki, hogy megtanítja, miképpen kell az ördögöt visszaűzni a pokolba. A leányzónak igen tetszik az ördögűzésnek mestersége és azontúl egyebet sem akar csinálni, mint Isten dicsőségére az ördögöt a pokolba űzni, míglen az ifjú remete, férfiúi erejének fogytán, kénytelen a túlbuzgó leányt barlangjából elkergetni.
A két anyag testvérsége abban van, hogy egy-egy művészien szimpla példázaton megmutatja, miféle égfelé irányított kerülőutakon jutunk el néha ahhoz a valamihez, ami - mióta emberek élnek a földön - közkedveltségnek örvend. Az olvasó, ha akar, csúfolkodhatik rajta. A művész csak a példázat egyszerűségének örvend.
A tiroli leányka, ugye, remek novella-anyag és minden vérbeli novella-költőt, aki tisztában van műfajának szükségleteivel, meg kell hogy fogjon. (Tételezzük fel, hogy a költő valóban az innsbrucki levéltárban kutatgatván, bukkant reá a történetre; hiszen többnyire az a legjobb novella-anyag, amelyet a költő kóborlás közben talál; a novellának legyen valami ősi magva, amely a tudatosan rendező művészen kívül hajtott ki.) De két veszedelmet rejt magában a modern művész számára: az egyik: hogy valami tendencia lopakodik bele; mondjuk ilyesmi: milyen ostobák is az emberek, hogy nem helyezkednek arra a bölcs álláspontra: gyerekek, szeressétek egymást!, a másik, hogy fölényt gyakorol, nem a művész fölényét anyagán, hanem a modern ember fölényét az ördögűzésben hívő emberek felett. Hiszen mi olyan felvilágosodottak vagyunk, föltaláltuk a rádiót és a világító köpőcsészét, a motoroskerékpárt és az általános titkos választójogot, no lám!
Mindjárt hozzátesszük: Szomory Dezsőnek az első veszedelmet nem egészen sikerült elkerülnie (az ördög néha az agitátor kiállhatatlan hangján szól), míg a másikat az igazi művész bravúrjával szárnyalta túl. És micsoda hatalmas szózenekar, művészi ravaszság és művészi erőpazarlás kellett ahhoz, hogy ez sikerüljön!
Boccaccio sokkal könnyebb helyzetben van, mint a huszadik századbeli művész. Őneki csak pár vonalat kell erősen összefognia és előttünk áll minden a maga kacagó frissességében. (Ami persze távolról sem jelenti azt, hogy nálánál kisebb költő épp ily gyönyörűen építette volna fel és beszélte volna el novelláját.) A mai ember az ilyen meztelen összefogást már csak az anekdotában tűri, elfelejtvén, hogy a novella mindig olyan anekdota, amelyet művész beszél el és nem kereskedelmi utazó. Boccaccio jó keresztény és hisz abban, hogy az ördög megszállhat valakit; az, hogy egy remete az ördögűzést csalafintaságra használja fel, még nem csábíthatja tendenciára. A mai költő, ha nem liberális újságíró, hanem művész akar lenni, úgy tesz, mintha hinne az ördögűzésben. Nem küzd az exorcizmusnak (mondjuk) kegyetlensége ellen, semmi ellen sem küzd, de ezt a passzivitását kénytelen a legkülönbözőbb fegyverek forgatásával megvédeni. Azután: Boccaccio valami várost idéz, ahonnan hősnője származik - lehet Kisázsiában vagy akárhol - és két szóval felvázolja a pusztaság képét; ezzel előttünk van a kis történet «miliője» és minden dekoratív elem is kimerült vele. A modern művésznek itt ezerféle elágazást, kanyarodást, rétegezést kell végeznie, amíg keretet teremt történetéhez, mert a filiszter előtt tisztán áll a világ minden összefüggésében és nem is sejti, hogy a művésznek mit jelent ma: totalitást adni.
A Szomory-stílus e fiktív álláspontjából kiindulva és az elágazások, kanyarodások, rétegezések tövises útját járva persze kábító illatú virágokat hajt. Ám van-e fogalmatok róla, ti polgárok, akiknek a világ olyan, mint egy kiterített asztalkendő, hogy a művésznek milyen harcot kell vívni a valóság ellen a valóságért, amíg minden mondatába belekomponálta Tirolt, a tizennyolcadik századot, a holdat, a csillagokat, a bűzöket és az illatokat?