Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám

Szép Ernő: Azra
Az I. felvonás

(Ez a keleti históriám, akit a Heine-féle vers után képzeltem, két esztendeje megvan és még nem látott színpadot. Azért nem mert... szóval ha pénzesebb világ lesz, ha a színház elkölthet fele annyit legalább tragédiára, mint operettre, majd akkor előadják.

Az én Azrám előjátékból és két felvonásból áll. (Vagyis hogy fekszik most szegény.)

Az előjátékban annyi van, hogy a kíváncsi kis kalifalány szóba áll a szökőkúthoz rendelt rabszolgával. Muhammadnak hívják ezt a fiút, a hódított Jemenbe való s az Azra-törzs gyermeke. Belébomlott a kalifa leányába, Leila hercegnőbe, ennyit elárulhatok mindjárt, hiszen úgyis tudják Heinéből.

Így állunk, könyörgöm, holdtöltekor, mikor is megkezdődik az I. felvonás.

Tessék: )

(Az előjáték kertje. A világos ablak mögött a rableányok énekelnek:)

Mesélj, mesélj,
Te néma, édes éj
Mesélj!
Szíved talán a hold
A csillag vére volt
S elcsöppent mind a vér,
Míg egy másik szívér
Az égen kóborolt.
Talán azért fehér
A hold, az árva hold,
Mosolya méla, mély,
A bánat benne kéj
Mesélj, mesélj,
Te néma, édes éj
Mesélj!

(Egy kis darabig tovább döngik a leányok a medódiát. Azután csak a hárfa hallatszik. Azután nevetgélés, amely elhal. Az ablak nyílása borult lesz. A hárfa tovább pattog, halkabban, szórakozottan.)

Muhammad (mikor a nevetgélés eláll, előlép és kezeit felnyújtva megszólal):

Szeretlek Leila.

Ha meglátlak, elrebben a szavam, messzire, mint az a kicsi piros madár, aki mindig úgy megijed. Most nem hallod, most kimondom: Leila, szeretlek.

Neked beszélek, te fal, mert süket vagy és nem felelhetsz nekem. Téged is szeretlek, te fal, aki Leilát őrzöd, mintha köntöse s héja volnál, szeretlek.

Leila...

Mosolyog az én arcom, mint álmában a bölcsős gyermek arca; mosolyog az én arcom, mint a föld, mikor a reggel megismeri; mosolyog az én arcom, mint az ablak, mikor a lassú kéz kinyitja.

Szeretlek, Leila.

Leila! Két ajkam közt megcsókolom a neved, Leila. Leila, behunyom a szemem, félek hogy meglátja szemem a nevedet, mikor elfut ajkaimról.

Leila, Leila. Hadd mondom sokszor a neved (rajongva tapsol, nevet, forog): Leila, Leila, Leila, Leila, Leila. (Megáll.) Csendesen, hogy a fülem meg ne hallja. (Kezét a szájához állítja): Leila, Leila, Leila.

Te hold, megmondom neked is: én szeretem Leilát. Soha se felejtsd el. (Nyaka köré kapcsolja karjait.) Ti csillagok, halljátok? (Lábujjhegyre áll, halkan.) Szeretem Leilát. Szeretem. Feladom a szavam közétek csillagok, cirógassátok meg, bújjatok össze vele, úgy, vigyázzatok rá, hogy soha le ne essen. (A hárfa elhallgat. Muhammad egy-két lépést tesz lábujjhegyen, szétnéz, karjait szétterjeszti.) Csend, te hűséges csend, te csukd el a Leila nevét és őrizzed, ha majd elvész ez a föld, mint a tavasz pelyhe lebegjen örökös-örökkön a Leila neve. (Úgy marad karjaival, lehunyja szemét, mosolyog.)

Leila (halkan kacagva befut balfelől lábujjhegyen, szívén a keze. Megáll, picit lélegzik, halkan rákiált): Muhammad! (Vár, lép, hangosabban): Muhammad!

Muhammad (kinyitja szemét, odafordul): Aaaa... (Hátralép.)

Leila: El ne ájulj, nem a dzsinek tréfálnak veled.

Muhammad (homlokát simítja): Leila...

Leila: Úgy van, az eleven Leila áll előtted, Muhammad. No ne tátsd a szádat. (Picit nevet. Halkan): A rableányokat aludni küldtem, Khadija is elaludt, azt hiszik én is alszom. Senki nem látta, hogy lesuhantam a rableányok lépcsőjén. Futottam, megkerültem a palotát... (huncut hanggal): itt vagyok! (Lép Muhammad felé; összerezzen, balra pillant, hátra szökik.) Csss... Ki az? Jaj az a fölösleges fő-főeunuch!

Szálim (nyöszörögve ront be bal felől, korbáccsal hadonász): Hű, melyikőtök mert a palotától lemerészkedni? (Rázza a korbácsot.) Megláttalak, te taknyos az ablakból, amint itt iszkoltál a mecset tövében. Gyere ide, hadd írjam a hátadra haragomat!

Muhammad (egy lépést hátrált, aztán előlép és óvólag nyújtja karját Szálim elé.)

Leila (odasétált, megáll, elneveti magát): Állítsd meg csak bukfencező szemeidet haragos Szálim és nézd meg kinek kínálod azt a pajkos korbácsot!

Szálim: Allah! (horkan, megfordul maga körül, arcra esik. Emeli fejét, föltérdel, összeteszi kezeit.) Irgalom, drágalátos kis úrnőm, gyémántnál gyémántosabb hercegnő, kegyelem szegény vak fejemnek, úgy láttam, mintha egy rableányod osont volna ki éjnek idején a palotából. (Rázza összetett kezeit.) Hogy gondolhattam volna, hogy te magad vagy, Allah legeslegszebb tollú madárkája?

Leila: Én magam vagyok. Te pedig, kedves Szálim, kelj föl és feküdj le szépen.

Szálim: Hogy fekhetném én le, mikor te nem vagy a palotában, legféltettebb foglyocskám, lelkecském, Allah gyűrűjének leejtett rubinja, te! (Remeg a korbácsa.)

Leila: Ugorj már, ha mondom (toppant) és hagyj engem magamra!

Szálim (feláll, összetett kézzel hajbókol): Mi keresni valód lehetne egyedül a szendergő kertben, fülem arany fülbevalója?

Leila: Beszélnivalóm van a holddal.

Szálim: Jó, beszélj a holddal mézecském, de hamar, azután felkísérlek a palotába.

Leila: Megmondom neked, Szálim: én Muhammaddal fogok beszélni.

Szálim (fölcsuklik, majd elesik. Reszkető karjait Muhammad felé nyújtja. Hápog.)

Leila: Igen, Muhammadhoz jöttem le. Négyszemközt akarok vele lenni. Most már hallottad.

Szálim (összecsapja kezeit, hördül, Muhammadról fölnéz az égbe.) Allah, én ezt nem hallottam. Odafenn felejtettem a fülemet. (Eldugja füleit a két tenyerével.)

Leila: A nyelved pedig lent felejtsd, vén árulkodó. Mehetsz.

Szálim: Ajjajjaj, levágatja a fejem a kalifa, ó habzsolom a cukros tüsszentésit!

Leila: Ejnye, nem takarodsz? (Mellbe löki.)

Szálim (hátrálgat a lökéstől, elfut jobb felé fordulva, kikerülve Leilát. Felkapkodja karjait): Allah, segíts nekem! Allah, szólj bele! (Ágaskodik.) Allah! (Panaszkodik.) Még így is kicsi vagyok neki! (Ugrik magasat.) Allah!

Leila (nevet): Ha tudnád, mennyivel könnyebb téged utálni mint szeretni.

Szálim (letérdel, rázza összetett kezében a korbácsot): Úgy szeretem a fejemet, úgy megszoktam már ezt a fejet, én nem is tudnék már nélküle élni! (Megkapja fejét két kézzel.) Jaj, vigyázok a fejemre, még jobban beleszorítom a nyakamba!

Leila: Fuss már haza, gyáva macska! (Emelt ököllel feléje megy.)

Szálim (siránkozva térdein hátrál): Úgy fáj, mikor levágják a fejét az embernek. Én tudom, nekem már levágták, ez már a második fejem! (Sírva felugrik, menekül a kút mögött, megáll Muhammad mellett, felugrál előtte rázva a korbácsot.) Te, te gyalázatos rabszolga, te, bár meghalnál most rögtön, akkor nem kéne nekem reszketni!

Muhammad (lesütött szemmel áll, meg se moccan)

Leila (utolérte nevetve): Ide azt a korbácsot! (Elkapta a reszketve nyújtott korbácsot, emeli.) Majd én írom a hátadra dicséretedet! (Üti a hátrafordult Szálimot kacagva.) Fuss, fuss, vidd azt a csúf fejedet!

Szálim (kezei fején, szalad, sírva): Jaj, jaj, nem is merek jóízűen jajgatni... (Kint is hallani még a nyivákolását.)

Leila (nevetve néz az eltűnt Szálim után, felugrál örömében; visszasétál, megint kinéz nevetve, pattogtatva a korbácsot): Hallod, Muhammad? Ne félj semmit, Szálim jobban szereti a fejét, semhogy eláruljon! (Utálattal elhajítja a korbácsot.) Ránevet Muhammadra. (Lép.) Vedd föl a szemed. (Vár, míg Muhammad fölnéz.) Most már csak elhiszed, hogy nem álmodsz? Én vagyok, látod, leszöktem hozzád, hogy egyedül lehessek egyszer veled. Meglestelek, hogy ezen az éjszakán megint te vagy itt őrségen. Remélem, most nem félsz úgy, mint a minap, mikor megszólítottalak!

Muhammad (fejet hajtva, keresztbe véve kezeit a mellén, kis késéssel): Nem félek hercegnő.

Leila (lép, emeli fejét): A hold elmossa homlokomról a nevemet. (Lép.) Egyik kezét a te homlokodra tette a hold, másik kezét az enyémre. (Fut egy kicsit kacagva, felugrik szétcsapott karokkal. Nagyot lélegzik.) Aah! (Körülnéz, karjaival szárnyal.) A holdé most az én eszem és az én életem. Nem tudok én aludni és nincs türelmem Khadijával fecsegni... mindig csak fiú hangját óhajtom ilyenkor... csak fiúval vágyom a hold alatt susogni. Muhammad. Mondjad, a fiúk mit éreznek ilyen éjszaka? Érzed te is, hogy ez a csend angyalok hangjával van elfojtva; te, mintha behunyt szemmel szállanának és láng az ő szárnyuk és énekelnek álmukban, zokogva csodálatos boldogan. (Nyújtott kezekkel, hunyt szemmel szédeleg előre.) Ez az illat, mintha nehéz tenger volna... úgy fullaszt és altat engemet... (szívére veszi kezét, megáll, nyitja a szemét, botlik, nyög, lélegzik, néz.) Mi ez, mondd Muhammad (mosolyogva, támolyog hunyt szemmel), óh én elájulok. Mintha messze tűnve volnék én, túl az éjszakán, idegen időbe párologva... Hallgatsz te engem, Muhammad?

Muhammad (ámultan, fölriadva): Hallgatlak.

Leila: Milyen jó így beszélgetni veled. Tudod, Muhammad, én csak azért szöktem ki hozzád, hogy kérdezzek valamit tőled. De soha életedben nem szabad senkinek elmesélned.

Muhammad (remegő hanggal): Ha meghalok és feltámadok, akkor sem árullak el hercegnő. (Keresztbe veszi mellén a kezeit, meghajtja fejét.)

Leila (szétkapja Muhammad kezeit): Ne mondd azt! Úgy mondd, Leila!

Muhammad (késéssel, elég halkan): Leila.

Leila: Hangosan!

Muhammad (suttogva, szemlehunyva): Leila.

Leila (nevet, ismétli suttogva, szemlehunyva): Leila... (Aztán emelt fővel nagyot lélegzik.) Mondd, Muhammad... te tudod, mi a szerelem? Te már ismered azt? Muhammad, mondjad!

Muhammad (meginog a feje, alig bír egyenesen állani, lenéz.)

Leila: Miért nem szólsz? Nem mersz felelni nekem? Te, hisz elesel. Gyere csak... (elfogja kezét.) Leülök ide a liliomágyra, ni... te is leülsz. (Leült, előre fordulva, bokáit összekapcsolva. Int Muhammadnak.)

Muhammad (odaül elébe a fűbe, oldalt fordulva feléje, maga alá húzott lábakkal. Kezeit mellére veszi keresztbe).

Leila: Nem szokod le rögtön? (Odakap, Muhammad szétkapja kezeit.) Nektek szabad a lányokra nézni. Nektek szabad szerelmesnek lenni. Te is szerelmes vagy, mondd? Szeretsz te is egy leányt? Mondd meg azt nekem, Muhammad.

Muhammad (szenved. Emeli derekát, kicsúszik a sóhaja).

Leila: Mért sóhajtottál? Ugye, szerelmes vagy? Ugye hogy igaz. Szerelmes vagy, ugye, csak nem mersz beszélni.

Muhammad (nyöszörög): Neheheem. (Csavarja fejét, becsukja szemeit.)

Leila: Mért nem nézel az orromra? Hazudsz! Bizonyosan szerelmes vagy! (Lehajol, ütögeti a vállát.) Noo, Muhammad, valld ki hát. Úgy vágyom azt hallani. S nem árullak el én se téged, ne félj. Hisz az senkit a kalifa udvarában nem érdekel, hogy egy Muhammad szerelmes-e vagy sem. Csak Leila akarja tudni azt. Olyan kíváncsi Leila. Szegény Leilának látod esküvője napjáig nem szabad férfinépre rá se nézni... (Simogat egy liliomot kezeivel és arcával.) Leila sohase tudhatja meg, hogy mi a szerelem. Leilát atyja a fényes kalifa odaadja majd egyszer valami idegen hercegnek. Nem kérdezi Leila szívét, mintha szíve se volna Leilának. (Lehajtja fejét.) Hallod, Muhammad, panaszkodik neked Leila. Mindent tanítanak Leilának, te szegény Muhammad, írást és festést (hadarva), történelmet és földrajzot, algebrát, geometriát meg hébert és görögöt és perzsát meg hárfát meg sakkot... (sóhajt), csak a szerelmet nem tanítják, pedig Leila csak a szerelemre kíváncsi, csak a szerelemre. Mondd meg hát, Muhammad, ajándékba a kis koldus Leilának. Ugye, szeretsz valakit?

Muhammad: Óh Allah... (vergődik, összekulcsolja kezeit).

Leila (fészkelődik): Igen, igen, ne is mondd, hogy nem, úgysem hiszem el! Te, a rableányaim mesélnek nekem, mesélték egyszer, hogy az Azra fiai a szerelem szerelmes fiai... hogy olyan... (keresi a szót) olyan haragosan szeretnek ők, igen és nem tudom olyan nagyon, nagyon... oly végtelen híven, igazán... mint semmi más fajta fiai... (letör öntudatlanul egy kis piros virágot, megszagolja, nézi lógatva. Emelt hanggal bámulva az előre nyújtott virágot). Igen, azt mondták, azok olyan szerelmesek tudnak lenni, hogy azok abba belehalnak... igaz? (A virágot elejti, előre bámul, fejét merengően jártatva. Hirtelen Muhammadhoz hajol.) Te is Azra vagy, a szerelem szerelmes fia vagy... hát ne tagadd a szerelmedet. Súgd meg Muhammad, hogy szerelmes vagy.

Muhammad: Óh Leila... (kezét szemére kapja, feje leesik, a virágágy szélébe ütődik).

Leila (csodálkozik, örül): Szerelmes! (összecsapja kezét, felnéz a holdra, sóhajt). Szerelmes... (lenéz Muhammadra, tapogatja a fejét). Te érdekes Muhammad! Most kérdezlek... ó, mit kell kérdezni? Várj te Muhammad... (Helyet mutat maga mellett, arrább ülve.) Ülj fel ide mellém. Ne kéresd magad.

Muhammad (felül, gyáván, a szélére a virágágynak).

Leila: Közelebb. (Nevet.) Hisz lecsúszol. Feljebb. Így. (Muhammad szót fogad.) Tudod van egy sirászi szőnyeg a falon, abba belé van egy pásztor szőve, meg egy pásztorleány... (pici nevetéssel) elneveztem őket Ozmánnak és Záirének. Azok így ülnek egy oázis virágos dombján. Felettük lebeg egy csalogány. (Merengve.) Azok bizonyára szerelmesek. Nézz rám. Ozmán is ránéz Záirére.

Muhammad (ránéz. Két keze a két combján kinyújtva, bokái összekapcsolva).

Leila: Így. Azt akarom, hogy megmondd Muhammad, milyen ő, akit te szeretsz.

Muhammad: Óh, Leila... (nem tud hova nézni, izgatottan sóhajt, mosolyog).

Leila: Nem tudod, milyen? Remélem, hogy szép ő! Meséld el az ő szépségét!

Muhammad (behunyt szemmel, késéssel): Nem mesélhetem én. Reá néztem a napra s lehunytam az én szememet. (Lehajtja fejét.)

Leila: Olyan szép volt ő neked? És mondjad meg azt Muhammad... hogy kezdtél szerelmes lenni?

Muhammad (lehajtott fővel): Mint a gyermek elkezd sírni, mint elkezd az antilop menekülni... úgy kezdtem én szerelmes lenni.

Leila (csodálkozik): Úgy? És azóta mit érzel, Muhammad?

Muhammad: Azt érzem... azt, amit a darazsak zengenek, azt érzem, amit a madarak nyeldekelnek, édes nyilacskákat; amit a nap süt, azt érzem; amit a rózsaszínű pillangók lebegnek, azt érzem.

Leila: Hallgatlak Muhammad.

Muhammad: Ha két fecskét nézek egymás mellett repülni, mindig őt gondolom és magamat, ha két lomb egymáshoz ér a szellőben, őreá gondolok és magamra, ha felhő felhővel összeúszik édesded csendben, őt gondolom és magamat.

Leila: Így gondol a szerelmes a szerelmesre. Hát mikor látod őt, Muhammad, mikor ott van ő melletted?

Muhammad (lehajtja fejét).

Leila: Beszélj. Olyankor milyen a szerelem? Mit beszélsz őhozzá? (Vár.) Mondd, mondjad hát; azt kell legjobban tudnom, kérlek kedves Muhammad!

Muhammad (felnéz, nagyot sóhajt az égre).

Leila (izgatott): Ó de szép lesz hallani! Úgy örülök. Hát beszélj őhozzá.

Muhammad (könyörög): Leila!

Leila: Nem akarsz? (Picit nevet. Eszébe jut.) Tudod mit, Muhammad? Azt kell gondolnod, hogy ő ül itten. Énhozzám beszélsz, mintha én volnék, akit szeretsz, jó? No most szólj hozzá.

Muhammad (sóhaj után): A szélnek szabad melletted járni; a mosdóvíznek szabad az orcádhoz érni; az ablaknak szabad mindig látni téged, óh tisztelem a madarat, akinek füttyein elmulatsz; a gyümölcsöt, akit ajkaidhoz emelsz, a kutyát, akit simogatol, bámulom és tisztelem.

Leila: Így szólsz a szerelmesedhez!

Muhammad: Ó, ha felkelne mellőled árnyékod és hozzám jönne s az enyém lehetne a te árnyékod.

Leila: Várj Muhammad. Tedd a jobbkezed a szívedre. Ozmánnak is így van a keze. Záiré meg így ül. (Félreteszi fejét, előre mereszti szemét, két kezét ölében egymásra teszi.) Így. Hallgatja Ozmánt.

Muhammad (szívén a keze): Nehéz az én szívem, mint a háló, kiben nagy-nagy ezüst halat fogott a halász.

Leila (odapillant, nyög gyönyörűséggel): Mégegyszer. (Visszaveszi együgyű attitűdjét.)

Muhammad (lehajtja fejét, késéssel): Nehéz...

Leila: A szívem... mint a háló... (vár).

Muhammad: Óh, de sajnálok mindenkit a földön... de szeretném mindig rázni a fügefát a gyermekeknek... mert szeretlek.

Leila: Óh de kedves.

Muhammad: Ha az én életem csak egy szempillantás volna, azt is odaadnám, hogy avval is több legyen a te életed.

Leila (önkéntelen): Köszönöm.

Muhammad: Szóltam a holdnak felőled, megsúgtalak a csillagoknak. Se hogy segítsenek, se hogy sajnáljanak, csak hogy meghallgassanak.

(Csalogányszó.)

Leila: Hallga... az Ozmán és Záiré csalogánya. (Csalogányszó megint. Int a fejével.) Hallom. (Behunyja szemét. Csalogányszó tartósan. Leila sóhajt.) Ó, most azt hittem, én vagyok Záiré. (Sóhajt.) Mért nem vagyok én Záiré, mért nem engem szeretnek?

Muhammad (ráemeli fájdalommal a szemét, lecsúszik a keze szívéről).

Leila: Oly csodálatos, hogy más leányt szeretnek, nem engemet. Muhammad. (Elneveti picit magát, megrázza fejét.) Ugye, bolondot beszélek... (a csalogány szól. Leila felnéz sóhajtva, picit hallgatja; lehunyva szemét. Aztán hirtelen ránéz Muhammadra. Nagyot lélegzik, picit közelebb ül hozzá. Köhint, nevetgél). Muhammad... te... (izgatottan, habozva nyúlkál Muhammad karjához, vállához; a derekát végigsimítja gyorsan az ujjai hegyével. Muhammad fél és húzódik.) Muhammad... neked még nincs szakállad! (Elszántan megdörzsöli a Muhammad orra alatt a bőrét a mutatóujjával. Nevet. Muhammad elhúzza a fejét.) Én leány vagyok. (Lesüti a szemét pillanatra.) Nekem soha se lesz szakállam. (Nevet picit. Felnéz.) Nem furcsa? Az ég sohse piros, sohase kék a fű... te... mutasd a fogad!

Muhammad (kínban van. Nyögve félre fordítja arcát, leejti a fejét).

Leila: Mutasd hát! Az agaram is meg szokta mutatni! Ejnye már! (Megkapja a Muhammad fejét.)

Muhammad (panaszosan nyög, vergődik, önkénytelenül fölkacag, szégyelli magát, nem bírja a fejét a Leila keze közül kiszabadítani).

Leila: Há, há! (Nevetve, mohó kis sikolyokkal rángatja Muhammadot, míg sikerül a száját kifeszíteni.) Tátsd ki a szádat! Úgy! Ne morogj! (Nevetve megnézi a fogát.) Ni, a foga! Há! Szégyelled magad? A fogad pedig kacag, úgy kacag ni... uá, vizes! (Megtörli a kezét a Muhammad zekéjébe. Nézi Muhammadot nevetve; elkomolyodik, közel hajol hozzá.) Hogy reszketsz te... jobban reszketsz, mint akkor délután, mikor megszólítottalak... én is remegek... (előre néz merengve). A pálma csüngő virágját is látom remegni néha... a kolibrim is meg szokott reszketni a csöndben... nem értem én... (lehunyja szemét, alélva, melegedve hajtja fejét Muhammad felé, karjai mintha ölelni akarnák. Muhammad ijedten elkapja derekát. Leila megrázkódik picit, elneveti magát gyerekesen). Mondd... te tudsz így csinálni? (Először egyik kezén, aztán a másikon két-két ujját különveszi s nyitogatja kezeit ollóformán. Ahogy a gyerekek szokták.) Nézd!

Muhammad (igent int sebesen, nem nézve Leilára, s gépiesen utánozza. Kis darabig együtt csinálják).

Leila: És ezt ilyen szomorúan csinálod? Mutasd a mosolyod. (Vár. Nézi Muhammad arcát. Abbahagyta az ollózást, Muhammad komolyan folytatja.) Mutasd, Muhammad, hogy mosolyogsz arra a lányra, akit szeretsz... mondd nekem, melyik az, akit szeretsz. Mondd, mondd el, ő hogy szeret téged... (Kinyújtja karjait.) Mondd, ugye megöleled őt, ugye? Én hallottam már... mondd, milyen az Muhammad... (összekapcsolja kezeit). Mutasd meg azt nekem, Muhammad!

Muhammad (elcsúszik mellőle): Óh, hadd, menjek én el, Leila...

Leila: Nem! Hova el? Muhammad!

Muhammad (feláll, karját fájdalommal emeli): Messze... sehova... (lép vakon egy párat).

Leila (feláll, lengeti karjait behunyt szemmel): Meddig kell nekem várni! Ki fog engem ölelni? Ki lesz az én szerelmesem? Muhammad... Várj! (Elébe áll.) Hadd nézzem, összeillenél-e velem.

Muhammad: Óh Leila! (Hátrál.)

Leila: Ne mozdulj! (Követi, egész közel áll eléje.) Te nagyobb vagy, mint én... de az, ugye nem baj? (Simítja Muhammad karjait hosszába.) Maradj. Muhammad... hadd mérjem meg a karod. (Fölemeli Muhammad két karját, az ujjasát fogva.) Engedd. Följebb. Följebb... (Erőlteti Muhammad karjait fölfelé.)

Muhammad (nyög, tántorog behunyt szemmel).

Leila: Azt hiszem, éppen jó a karod. (Át akarja húzni nyakán a Muhammad karjait.) Mintha ollóval szabta volna rám Allah...

Muhammad (síró hangot ad).

Leila: Ölelj, Muhammad, ölelj át Muhammad, Muhammad, ölelj meg! Így! Ölelj hát. Mutasd, Muhammad!

Muhammad (végre elhúzza karjait): Engedj. Leila, engedj!

Leila: Ölelj, mint akit szeretsz!

Muhammad (üvölt kínjában): Engedj! (Elrohan, neki vakon a medencének, aztán a medence mögé menekül.)

Leila (megfordul, kacag): Hol vagy? Ne fuss hát el, Muhammad! Jöjj ide! Azonnal jöjj elébem!

Muhammad (összekulcsolja kezeit, mikor előjön): Ó Leila! (Odamegy lehajtott fővel.)

Leila (megkapja Muhammad két kezét): Most megfoglak, nem eresztelek. Ne reszkess tőlem, én csak erőtlen őz vagyok, Muhammad, lombi madárka vagyok én, csak egyetlen árva sóhaj... (Muhammad ingadozik.) Nem engedlek el, Muhammad. Csakhogy már egyszer foghatom egy fiú kezét! Csakhogy már egyszer ilyen közel érezhetem magam egy fiúhoz! Hallom, hogy rugdos a szíved, Muhammad. Állj, állj, hadd hallgassam a szívedet. (Hintálja Muhammad két kezét. Csalogányszó aprózva, mintha kísérné a szívdobogást. Aztán.) Ha tudnád, hányszor akartam már éjjel lefutni, ha tudnád, hogy én mindig csak fiúra gondolok, óh, ha te azt tudnád! Muhammad, melegebb a leheleted a délnél. Muhammad, a szád pirosabb a félholdnál, mikor piros. Muhammad, én tudok valamit, mert én már álmodtam... álmomban az én ajkamat egy fiú megcsókolta.

Muhammad: Óh, Allah! (Hátrál, emelve fejét.)

Leila (utána lép, kezét nem eresztve el; emelt fővel az égbe kiált): Élő fiúnak a csókját akarom! Ó, de kíváncsi vagyok!

Muhammad: Aaj!

Leila: Csókolj meg!

Muhammad (hátrálni akar, fordítja fejét): Aaj!

Leila: Csókolj meg, mint fiú a lányt!

Muhammad (nyög): Óh, Leila!

Leila: Csókolj meg, mintha szerelmesed volnék!

Muhammad: Óh, én ezt nem hallom! Álom ez! Allah, ne vedd el az eszem! (Kirántja kezeit, elmenekül siránkozva, szemére tapasztva kezeit.)

Leila (utána kis sikolyokkal, amelyeket a csalogány utánoz. Muhammad a medence mögé menekül.)

Muhammad (a medence balfelőli oldalára fut): Aaj! (Tovább fut, egyszer körülfutják a medencét.)

Leila (a jobboldalon megáll, előre-hátra ugrik): Nem állsz meg? Muhammad (a baloldalon ugrik hátra-előre, egérutat akar.)

Leila (a medencéből vizet fröcsköl Muhammadra, kacagva, aztán úgy tesz, mintha hátulról akarná kergetni).

Muhammad (előre fut).

Leila (kacagva elébe kerül, útközben felkapja a dárdát és Muhammad hasának szegezi): Állj! (Muhammad megáll. Leila eldobja nevetve a dárdát.) Add a képed, hadd törüljem meg. (Egy kezével megtörli Muhammad arcát. Másik kezével tartja Muhammad kezét.) Úgy. Most pedig Leila hercegnő parancsolja, hogy csókold meg őt!

Muhammad (mint a beteg): Neem. (Csavarja a fejét.)

Leila: Leila hercegnő megengedi, hogy megcsókold.

Muhammad: Neheheem.

Leila: Kér Leila hercegnő, hogy csókold meg.

Muhammad (behunyt szemmel csavarja a fejét).

Leila: Nem igaz, nem, egy vágyakozó hernyócska nyújtja a fejét, Muhammad, semmi sem igaz a földön, csak az, ha megcsókolsz. Muhammad... csókolj meg, mintha én volnék a szerelmesed, akit szeretsz! (Szívére húzta két kezét.)

Muhammad: Nem tehetem azt...

Leila: Gondold, rableány vagyok!

Muhammad: Nem gondolhatom!

Leila: Felejtsd el, akit szeretsz!

Muhammad: Nem felejthetem! (Most mindig ő volt a hangosabb.)

Leila (roppant dühös): Nem csókolsz meg engem?

Muhammad: Nem csókollak meg téged.

Leila (roppant dühös): Hát kit szeretsz, te! Kit mersz te most is szeretni!

Muhammad (előre terjeszti karjait, kis szünet után): Téged! Téged Leila! Téged szeretlek! (Térdre esik.) Óh, jaj nekem. (Arcra borul. A csalogány egy-két hangot ad, fájdalmasat.)

Leila (nem hisz a fülének. A szája nyitva marad. Elnéz. Kicsit sikolt. Megrázza fejét, kacag halkan. Két lépést botlik): Óh. Engem. Engem szeretsz. Hallottam én ezt igazán? Vagy az éjszaka csalogatja fülemet? (Homlokát simítja, lenéz Muhammadra. Nézi.) Allah. Még nem tudom, hogy érzem magam. (Nevet, felugrik, tapsol.) Engem szeretnek, engemet. Ezt, ezt az ént, ezt, ezt. (Csodálkozva tapogatja két kézzel a keblét, derekát.) Muhammad! (Szökell feléje, s lassítva, lábujjhegyen lép hozzá.) Kelj fel, Muhammad, hadd nézzek rád.

Muhammad (összekapcsolja kezeit a földön a feje előtt): Téged szeretlek én.

Leila (letérdel, hogy fölsegítse): Muhammad. Kelj föl hát. (Megfogja két kezét, térdre segíti.)

Muhammad (ránéz, összekulcsolja kezét hunyt szemmel): Téged szeretlek, Leila. Megszerettelek, mintha nem ezen a világon volnánk. (Boldogan.) Allah adta nekem a szívet, Leila.

(Két csalogány kezd szólani, felelnek egymásnak.)

Leila: Szeretsz!

Muhammad (hangosabb lesz): Szeretlek, Leila! Most már vessenek az oroszlánok házába, jóízű lesz a fenevadak foga húsomnak!

Leila (hunyt szemmel hallgatta): Szeretsz... (kinyitja szemét). Muhammad. Muhammad. (Lélegzik egyet.) Hát most már csókolj meg, Muhammad.

Muhammad (rémülten): Nem! (hátrakapja fejét). Nem! (Egy kezét a szájára csapja.)

Leila: De igen, igen, hisz szeretsz! Ha szeretsz, meg kell csókolnod engem! (Két karját Muhammad nyakába nyújtja, borult hanggal.) Add, add a szád, a csókok jászolát!

Muhammad (térdein hátrál): Nem!

Leila (térdein utána): Miért nem csókolsz meg?

Muhammad (hátrál): Mert szeretlek, Leila.

Leila (karjai táncolnak): Hát miért nem akarsz csókot? (Négykézláb esik.)

Muhammad (halkabban): Szeretlek. (Hátrál, nyújtja feléje két karját imádattal.)

Leila: Hát mit akarsz?

Muhammad (halkan): Szeretlek. (Hátrál, összekulcsolja kezeit.) Leila (idegességében ugrik négykézláb és nyávog egyet, mint a kis macska): Neked nem kell Leila?

Muhammad (súgva): Szeretlek.

Leila (felugrik): Gyáva, félted az irhádat! Nem is szeretsz, nem igaz! Hízelegni akartál! Hogy mertél hazudni!

Muhammad (ingatja fejét, arcra borul): Szeretlek.

Leila: Nem szeretsz! Valami hozzádvaló férget szeretsz, engem pedig gyűlölsz, igen, irtózol a hercegnőtől, gyalázatos rabszolga! Állj fel onnan!

(A csalogányszó elhallgat.)

Muhammad (nyögve szól, alig): Leila.

Leila (toporzékol): Ne tudd a nevem! Te szemtelen! (Odaugrik.) Hogy mertél tisztátalan pára vakmerőségeddel az én arcomba célozni? Azt merted mondani, hogy a fenséges hercegnőt szereted? És én ezt hallottam! (Sikít, ugrik, megrúgja Muhammad oldalát.) Megrúglak, mint a földet! Te! (Mégegyszer megrúgja.) Nesze. (Leköpi.) Nesze. Nesze. (Rúgja, köpi, többször mohón.) Kelj föl, hordd el magad, a kertben soha többé téged ne lássalak! Hallottad?

Muhammad (nem moccan. Elhalóan): Ó, Leila...

Leila: Még vakkansz, hitvány eb! Várj! (Ökleit rázza, körülpillant. Felkapja a korbácsot. Emeld csak vakmerő homlokod, emeld Leilára! (Fejére csap.)

Muhammad (emeli homlokát. Csak leheli): Leila...

Leila (dühvel a homlokába csap a korbáccsal): Itt a szerelem, a rabszolgaszerelem! Itt a holdsugár a rabszolga homlokára! Hol a szád? Add a szádat! Úgy! Itt a csók a rabszolga szájára! Ez a te csókod, kóstold! Nesze, csókold, nesze, csókolj, csókolj, nesze! Nesze mert süt a hold, nesze mert élsz, nesze mert kíváncsi voltam, nesze mert rabszolgára találtam nézni... nesze... (megáll a kezében a korbács. Elfödi szemét zokogva. Előre támolyog, a korbácsát messze hajítja a medence mögé, a falnak). Óh, micsoda szégyen, Leila! Hogy tudtál a föld alá hajolni, a rabszolgához... (vakon támolyog kifelé jobbra), hogy felejted el ezt valaha... (zokogva eltűnik).

Muhammad (emelgetve fejét nyögdécsel, néz az eltűnt Leila után, leejti fejét, sír. Felkapja fejét vadul, mikor kint Leila hangja elmúlt): Leila! (Feltápászkodik, előre nyújtja karjait.) Leila! (Hátraszédül, a medencének esik háttal. Onnan hátra szédeleg a falhoz, szemére kapott kezeivel, nyögve folyton.) Leila, Leila. (Kezeivel tapogatva arccal és háttal végiggyöngyíti magát a fal mellett és előre jön. Ölelő karjaival a levegőt ölelgeti.) Leila... Leila... (Pirkad közben. Homlokát elsimítja s hördül. Forog szédülve, nyöszörög. Leesik. Vállával csúszik előre a földön, mint a giliszta, nyögve. Tapogatja Leila nyomait. Megcsókolja mind a képzelt nyomokat. Felül, mellére veszi kezeit, ingatja fejét jobbra-balra, emelt fővel, behunyt szemmel. Picit leengedi fejét, újra fölemeli. Behunyt szemmel ingatja fejét.)

(Egymásután több madár szól. Már virrad. Két kicsi fiú fut be bal felől nevetve, egymás fején átugrálva. Egyik a másiknak folyton bakot áll. Muhammadot meglátva, az)

1. kisfiú (hátraint a másiknak. Hívja az ujjával).

2. kisfiú (halkan nevet, emeli az ujját. Mind a ketten Muhammad elé szöknek lábujjhegyen. Az 1. kisfiú kukorékol, másik béget és aztán kacagva hátraugranak. A 2. kisfiú mellbe löki az 1. kisfiút; az kergeti kacagva, mind a ketten beleesnek egy virágágyba, ott birkóznak. Azalatt bejött egy leány egy fiúval andalogva, egymás szemébe nézve, átmennek a színen, eltűnnek. Egy másik pár, a fiú lábujjhegyen kergetve a halk nevetéssel előreszökő leányt. Ezek is eltűnnek. Aztán jön halkan danolászva Habab, ágseprővel, utána két leány nagy kosarat fogva, szintén halkan danolászva).

Habab: Nini, lányok. Elaludt. (Odaszökik Muhammad elé.) Jó reggelt Muhammad. Mit álmodtál?

1. leány (nevetve): Majd beadunk, hogy alszol az őrálláson!

2. leány: Eredj, dögölj le, már a másik fiú jön az őrségre. Most mossák a fülét. (Három vén asszony és három öregember jön ásítozva s szemüket törülgetve s várakozva, ágseprűkkel és gereblyékkel. Az 1. öregasszony kenyeret majszol a zsebéből.)

Muhammad (ingatja a fejét, nyög, bámul Hababra).

Habab: Mi az, úrfi, még álmodni tetszik? Felébresszelek? (Emeli nevetve a seprűt Muhammad feje fölé.)

1. leány: Igazad van, én is ilyenkor alhatnám legjobb ízűt!

2. leány (együtt az 1. leánnyal): Húzz rá jó nagyot!

Habab: Azért se. Dehogy bántom a drága Muhammadot. Gyere, állj fel kis buba. (A Muhammad hóna alá nyúl, segít neki felállni.)

1. és 2. leány: (jókedvvel dúdolva lógázzák a kosarat, mennek a virágágyakhoz.)

Muhammad (megfogja Habab fejét, támolyogva): Ki vagy te?

Habab (kacag): Jaj de álmos! Nem ismered meg az édes Hababot? (Mind nevetgélve s a lányok halkan dúdolva dolgozni kezdenek. Az 1. kisfiú levelet tesz a nyelvére, egyszer-egyszer sípol vele.)

Muhammad (tapogatja Habab arcát, haját, vállait): Ez is leányarc, meleg... haj... a válla... (babrál a nyakán, a réklijével).

Habab: Mit tapogatérozol? Inkább adj egy puszit.

Muhammad: Ez is leány... Habab. Miért nem ezt látom... miért nem ide fordult az én szívem, miért nem jó ez nekem? (Megrántja Habab vállait. )

Habab: C! Mit pofázol itt? (El akarja taszítani Muhammadot.) Ki nem jó neked? Te rongyos!

Muhammad (megfogja a karját): Aj, ez, hát mi a különbség, miért más ez, miért semmi ez! (Oda kezdenek figyelni, nem értik, nevetgélnek, kacsintgatnak. Muhammad körülpörgeti Hababot.) Semmi, semmi! (Elpenderíti, már forogva sikít s belevág Muhammad szavába.) Ne játssz te, majd képen nyallak!

1. és 2. leány (odafutnak.)

(Mind odafigyelnek. A vénasszonyok is odasietnek nyávogva, emelt seprűkkel.)

1. vénasszony: Mit bántod ezt a kislányt, mit vétett ez neked?

1. leány (Hababhoz): Min vesztetek össze?

2. leány (Muhammadhoz): Mi bajod, te?

Muhammad (az első vén asszonyhoz): Te... te... (saját homlokára csapja tenyereit.) Miért szültél erre a földre... te kegyetlen állat!

(Nagy nevetés. Az első kisfiú veszettül sípol a levéllel.)

1. vénasszony (majszolva beszél): Én? bolond jószág, hát én vagyok a te anyád? (Emeli karjait kacagni.) Az anyjának nézett!

Muhammad (a többi vénasszony elé támolyog, akik elébe állottak): Miért szültetek engem, mikor nem élhetek! Miért szültetek erre a szenvedésre, aj, vesszetek el, hulljatok el mind, mind, hogy még egy ilyen nyomorult ne jöhessen a világra, mint én!

(Megijednek, szélednek halk jajokkal, bámulnak Muhammadra. Az 1. kis fiú szepegve sipít öntudatlan egypárat. A nap kezd feljönni.)

Muhammad (kikapja egy öreg ember kezéből a gereblyét, nekiesik a liliomágynak): Pusztuljatok el gonosz virágok, mért ragyogtok, vakuljatok el, gaz virágok, dögöljetek meg! (Egy párszor a virágok közé csap.)

(A vénasszonyok és az öreg emberek sivalkodva s kiabálva kiveszik Muhammad kezéből a gereblyét és lökdösik hátra őt. Rákiabálnak:) Mi lelt! Muhammad! Mit csinálsz! A virágok! A liliomok! Muhammad!

1. vénember: Valami ijesztőt álmodhatott, nem kell bántani.

Muhammad (felugrik s a felsütő napra rázza ökleit, vicsorítva): Te galád nap, te, hadd oltsalak el! (Felköp hangosan.) Ne bámulj le ide, te förtelem, mit nézel minket, te gyilkos! A szemed égjen ki! Sötét legyen, sötétség... egy kezét a szemére veszi, a másikat kiterjeszti) gyönyörűséges sötétség... jóságos édes sötétség... (a medencéig hátrál, nekidűl vállaival és eltakarja szemeit. Nyög.)

(Mind egymásra nézegetnek, mint a tehenek, aztán nézéssel és mozdulatokkal tanácstalankodnak pár pillanatig.)

Müezzin (kijön a mecset erkélyére): Allah az igaz Isten, az egyetlen egy Isten Allah!

Mind (mellükön keresztbevett karokkal, lehajtva fejüket): Allah! (A medence felé vannak arccal.)

Müezzin: Igazhívők, boruljatok le a reggeli imádsághoz!

Mind (előre fordulnak, leborulnak térdre).

1. öregember (lopva Muhammadhoz): Jöjj hát, Muhammad, fordulj Mekka felé! (Ő is térdre borul, mire kimondta.)

Muhammad (nyöszörögve csavarja fejét hunyt szemmel. Hátrahajtja fejét s a medencére fekteti. Karjai lógnak).

Müezzin: Ím elhal csendesen az éj.

Mind (arcokra borulnak, két kezüket a homlokuk elé nyújtva, kulcsolják. Utána mondják, mint az iskolások, a müezzinnek, aki kántálva szólt): Ím elhal csendesen az éj.

1. öregember (Muhammadhoz fordul, dühösen súgja): Nincs Istened, Muhammad?

Muhammad (lassan csavarja fejét): Nincs...

Müezzin: Reggel lesz már, ne félj.

Mind: Reggel lesz már, ne félj.

Muhammad: Nincs... nincs...

Müezzin: Allah el nem hagy soha téged.

Mind: Allah el nem hagy soha téged.

Müezzin: Nem ér irgalma véget.

Muhammad: Nincs...

Mind: Nem ér irgalma véget.

Müezzin: Sötétben indulsz utadon.

Mind: Sötétben indulsz utadon.

Müezzin: De fönt fénylő csillag vagyon.

(A függöny kezd összemenni.)

Mind: De fönt fénylő csillag vagyon.

(Összement a függöny.)