Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Disputa
Panegyris és pamflet el szokott hallgatni, amint a nagy ember meghal. Akkor következik a kritika. Ady ebben is kivétel. Neki ma, halála után hét évvel is inkább csak pamfletistái és panegyristái vannak, a róla való emlékezés még nem haladta túl romantikus korszakát s hívek és ellenfelek még mereven szembenállnak egymással. Jelentőségét inkább a pamfleteken lehet lemérni, mert ezek mind hatásának ellensúlyozására való erőfeszítések s mennél nyomatékosabbak szerzőik s mennél nagyobb lendülettel mennek harcba, annál jobban mutatják, mekkora az a hatás, amely ellen küzdenek. S ezekben a pampfletekben is van fejlődés. Kezdték úgy, hogy költői értékét, stíljének jogosultságát tagadták, de a költő géniuszának mégsem tudnak mindvégig ellenállni, el kell ismerniök még azt is, hogy a magyar lélek legszebb virágai közül való, de aztán hozzáfűznek néhány "azonban"-t, a politikai vagy erkölcsi aggályok seregét és ezekkel próbálják elfojtani a költő szavát. "Elismerem, hogy a nagy magyar költői géniuszok között Ady tehetség dolgában az elsők között van." "Valóságos kis királyfi ő, aranyember, nem egy vonásával az Übermenscheknek." "Roppant erejével szuggerálni tudta az ifjúságot, hiszen nála mélyebb benyomást tollforgató ember alig cselekedett korára" - ilyeneket mond róla Ravasz László református püspök abban a beszédében, melyet az Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség július elejei konferenciáján tartott. Ezekre a megállapításokra következnek aztán olyan "azonban"-ok, melyek miatt sajnálattal kénytelen vagyok a beszéd elmondóját, a magyar kálvinizmus legkitűnőbb elméjét és legelegánsabb stilisztáját Ady pamfletistái közé sorolni Beszédében ugyanis nem kritikai okfejtést látok, a hallgatók meggyőzésére való igyekezetet, hanem személyes indulatot, a hallgatók felizgatására való törekvést.
A püspök úr érvelésében némileg különös módszert használ: beszéde során állandóan összekeveri Ady személyét és költészetét, életét és művét - Ady testi hullájával akarja agyonverni Ady lelkét, a költészetét, ahogy Toldi Miklós a holt farkassal verte agyon az élő farkast. Olyan játékot űz a fogalmakkal és a szavakkal, amelynek folyamán hallgatója, illetőleg olvasója előtt elhomályosodik, az emberről van-e szó vagy a költőről, de mindig nyilvánvaló, hogy a dolog éle a költő ellen megy. Elismerni, hogy valakinek a költészete nagy értéke a magyar költészetnek s aztán ezt a költészetet lerombolni, ikonoklaszta kísérlet s a református eklézsia, ha jól tudom, nem hirdeti tanításai között az ikonokláziát. De különösen nem hirdeti azt, hogy kell vagy akár szabad volna valakit személyében támadni indulattal, mikor már nem él. Ami Adyban halandó volt, az nincs többé, arról ne essék szó, hacsak nem azért, hogy jobban megérthessük és megmagyarázhassuk segítségével azt, ami belőle halhatatlan megmaradt.
Ady valóban nem élt olyan életet, amelyet példaadásul állítanék akár az Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség tagjai, akár bármi más fiatal emberek elé. Emberi lényében ragyogó szépségek mellett komor vonások is voltak, mennyország és pokol találkozott az ő lelkében. De ami bűne volt, azért ezerszeresen megbűnhődött boldogtalan életével és korai halálával. Számonkérni holttestétől semmit sincs joga senkinek és különösen annak nem, aki költészetének szépségét felismerte. Számonkéri-e a püspök úr a kenyértől, mely asztalára került, hogy miféle barázdákba volt feltörve s milyen trágyával keverve a föld, melyben a búza termett? Ady élete a szenvedés ekéjével felszántott és emberi indulatokkal trágyázott talaj volt, amelyből gazdag kalászokban nőtt ki a költészet búzája. De tiszta búza s nekünk, tovább élőknek ez elég kell hogy legyen. Ami Ady életét összetörte, ami baj és bűn belekeveredett, ami sötét szenvedély felszántotta - ez arra való volt, hogy ez a költészet megteremhessen. Ő meghozta az áldozatot, a legnagyobbat, amit ember meghozhat: életének áldozatát a költészetért.
Pedig nem volt kicsiny az áldozat. Mert téved a püspök úr, mikor úgy akarja beállítani Adyt, mintha tagadta volna az életet és a halálban való gyönyörködést dalolta volna. Ha majd egyszer eljut odáig, hogy nyugodtan, személyes indulat és propagandista buzgalom nélkül olvassa Adyt, akkor rá fog jönni, hogy ez a költő azért foglalkozott oly sokat a halállal, mert nagyon szerette az életet. Élni az élet teljességét, mindent, ami benne szép és nagy, ez volt az ő vágya s mert ez a vágy nem elégülhetett ki, azért volt boldogtalan. Azért sírnak a költő dalai és azért kereste a mámor mindenféle fajtáját az ember. Túlságosan szerette az életet, nem tudott kielégülni apró mindennapi örömeiben; mint mindenben, itt is a legnagyobbat, az elérhetetlent akarja s azért kellett tragikus hősként elpusztulnia, mert emberi mértéknél nagyobbat akart. Nemzetének gyönyörű sorsot és nagy jövőt, az embereknek békességet és jóakaratot, önmagának nemcsak a test, hanem a szellem legfőbb örömeit is s legnagyobbul az istennel való megbékülést. Dacosan, ingerülten akarta mindezt s ingerült dacosságát értik félre, különösen azok, akik akarják félreérteni. A Vér és arany csak egy fejlődési étappja, nem az egész költészete, a kora levegőjében benne függő darwini világfelfogás költői lecsapódása. Mindazokat, akik ezt még nem vették kellően észre, bátorkodom figyelmeztetni arra a nem egészen ismeretlen tényre, hogy Ady a Vér és arany után is írt még néhány könyvet, melyeket érdemes volna elolvasni azoknak, akik őt védik és támadják, mert megláthatnák belőlük, hogy éveivel együtt gondolatainak köre s élettapasztalata is gyarapodott. Amint az ifjúság érzéki pezsgése elhalkult benne, költészete egyre magasabbra lendült a materiális kiinduló pontról s az A halottak élén könyvben a humanista legmagasabb szféráiba ér. Erről a pontról nézze, aki látni akarja őt. A háború alatt, mikor katonai trombita és templomi prédikáció, parlamenti szószék és sajtó mind csak halált rikoltozott, ő az élet pártjára állott és a hulla-hegyek alatt sírva dalolta a pusztuló emberség és pusztuló magyarság halotti énekét. Azokon a hangokon, amelyeken egykor kedves prófétája Jeremiás siratta Jeruzsálemet. Lehet, hogy az osztrák-magyar monarchia sorsát jobban féltették és átérezték mások, de ki érezte át jobban, ki féltette jobban a magyar nép sorsát, mint ő?
Nem idealizálta önmagát, nem válogatta ki óvatosan a szép hangokat szívéből. Embert akart láttatni a maga teljességében, nagyságát és kicsiségét, fényeit és sötétségeit. Soha költő őszintébb nem volt, soha költő nem igyekezett kevésbé eltakarni emberi fogyatkozásait. Sőt ha bántották, dacból, provokáló kedvből nagyon is kihangsúlyozta azt, amin megbotránkoztak azok, akik akartak megbotránkozni. A polgári élet ortodoxiájával szemben eretnek volt és még soká annak is fogják tartani. Félreértéseket provokált s ezért sokáig lesznek még, akik nem tudják megérteni. De a megértés egyre halad, el fog következni az idő, mikor a személyi momentumok és politikai ellenszenvek elhomályosulnak s akkor azok is, akik ma el akarják tőle téríteni nemzete szívét, meg fogják benne találni az igaz embert. S akkor be fog teljesedni kívánsága, amelyre föltette életét: szeretni fogják őt, aki olyan nagyon szerette volna, hogy szeressék.