Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő
A Szépművészeti Múzeum modern plasztikai osztályának megnyitása, régi ígérete volt Petrovics Eleknek és régi kívánsága azoknak, kik a magyar szobrászművészet törekvéseinek és eredményeinek összefoglaló bemutatását várták tőle. Most, hogy a gyűjtemény láthatóvá lett, az utóbbiak nagy csalódást érezhetnek, másrészt igazolást kap Petrovics hosszú tétovázása. Valóban nem érkezett még el az ideje annak, hogy a modern magyar szobrászművészet történeti összefüggésében bemutattassék. A kevés és minőségére ki nem elégítő anyag, mellyel a múzeum rendelkezik, még alapos kiegészítésre, bő pótlásra és - jókora részében - teljes kicserélésre szorul. Túlságosan véletlenül gyűlt egybe az az anyag a művásárló bizottságok szeszélyéből, semhogy jellemző módon mutathatná meg, mit alkottak szobrászaink az elmúlt száz esztendő során.
Aránylag legteljesebbnek a modern magyar szobrászat kezdetét bemutató fülke hat. Szinte vágyódva gondol az ember Ferenczy István, Dunaiszky Lőrinc, Züllich Rudolf korára. Nem volt az valami eredeti művészetet alkotó kor. De elevenen éltek még benne a szoborcsinálás hagyományai. Ferenczy István «Pásztorleányká»-jának, elképzelése minden kezdetlegessége, megmintázásának minden plasztikátlansága ellenére (a háton leomló tunikában milyen kevéssé érzik a test), mennyire hibátlan a kompozíciója, milyen egyensúlyos és egységbe szerkesztett a tömege. Vagy mennyire közeljár az ideális reliefstílushoz Dunaiszky Lőrinc síremléke, sőt a nála jóval fiatalabb Kugler Ferencé is. Temperamentumtalan és meglehetősen élettelen szobrászat volt az, az ókori példáknak csekély változtatással való ismételgetése és váltogatása, de sohasem tett erőszakot az anyagon, mely ennek a művészetnek fő megkötője és egyben fő sugallója, s az ősi kultúra nemességét és finomságát mindvégig megőrizte.
A korstílus, amely reá következett - a naturalizmus - nagy rést szakított a hagyományba: az egyik nemzedéket teljesen idegenné tette a másiktól. A tizenkilencedik század művészeti naturalizmusának kortörténete még megíratlan, sőt váltakozásaiban, hatásaiban és okaiban még meglehetősen kiderítetlen. Annyi bizonyos, hogy a művészetek egész történetében sem akad még egy példa a hagyományoknak a gyökerét is annyira kiirtó pusztító munkára, mint amilyent az elmúlt század naturalizmusa jelentett történeti szempontból. Más századoknak is voltak a kész hagyománytól elforduló korszakai, visszatérései a természet felé. De a műfajuk stílusából annak anyagából és optikai sajátosságaiból alakuló törvényszerűségnek keretéből sohasem léptek ki teljesen. A hellénizmus művészetének is volt naturalista korszaka, s benne nem egy olyan mű keletkezett, melyet csak a mi korunk esztétikai felfogásával lehet a szónak hagyományos értelmében szépnek nevezni, annyira nyersen adják vissza a nyerset és torzan a torzot. De a szobor belső törvényei uralkodnak rajtok: vigyáznak egyensúlyukra és arra, hogy a művész merészsége az anyag adta lehetőségek között maradjon. Nem így a tizenkilencedik század naturalizmusa. A hagyománynak mindjárt az első lépésével hátat fordít és attól fogva az önkény lesz úrrá rajta.
A mi művészetünkben a naturalizmushoz való átmenetet Engel József képviseli, a Széchenyi-szobor megalkotója. A múzeum őrzi «Éva» című, életnagyságúnál valamivel nagyobb márványszobrát. Ez a szép női akt félig még az elmúlt korszak hagyományában van benne, kompozíciójával a klasszikus kompozíciós ideált követi, de megmintázásában, részletezett formáinak dagadó üdeségében már az új korszak törekvései jelentkeznek.
1870-et írtak, mikor ez a szobor elkészült. Már fiatal életének vége felé közeledett akkortájt Izsó Miklós, ki az új művészeti korszak első teljes mértékű képviselőjének indult. Kész munkáinál - és éppen ez jellemző a kor készülődő stílusára - jobban kifejezik mivoltát és igazabb képét adják egyéniségének részletállapotban maradt kis terrakottái. Mekkora szerencse, hogy egy viszontagságos művészélet és annyi elmúlt esztendő kiszámíthatatlanságai között is megmaradtak ezek a kis alkotások! Bennök a magyar temperamentum - az elkövetkező nemzeti stílus - először igyekezett megérzékülni a plasztika művészetében. A tánc tipikus magyar mozdulatait - a magyar mulatókedv jellemző lendületét akarta bennük szoborrá rögzíteni a művész. S az, hogy vázlatnak maradtak és hogy utólagos simítások le nem törölték róluk a mintázó ujjak nyomát, az ihlet frissessége mellett megőrizte bennük alkotójuk temperamentumának ismertetőjeleit is. Ennek köszönhetik a kis terrakották máig is üde hatásukat és elragadó lendületüket. Fülep Lajos megmaradó értékű könyvében ezekben a kis munkákban látja azt az újat, mellyel a magyarság az egyetemes szobrászat művészetéhez hozzájárult. Igaza van. Csak kérdés, mivé váltak volna ezek a lelkesítő vázlatok, ha Izsó Miklósnak idő és mód adatik kész szobrászalkotásokká érlelnie őket. Izsó a maga szerencsétlen átmeneti korszakának áramával vitette magát. Ami kész munkáját ismerjük, abban nyoma sem maradt lendületnek, vagy temperamentumnak. Aprólékosan részletezi rajtuk a mellékességeket, az etnikai különösségeket és elhanyagolja kedvükért, meg a tárgyi érdekesség kedvéért a formát és a szerkezetet.
Mire Izsó letűnik a színpadról, már elfoglalták helyét a nála fiatalabbak, köztük az a nemzedék, melynek élő képviselői ma szobrászművészetünk öregei. Három erős tehetség magaslik ki közöttük: Bezerédi Gyula, Zala György és Strobl Alajos; de sok más szobrásztehetsége is volt koruknak. A múzeumban azonban hasztalanul keressük jellemző alkotásukat. A véletlen többnyire kevésbé jellemző műveiket sodorta be oda. De ezeknek a művészeknek és egész koruknak a monumentális szobrászat volt a vágyuk. Az épülő és rohamosan növekvő főváros terein és szerte az országban is, mohón emelkedtek a nagy szobrok és emlékek. Feladatban nem is lett volna hiányosság csak a többi feltétel lett volna meg, köztük a föltételek elseje: a szobrászok monumentális tehetsége, az a képességük, hogy a környezettel egységben tudják látni azt, amit beléje terveztek és hogy a tömegeknek, melyeket egymásra halmoztak, nagyszabású képzelettel tudják volumenük megfelelő arányosításával az erő és a hatalmasság hatását megadni. Ennek a ritka adománynak az egész tizenkilencedik század híjával volt. Az emlékszobor problémája Európa fővárosaiban éppoly megoldatlanul maradt, mint a mienkében. A tizenkilencedik századra nyugodtan rámondható, hogy a rossz emlékszobrok százada volt, s nemcsak Magyarországon. De talán sehol olyan tehetségpusztító hatása nem volt az emlékszobor-láznak, mint nálunk. A század harmadik harmadában egymást érték a különböző emlékszobrokra hirdetett pályázatok. Ezeken a pályázatokon, azok sokszor lehetetlen föltételein, továbbá a felelőtlen mintázáson, az örökös vázoláson és az agyagba, meg gipszbe zárkózáson egész nemzedékek véreztek el. Erejük legjavát ölték beléjük a fiatalok, s az eredmény művészi tehetségüknek kiszikkadása és elerőtlenedése lett. Hányan indultak közülök pályájuknak, mint nagy ígéretek! S a múzeumba semmi se került munkáikból. Nem is igen kerülhet, mert pályázásnál alig tettek egyebet. Pedig annak a nemzedéknek legidősebbjei jól indultak. A kor dekoratív feladatain, az épülő Andrássy-út, az Operaház, a lipótvárosi Szent István-templom, a Keleti pályaház és egyéb monumentális épületek szobrászati munkáin nevelkedtek. Az Andrássy-út bérpalotáinak hatalmas kariatidái milyen magukért beszélő bizonyságai az ifjú Strobl Alajos képességeinek. Ugyanígy az operaházi Liszt Ferenc-szobor. De mindezek a művei helyükről elmozdíthatatlanok s a múzeumban hozzájuk fogható nincsen. Szerencsére öregkorára csodálatosan újra kivirágzott az agg művész tehetsége s ez a rövid korszaka, mely néhány igen szép anyagszerű és stílusba összefoglalt mellszobrot adott, egy női mellszoborral kitűnően van képviselve az új szobrászati osztályban.
Ha a tizenkilencedik század szobrászati törekvésein végigtekintünk, a sokfelé szétágazó keresésben és a zűrzavarban, ami a szobrászok teljes tájékozatlanságával járt, két határozott irányt különböztethetünk meg. Az egyik az a törekvés volt, hogy a természet önkényességeit és véletleneit valami stílusba fogják, amely az anyag stílusával egybevágjon. Ugyanaz a törekvés volt ez, amely Donatellót vezette. Jellemző reá, hogy a természetből indul el. A törekvések másika: a klasszikus szobrászati ideálnak új élettel való megtöltése. Ez a törekvés a kész stílusból indul el a természet felé. Jelentősége abban van, hogy új szempontokhoz segíti a művészt a klasszikus művészet értelmezésében, az eredménye pedig abban, hogy lehetővé teszi a maga korával befejezettnek képzelt klasszikus művészetnek egy sokkal későbbi más kor szellemében való folytatását.
Ennek az utóbbi iránynak a megmutatója Hans von Marées volt. Tanítványa, Hildebrand, a szobrászatban igyekezett megvalósítani azt, amit mestere a festésben. Hildebrand tanításának és példájának eredménye a mai német szobrászat, annak is a legjava (múzeumunk szobrászati osztályában, mellesleg, meglehetős gyöngén van képviselve). Közvetve Hildebrand tanítványa a mi művészeink közül Vedres Márk s magának a főmesternek, Maréesnek folytatója Beck Ö. Fülöp, az a két művészünk, kiket a mi korunk még alig méltányol. Úttörői és példamutató jelentőségüket, munkásságuknak korszakos fontosságát majd megbecsülik a mainál hozzáértőbb korok.
A másik iránynak, amely tulajdonképpen maga is naturalizmus, de a szobrászat belső törvényszerűségei közé kényszerített naturalizmus, a belga Meunier volt a fő képviselője. Ő a tizenkilencedik század Donatellója, a quattrocento olasz mesterénél persze kevésbé fegyelmezett és jóval kisebb stílusérzékű szobrász. Művészetéről nagyszerű fogalmat ád múzeumunk gyűjteménye. 1908-ban nagyszabású gyűjteményes kiállítása volt látható a belga mesternek a Műcsarnokban. Akkor vásárolta meg az állam, s ezúttal igen szerencsés érzékkel, Meuniernek majd egy tucatnyi alkotását, kisebb és nagyobb művét, egész alakú szobrát és mellszobrát, köztük nyers erőt kifejezőket és finom érzelmességükkel megragadókat.
Meunier stílusalkotó kísérletének nem lettek folytatói. Kortársai és tanítványai között számos jeles művész volt, de egy olyan sem, ki alkotó erőre a mester ekvivalense lett volna és ki azt, amit ő megkezdett, az ő szellemében és az övéhez fogható erővel folytatni tudta volna.
Meunier és Hildebrand között viaskodik elszigetelten, mint olyan harmadik, ki senkihez sem tartozik, Rodin. Mivolta szerint ő is naturalista volt, de ritka hatalmas fantáziájú, ki azt, amit a természetből kiragadott, óriási életerővel tudta megtölteni. Az «Age d'airain» álomból és sejtelemből tudatra nyújtózó ifjának, a «Calais-i polgárok» alakjainak és mellszobrai nagy sorsának rendkívüli mértékű plasztikai erő ad életet és kifejezést. E remekművei mellett oeuvrejének többségét adják olyan munkái, melyeket az elbeszélő szándék, vagy a gondolati mondanivaló sugallt s melyekben Rodin a maga művészetének törvényeit szétfeszegette. Ilyenek nyüzsgő alakos kompozíciói, melyeknek zűrzavaros tömege áttekinthetetlen, amelyek sehonnan megnyugtató nézetet nem nyújtanak, s amelyek éppen ezért nem is igazán szobrászi művek, hanem valami átmenetfélének képviselői a szobrászat és a festés között. Ezekkel a műveivel tévesztette és zavarta meg korának fiatal szobrász-tehetségeit Rodin. Egy ideig valósággal vészes volt a befolyásuk. Múzeumunk kicsiny Rodin-gyűjteményében, sajnos, ilyen munkáiból is szerepel két darab, Jean-Paul Laurens hatalmas mellszobra és az «Age d'airain» ifja mellett.
A tizenkilencedik század e három vezető szobrásza egyenetlenül van képviselve múzeumunkban. Legteljesebben, sőt, csaknem tökéletesen Meunier, legkevésbé kielégítően Hildebrand. Mellettük a nagy Maillol oeuvrejéből is szerzett mutatónak néhány kisebb szobrot Petrovics. Szereznivalója még sok marad akkor is, ha - ami nagyon helyes lenne a külföld művészei közül a nagy útmutató művészek jó képviselésére szorítkoznék.
A szobor-elrendezés nehéz munkáját igen szép sikerrel végezte el Petrovics Elek. A barokk-csarnok három helyiségre osztott terében kipróbált finom érzékével, az együttes dekoratív hatásával számolva és az egyes darabok kellő érvényesülésére vigyázva, állította fel a szobrokat. Hogy az anyag nagyrészében jelentéktelen, az nem az ő hibája. Az ő érdeme azonban néhány igen jelentős mű megszerzése, köztük a két Hildebrandé és Maillolé. Az ő műve a nagyon gondos katalógus is.