Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám
Copyright by Nyugat
...Valahol messze, Szibérián túl, váratlanul egy kemény ököl emelkedett fel és ütni kezdte Oroszországot.
Alekszéj ide-oda ugrált, az újságot lobogtatta kezében és kiáltozott:
- Rablás! Fosztogatás! - és madár-kezét a mennyezet felé emelve, eszeveszetten rázta ujját és sziszegte:
- Megmutatjuk nekik... megmutatjuk nekik...
Az aranyfogú orvos zsebredugott kezekkel a kályha meleg csempéihez támaszkodott és maga elé dünnyögte:
- Lehet, hogy ők nekünk.
Ez a jól megtermett, réz-vörös férfi természetesen mosolygott: mindig mosolygott, bármiről volt légyen szó; még a betegségekről és halálesetekről is ugyanazzal a kis mosollyal beszélt, mint a preferánszban való balszerencséjéről. Az idősebb Artamónov úgy nézett rá, mint egy külföldire, aki zavarában mosolyog, mert nem képes megérteni a neki idegen embereket; Artamónov nem szerette, nem bízott benne és a városi orvossal, a hallgatag, német Kronnal gyógykezeltette magát.
Miron gondterhesen pödörgette rövid szakállát, homlokát ráncolta, mintha halántéka fájt volna, daruként lépkedett fel-alá a szobában és oktató hangon beszélt:
- Az angolokkal szövetségben kellett volna az ügyet elkezdeni...
- De micsoda ügyet? - érdeklődött az idősebb Artamónov, azonban sem agyafúrt öccse, sem okos unokaöccse nem tudták értelmesen elmagyarázni neki, miért is ütött ki váratlanul ez a háború. Jól esett látnia a mindentudó, önhitt emberek zavarodottságát és különösen nevetségesnek tűnt fel előtte fivére, aki olyannyira érthetetlenül viselkedett, hogy azt lehetett hinni: ez az előre nem látott háború mindenki más előtt elsősorban őt, Artamónov Alekszéjt érintette kellemetlenül, meggátolva valami igen fontos tettében.
Processziós menet járt végig a városon. A nagyszakállú kereskedők, fontosságuk tudatában és ájtatosan taposták nehéz lábaikkal a sűrűn hullt havat és zsúfolt bika-csordaként lépkedtek szentképek és templomi zászlók alatt a tagbaszakadt, aranyos papság mögött; a város összes templomainak egyesített kara érces hangon és meggyőzőn énekelte:
- Mentsd meg, Uram, népedet...
A követeléshez hasonló ima szavai fehér párában repültek ki a kerek szájakból, dérré fagytak a basszusok szemöldökein és bajuszain, belesüppedtek a hamisan kontrázó kereskedő-céh szakállaiba. Különösen átható hangon, makacsul és fülsértően énekelt a polgármester, Voropónov, a kocsigyártó kövér, vörösképű fia, gyöngyházgomb-színű szemekkel, akinek apja, vagyonával együtt, az engesztelhetetlen gyűlöletet is örökül hagyta az összes Artamónovok iránt.
Az Artamónovok, heten, egy csomóban mentek: elől Alekszéj bicegett, feleségével karján, utána következett Jákov, anyjával és nővérével, Tatjánával; azután Miron az orvossal; leghátul, puha csizmában, az idősebb Artamónov haladt.
- A nemzet - mondta Miron halkan.
- Az erők felvonulása - felelte az orvos.
Miron levette pápaszemét, törülgetni kezdte zsebkendőjével, az orvos pedig folytatta:
- Meglátja: helybenhagynak bennünket!
- Ugy-gyan; nem egykönnyen kap a nedves anyag lángra.
- Hagyd abba - mondta az idősebb Artamónov unokaöccsének; az sandán rápillantott, megtapogatta ujjaival hosszú orrát és újból ráakasztotta pápaszemét.
- Mentsd meg, Uram, népedet! - követelőzött Voropónov, túlharsogva a többieket, s amikor a népedet-szó sivítva előtört tüdejéből, farkas-módra hátrafordult, végignézett a polgárok sorain és nem tudni, miért, lengetni kezdte feléjük hódbőr-kucsmáját.
Szépen, sűrű hangon énekelt Pomjalov negyvenéves, de friss, gömbölyű és telt-mellű leánya, aki már harmadszor maradt özvegyen és botrányosan szemérmetlen életmódjával az első volt a városban. Artamónov Pjótr hallotta, amint halkan tanácsolta Natáljának:
- Ugyan, koma-asszony, küldd el a férjedet a háborúba; olyan félelmet keltő a külseje, hogy az ellenség menten elfut előle. Jákovot pedig megkérdezte:
- Hát veled mi van, keresztfiam; sose nősülsz meg, kakas?
Az idősebb Artamónov megrázta fejét: a szavak, akárcsak legyek, akadályozták abban, hogy valami fontosra gondoljon, kilépett a sorból és lassabban kezdett menni a járdán, elbocsájtva maga mellett az ember-patakot, amely különösen fekete volt ezen a napon a mély, fehér havon. Az emberek mentek, mentek és párát leheltek magukból, akárcsak forró szamovárok.
Íme, ott halad növendékei élén a kő-arcú Popóva Vjera; a hópelyhek csillognak ősz hajszálain; dérrel borított fehér szempillái megrándultak, amikor bólintott valaki felé dús hajú, fedetlen fejével. Artamónov megsajnálta:
- A buta! Befogta magát kacsákat legeltetni.
Megnyírt fejek hosszú hulláma hömpölygött tova: a két városi iskola tanulói; nehéz, szürke gépként fúrta magát előre egy félszázad katona, a városszerte híres, hidegvérű Mavrin főhadnagy vezetésével, aki a tavaszi áradástól kezdve egészen az első fagyig naponként megfürdött az Okában és akiről tudták, hogy Pomjalóva pénzeli, akivel viszonyt folytat.
Méltósága tudatában, jóllakott libaként lépdelt a kínai bajuszú csendőrtiszt, Nyesztyerenko, míg beteg felesége fivérével, Zsityéjkinnel ment karöltve, a néhai városi elöljáró és bőrgyáros fiával; Zsityéjkinről azt beszélték, hogy apácákkal bujálkodik ugyan, de hétszáz könyvet olvasott és oly pompásan játszik kisdobon, hogy titokban még katonákat is tanít erre a művészetre.
Azután jött szánkójában az elhájasodott Barszkij Sztyepán, részeges vejével és kancsal leányával; utánuk, sötét tömegben, hosszasan kígyózott a jelentéktelenebb népség: kispolgárok, bőrgyári munkások, takácsok, kocsigyártók, koldusok és nem tudni, miféle, senkinek sem kellő, patkányokhoz hasonló vénasszonyok. A hó lustán pelyhezte be a fedetlen fejeket, messziről odahangzott Voropónov fáradhatatlanul követelőző kiabálása:
- Mentsd meg, Uram, népedet...
- És mire kellene ez a nép Istennek? Érthetetlen, - gondolta Artamónov magában. Nem szerette a városi polgárokat és üzleti összeköttetéseket kivéve, szinte ismerőse sem volt a városban; tudta, hogy a város sem szereti, mert büszkének és gonosznak véli, de nagy becsben áll Alekszéj, akinek szenvedélye volt a várost szépíteni: ő köveztette ki a főutcát, a teret hársakkal csinosította, kertet és fasort ültetett az Oka partján. Mirontól, sőt, még Jákovtól is félnek, minden mértéken felül tehetetleneknek tartják és úgy találják, hogy köröskörül mindent markukba kaparintanak.
Amint a gondolataikba merülő emberek lassú menetét végignézte, Artamónov homloka redőkbe vonódott; sok ismeretlen arc és túlságosan sok különféle színű szem tekint reá ugyanazzal az ellenséges érzéssel.
Alekszéj házának kapujában Tyihon köszöntötte. Artamónov megkérdezte:
- Háborúskodunk, öreg?
Tyihon némán, nehéz kezének jól ismert mozdulatával, megsimogatta pofacsontját. Első ízben az egymás mellett eltöltött élet egész folyamán, kérdezte meg ezt az embert Artamónov bizalommal:
- Mi a véleményed?
- Semmiség az egész - felelt Vjálov azonnal, mintha várta volna a kérdést.
- Szerinted minden semmiség - mondta Artamónov tétovázón.
- Hát nem úgy van? Kutyák vagyunk talán? Nem vagyunk vadállatok.
Artamónov folytatta útját a finom, porszerű hóban, amely mind sűrűbben hullt és már csaknem teljesen eltakarta a távoli embertömeget, a fák és háztetők fehér dombjai mögött.
Most, a Vigasztaló Szerafim halála után, az idősebb Artamónov a diákonus özvegyéhez, Paraklitova Taiszjához járt szórakozni, egy határozatlan korú, sovány, serdülő lányhoz és fekete kecskéhez hasonló asszonyhoz. Halk szavú volt és mindig, mindenben egyetértett Pjótrral:
- Úgy van, kedvesem! - mondta. - Igen, igen, kedvesem, igen!
Artamónov sokat ivott, de csak lassan mámorosodott meg és bosszantotta, hogy tolakodó, csüggedt gondolatai oly hosszú ideig nem olvadnak fel, nem merülnek el Taiszja erős, ízletes pálinkáiban. A lerészegedés első percei kellemetlenek voltak; a mámor Pjótr gondolatait önmagáról és az emberekről még maróbbakká, keserűbbekké tette, az egész életet gonosz, zölden mocsári színekbe festette és a forrás gyorsaságával hajszolta a képeket agyán keresztül; Artamónovnak úgy tetszett, hogy ő maga is forog és örvénylik ebben a forrásban, amely a következő pillanatban kitaszítja valamilyen feneketlenségbe. Fogait csikorgatva fülelt és meredt a bensejében lejátszódó zűrzavaros lázongásra, majd rákiáltott a diakónusnéra:
- Mért hallgatsz? Beszéld el, amit tudsz!
Az asszony kecske-módra ugrált térdein feléje - csodálatosan könnyű volt és meleg - és egy láthatatlan könyvet fellapozva, olvasni kezdett:
- Mavrin főhadnagynak Pomjalóva kitette a szűrét, mert megint háromszázhúsz rubelt vesztett kártyán; váltója van tőle és most perelni akarja. A csendőr pedig azért tartja itt a feleségét, mert a városban szeretője van és nem azért, mert az asszony beteg...
- Csupa aljasság - mondta Artamónov.
- Aljasság, kedvesem, és micsoda aljasság!
Az asszony meséi a város piszkos történetkéiről megzavarták és háttérbe szorították Artamónov gondolatait, igazolva és megerősítve ellenszenvét az unalmasan vétkező polgárokkal szemben. E gondolatok helyébe az eszeveszett vásári dorbézolások képei léptek és vonultak el körben előtte; tébolyult emberek dobálóztak ide-oda, falánkul kimeresztve részeg, de sohasem jóllakott szemeiket, égették a pénzt és semmit sem sajnálva, esztelenséget esztelenségre halmoztak a hús kegyetlen őrjöngésében, a nagy, fekete alapon vakítóan fehér, szemérmetlenül meztelen nő felé való vágyakozásukban...
Artamónov Pjótr szótlanul szopogatta a színes pálinkákat, csuszamlós, savanykás gombát rágcsált és egész testével érezte, hogy a legkedvesebb, hátborzongatón legellenállhatatlanabb, legvalódibb a vásári kéjnőben van meg, aki pénzért meztelenül mutogatja magát és akinek a kedvéért neves emberek vetik oda pénzüket, szeméremérzésüket és egészségüket. Az ő számára pedig az egész életből csak ez a fekete kecske maradt meg.
- Vetkőzz le - bődült fel. - Táncolj!
- Hogyan táncoljak zene nélkül? - mondja vetkőzés közben a diakónus özvegye. - El kellene hívatni Noszkóvot, a vadászt; ügyesen harmonikázik...
Észrevétlenül telt-múlt az idő ilyen szórakozások közben, csak hébe-hóba bukkant fel a zavaros napok áradatából valami teljesen érthetetlen: télen híre jött, hogy a munkások Pétervárott le akarták rombolni a palotát és meg akarták ölni a cárt.
Vjálov Tyihon dörmögött:
- Még a templomokat is feldúlják. De nem csoda. A nép nincsen vasból.
Nyáron arról kezdtek beszélni, hogy egy orosz hajó szántja az orosz tengereket és a városokat ágyúzza:
- Nem csoda - mondta Tyihon. - Megszokták a háborúskodást.
A várost ismét szentképekkel járták végig, Voropónov, vörösesbarna ünneplőkabátban, a cár arcképét vitte és követelőzött: Mentsd meg, Uram, népedet!
Ezúttal még hangosabban, sőt dühös elkeseredéssel kiabált, de a "det" segítségül-hívásában aggodalmasan csengett.
Zsityéjkin részegen, sapka nélkül, vörösen csillogó kopasz fejjel haladt bőrgyári munkásai élén kétcsövű fegyverrel kezében és botrányosan, félőrülten ordítozott:
- Fiúk! Nem adjuk oda Oroszországot a zsidóknak! Kié Oroszország? A mienk!
- A mienk - helyeseltek bőgve az ugyancsak nem józan bőrgyári munkások és amikor a takácsokkal, ellenségeikkel, találkoztak, összeverekedtek velük: Jákovlev orvost megbotozták, az aggastyán-gyógyszerészt bedobták az Okába, fiát pedig Zsityéjkin végigkergette a városon, kétszer utána is lőtt, de nem talált és csak Bruszkovnak, a szabónak hátát sebezte meg söréttel.
A gyár beszüntette a munkát, a fiatalok, felgyűrt ingujjakkal, a városba siettek, fittyet hányva Miron és néhány higgadt ember rábeszéléseire és nem törődve az asszonyok kiabálásával és siránkozásával.
A gyár kiürült, lélektelenné vált és mintegy ráncokba verődött a szél alatt, amely szintén lázadozott: üvöltött és fütyült, jeges esőt föcskendezett, ragadós havat tapasztott a kéményre, aztán lefújta, lemosta.
Az idősebb Artamónov az ablaknál ült és fásultan nézte, hogyan szaladnak hangyákként apró, sötét férfi- és női alakok a városból és a városba; az ablakokon át kiáltozás hallatszott és úgy látszott, hogy az emberek örülnek valaminek. A kapunál harmonika nyekergett; egy munkástömeg gyűrűjében Krotov Vászka, a sánta fűtő énekelt:
Szűk lett a föld, verekszünk
A japáni néppel!
Ő bennünket orron vág,
Mi meg őt szentképpel!
A szél dörmögő morajt hozott a város felől, mintha egy óriási, egész tó vízzel megtöltött szamovár forrt volna ott. Alekszéj kocsija hajtott be az udvarra, Morózovval, a félszemű felcserrel a bakon; a fogatból Olga ugrott ki, sáljába burkolózva. Artamónov megijedt, elfelejtkezett a lábait szaggató fájdalomról, felugrott és az asszony elé sietett.
- Mi történt?
Olga megrázta magát, mint egy tyúk.
- A bőrgyáriak betörték az ablakainkat... - mondta.
Artamónov elmosolyodva engedett utat neki és maga elé dünnyögte:
- Itt van hát, amiről annyit beszéltetek! Ordítottatok rám, most látjátok, hogy mit kívántatok! Nem, a cár...
És váratlanul haragos, Olgától szokatlanul hangos választ hallott:
- Hagyd abba! Becstelen ember ez a te cárod!
- Sokat értesz a cárokhoz - mondta Pjótr megzavarodva és füléhez kapdosott.
A mindig csendes, senkit el nem ítélő, pápaszemes kis öregasszony haragja csodálkozóba ejtette; szavaiban volt valami meglepően őszinte, bár szükségtelen és szánalmat keltő, mint egy egér felnyivákolása a bikára, amely anélkül, hogy észrevette vagy akarta volna, rálépett a farkára. Artamónov leült karosszékébe és gondolataiba merült.
Már régen, néhány hét óta nem látta Olgát, minthogy kerülte a találkozást fiával, akivel összeveszett. Még a nyár végén, amikor Artamónov Pjótr dagadt lábakkal feküdt az ágyban, az ünnepélyes és kiizzadt Voropónov jelent meg nála és nehéz, kék ajkaival csámcsogva felszólította, hogy írjon alá egy sürgönyt a cárhoz, melyben arra kérik, hogy ne engedje át másnak a hatalmat. Artamónov nagyon elcsodálkozott a polgármester vakmerő ötletén, de aláírta a kérvényt, abban a meggyőződésben, hogy ezzel bosszúságot szerez fivérének és Mironnak, meg aztán hogy Voropónovot is bizonyára alaposan le fogják szidni érte Pétervárról: ne avatkozz, duzzadtajkú hülye, olyasvalamibe, amihez semmi közöd sincsen; ne akard fennhordani az orrod!
Miután Voropónov az írást kabátja zsebébe süllyesztette és állig begombolkozott, panaszkodni kezdett Alekszéjre, Mironra, a doktorra és mindazokra, akik a zsidóktól bujtogatva, részint vakon, részint önzésből, a cár ellen vannak; az idősebb Artamónov szinte élvezettel hallgatta panaszait, helyeselt neki s csak akkor vágott szigorúan közbe, amikor Voropónov kék ajkai Popóva Vjerát is kikezdték:
- Nyikolájevna Vjerának nincs része a dologban.
- Hogy-hogy nincs része? Tudjuk...
- Semmit sem tudsz.
- Addig játsztok a tűzzel, amíg körmötökre ég - fenyegetőzött a polgármester és eltávozott.
Este pedig unokaöccse és leánya mint a kutyák rontottak rá Artamónovra; rárontottak és ugatni kezdtek, nem kímélve öregségét.
- Mit cselekszik, apus? - kiabált Tatjána és csúnya arcában szinte ugráltak tébolyult szemei; Jákov az ablaknál állt, ujjaival az üvegen dobolt és Artamónovnak úgy tetszett, hogy ő is ellene van; Miron pedig maró gúnnyal kérdezte:
- Elolvasta, hogy mi áll az iratban?
- Nem olvastam! - mondta Artamónov. - Nem olvastam, de tudom: az áll benne, hogy a kölyök-kutyákat ne bocsássák szabadjára!
Jól esett látnia, hogy Miron és Tatjána haragszanak, de Jákov hallgatása zavarba hozta: hitt fia üzleti rátermettségében és rájött, hogy annak érdekei ellen cselekedett, de hogy Jákovot belevonja a vitába és véleményét kikérje, nem engedte meg a büszkesége. Feküdt, gorombán visszavágott és ordított, Miron pedig fejét csóválva pattogtatta a szavakat:
- Értse meg: a cárt gazember-banda veszi körül és kell, hogy becsületes emberek jöjjenek helyükre...
Artamónov tudta, hogy éppen Miron az, aki a becsületes emberek szerepére pályázik és hogy apja Moszkvában járt és lépéseket tett, hogy Miront a Birodalmi Dumá-ba jelöljék. Nevetséges és veszélyes egyaránt a cár közelében képzelni el ezt a daru-unokaöccsét. E pillanatban Alekszéj szaladt be váratlanul a szobába, borzasan, kigombolkozva, és ide-oda ugrálva recsegni kezdett:
- Mit cselekszel, esztelen?
Úgy kiabált, mint egy szolgára.
- Az ördögbe is! - bődült fel az idősebb Artamónov. - Engem akartok tanítani? Pusztuljatok mind a fenébe! Takarodjatok!...
Még maga is megrettent haragja hirtelen kitörésétől.
Most, amint ott ült a szoba sarkában és végighallgatta Olga elfogulatlan elbeszélését a városban végbement forrongásról, eszébe jutott ez a civakodás és szeretett volna rájönni, hogy kinek is van igaza: neki, vagy amazoknak?
Különösen megzavarták Olga gyerekesen haragos szavai; de most már az asszony nyugodtan, sőt meghatottsággal beszél:
- Kedves emberek a mi takácsaink! Alaposan megfutamították a Voropónov-munkásokat és bőrgyáriakat. Ottmaradtak a ház őrizetére...
Natálja, aki nagyon megijedt, dühösen nyafog:
- A ti házatokból indult is ki a felfordulás. Úgy is kell nektek! Mindennek ti vagytok az okai.
Megjelent Miron és köszönés nélkül, ruganyos léptekkel mérve fel a szobát, fenyegetőzni kezdett:
- Mindezek a Voropónovok és Zsityéjkinek drágán fognak megfizetni azért, hogy a népet rendzavarásra tanítják. Megisszák a levét, nem viszik el szárazon! Tökéletesen elegendő leckét adnak a lázadásból Artamónov Petróvics Ilja barátai és ha még ezek is elkezdik...
Az idősebb Artamónov hallgatott.
A Voropónov-féle felirattal kapcsolatos botrány után Miron végérvényesen és kibékíthetetlenül gyűlöletes lett Pjótr előtt, de látta, hogy a gyár teljes egészében ennek az embernek kezében van, hogy a vállalatot ügyesen és szilárdan vezeti, hogy a munkások engedelmeskednek neki vagy félnek tőle és kezesebbek a városiaknál.
A szél elcsendesedett, beásta magát a sűrű hóba, amely nagy és nehéz pelyhekben, egyenesen hullott alá és fehér függönnyel vonta be az ablakokat. Az idősebb Artamónovval senki sem beszélt és Pjótr érezte, hogy feleségén kívül mindenki őt tartja bűnösnek mindenért: a lázongásokért, a rossz időért és azért is, hogy a cár nem úgy viselkedik, mint kellene.
- Hát Jása hol van? - kérdezte az anya aggódva. - Hol van Jása?
Miron csúfondárosan felhúzta orrát és anélkül, hogy nagynénjére ránézett volna, felelte:
- Valószínűleg elbújt a városban, tyúkóljában.
- Mi az? Hol? - dünnyögte Natálja ijedten.
- Talán nem is tudja a buta, hogy Jákovnak szeretője van - gondolta magában Artamónov. És hirtelen elhatározással megszólalt:
- Mondok valamit: éljetek, amint akartok! Tegyetek, amint akartok. Igen. Én semmit sem értek, valóban. Öreg lettem. Itt pedig... Itt pedig az ördög keze játszik közre. Éltem, éltem és semmit sem értek...
(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)
(Vége a III. résznek)