Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Móricz Zsigmond: A vámőr
Lotti egy órakor hazament. Egykor van a záróra, különszobai vendég nem volt s ő hazament. A kávéház udvarán, hátul lakott két pici szobában.
Lotti a tükör előtt ült, fáradtan, készítette magát éjszakára, neszt hallott a másik szobában, észre sem vette, hogy jött be valaki.
Megdermedt valami ijedségtől. Rögtön arra gondolt, hogy a vámőr.
Keresztényit, mikor a lány szobájába lépett, valami lehetetlen, valami véghetetlen boldogság öntötte el. Hogy még egyszer látja ezt a szobát, amelyben élete legboldogabb emléke fűződik. Ott volt az ablak mellett balra az ágy, fölötte három fénykép volt felakasztva, jobbról-balra a Lotti arcképe s középen az övé; ugyanaz, amely a szolgálati könyvecskéjében van. Oly édesen és szívből tört ki belőle a boldog öröm, hogy levetette magát a három kép előtt és zokogni, zokogni kezdett.
Aztán hangot hallott. A Lotti hangját, de az oly éles volt és rideg, hogy megfagyott tőle s elszűnt a zokogása. Mintha valaki visszatartotta volna s ő arra felel:
- Mindjárt jövök.
Aztán bejött, magas, egyenes, kemény tartással.
- Hm - mondta.
A vámőr felállott és boldogan nézett rá. Oly boldog és oly szerelmes.
- Csak azért jöttem, hogy... csak a kezit akarom megcsókolni.
A lány úgy nézett, mint egy oroszlánszelídítő. Kemény és kegyetlen volt. Meggondolta s engedte, hogy megcsókolja a fiú a kezét.
- Majdnem sikerült... - mondta elvörösödve a vámőr.
- Hogy?
- Abban a percben, ahogy rajta ütöttünk a csempészeken, elfogtak a román vámőrök.
A lány gúnyosan nézett. Mereven, mintha nem akarná elárulni gondolatait, de gúnyosan.
- Lefegyvereztek, elfogtak, bekísértek Galambfalvára.
- És?
- Megöltem őket.
A lány szeme összehúzódott. Vizsgálódva nézett.
- Megöltük őket.
Csönd volt.
- Mért? - mondta a lány.
A fiú hallgatott.
A lány okosan, ijedten, tiltakozva:
- Egy hét múlva szabadon bocsátották volna!
- Egy hét múlva! - hörgött a fiú -, de nekem ma éjjel látni kellett magát!...
A lány hidegen nézett. Akkor azt mondta:
- Én azt hiszem, de ne haragudjon meg, hogy maga őrült.
A fiatalember fölnevetett.
- Én? Őrült?... én azt hiszem, Lottika, szerelmes vagyok.
A lány hallgatott.
A fiú megszólalt:
- Menjek?... Csak meg akartam mutatni magam.
A lány nem felelt, de oly hideg volt s merev.
- Kezét csókolom... hogy ne aggódjon értem...
- Isten áldja.
A fiú boldogan felnevetett s bumfordi fejjel kiment az ajtón.
- Kezit csókolom.
S eltűnt a sötétben.
Átugrott a kerítésen, Maki ott várta a három puskával.
És ő hangosan és boldogan kacagott, mint aki megmutatta a szerelmét... Aztán lehajtotta a fejét: jaj!... - sóhajtott. - Mi lesz az elköltött pénzzel...
Akkor hirtelen megfagyott benne a vér. Az jutott eszébe, hogy a zsidó a kávéházban, délután...
Annyira megrémült, hogy a lélegzete elállt. Hideg verejték verte ki a homlokát.
A zsidó a kávéházban arra kapacitálta a lányt...
Jaj, nem bírt élni, nem bírt gondolkozni, de most már mindenben biztos volt...
A zsidó azt akarta, hogy a lány a másik fináncot is csalja be a külön szobába...
Az ő emberei a csempészek...
Hogy ő ilyen marha volt, hogy ezt nem tudta...
És Lotti megrázta a fejét...
Most már mindent értett...
Mikor elárulta neki a titkot: a lány döntött: amelyik győz...
Amelyik győz... és ő vesztett...
És a lány elbocsátotta...
Rettenetes ijedtség. A halálos bizonyosság... Mindennek vége...
- Mi a? - kérdezte Maki.
Ő a puskájára támaszkodva állt s a feje hideg volt, mint a halotté.
- Semmi - mondta sokára.
És a két vámőr tovább ment a sötét úton, mert még 12 kilométert kellett megtenni az őrsparancsnokságig.