Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Disputa
Helyeslem Ignotusnak azt a tételét (Nyugat, 1926. július 1-i szám), hogy a művészet lényege szükségszerűség, melyet nem a valóság ír elő, hanem lelkünk. De nem helyeslem, ahogy e lényeget megokolja és a művészetet a valósággal szembe állítja.
Szerinte a művészetnek a mondott lényegre azért van szüksége, mert nincs benne a valóság tér- és időbeli folytonossága. Ez utóbbit azonban nem találom; megvan benne. Hát nincs-e meg a valóság idői folytonossága Tolsztoj Háború és békéjében, Dosztojevszkij Karamazov Testvérek-jében, Móricz Zsigmond Fáklyá-jában és egyáltalán minden valamirevaló epikus, drámai, sőt, lírai írásban is? Nem mondja-e Ignotus maga, hogy a helyes szobor "felületének minden teriméjén folyamatosan végigvonul a mozdulat vagy a mozdulatlanság?" Hol jelentkezzék egyáltalán ama szükségszerűség, ha nem térben és időben? Hiszen tisztán logikai és matematikai művészetünk nincs. Másfelől a valóságba is belevisszük ugyanazt a szükségszerűséget, mint a művészetbe. Ezt cikke elején Ignotus maga megállapítja, de később a művészet és a valóság szembehelyezése céljából elejti. Sőt a valóság térbeli és időbeli folytonossága is ama, nem a valóság által előírt, hanem lelki szükségszerűségnek egy része.
E szükségszerűség tehát nem azért lényege a művészetnek, amiért Ignotus mondja. E szükségszerűség ugyanazért jön bele a művészetbe, amiért a valóságba: egyszerűen azért, mert lelki szükségszerűség, mert nélküle eszmélni nem tudunk.
De mi akkor a különbség művészet és valóság közt?
A valóság módot nyújt nekünk ama szükségszerűség alkalmazására, beléje látására. Mi megtesszük ezt, amennyire a valóság megengedi. Ez a valóság szemlélete. El tudunk azonban, már aki tudja, képzelni egy valóságot, mely ama szükségszerűségnek kiválóan tiszta, éles és gazdag alkalmazását, beléjelátását engedi meg. Ez az elképzelés és közlése a művészet, és e közlés megértése a műélvezet. A valóság körülbelül úgy viszonylik a művészethez, mint ahogy a tudományban a kísérlethez viszonylik; valóban a kísérletező mintegy a tudomány művésze. E művészetet a művész nem a valóságból tanulja meg, ahol nincs; az ama lelki szükségszerűségnek benne meglevő nagy elevenségéből és erejéből származik.
A művészet tehát a valóság megeszményesítője, de nem a szépítés, hanem a hatásosság értelmében, aminek azonban a szépítés is egy módja lehet és gyakran az. Ilyen értelemben égi (lelkibb, szellemibb) mása. Mivel pedig a szükségszerűséget nem a valóság írja elő, hanem az a lelkünkben van és onnan kerül a valóságba, mélyebb ama tétel ekkénti megfordítása: A valóság szemlélete a mindenki híg művészete.
E nézetet talán támogatja az a tény is, hogy van egy a művészet és a valóság közötti félművészet, az iparművészet, mely a valóságra alkalmazza, már amennyire lehet, a tisztább, élesebb és gazdagabb művészi szükségszerűséget.
Még egy függeléket válaszul Ignotus cikkének függelékére! Amit ő ebben elmond és már máskor is (Olvasás közben, új évfolyam, 107. l.) elmondott, annak, nagyon úgy lehet, "polgári szótár szerint semmi értelme nincs", de megnyugtatására és elégtételére megírom, hogy ugyanúgy mondja el Bergson L'effort intellectuel című értekezésében (Revue philosophique, Janvier 1902; lenyomatva a szerző, L'énergie spirituelle című kötetében is, 8. kiadás, Párizs, Alcan, 1922). Ha nem is polgári, de jó társaságban van tehát e meglátásával Ignotus. Bergson is.