Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
Potemkin orosz páncélos Odessza előtt vesztegel. Legénysége hónapok óta elégedetlenkedik a brutális bánásmód és a rossz élelmezés miatt. Ezerkilencszázöt, június 13-án, vasárnap férges hús kerül a konyhára. A matrózok panaszra mennek. A hajóorvos megvizsgálja a húst és kijelenti, hogy jó. A legénységben alig fékezhető indulat forrong. Az emberek itt is, ott is dühösen összesúgnak, szitkozódnak. Ebédosztás. A matrózok érintetlenül otthagyják csajkáikat. Szemük mindenre elszántan, dacosan villan oda az ügyeletes tisztnek. Ez elsiet. Jelentést tesz. Trombitajel: Sorakozó! A parancsnok fenyegetően végignéz a csapaton: «Aki meg van elégedve az ellátással, lépjen elő!» Csak a tisztek és altisztek jelentkeznek. A legénység nem mozdul. «Aki elégedetlenkedik, azt felköttetem!» És a parancsnok felmutat az árbocra, melynek tetején az odatekintő matrózszemek előtt egy pillanatra rémes káprázat támad. Néhány szívverésnyi süket csend, konok mozdulatlanság... Dühösen csattan a parancs: «Őrség, fegyveresen föl a fedélzetre!» Futólépésben jön a szakasz: fölsorakozik. A legénységen irtózatos sejtelem villan át. A sorok fölbomlanak és a tömeg a páncéltorony alá húzódva keres fedezéket. Mintegy harminc-negyven ember tétovázva helyén marad. Ezeket a tisztek és altisztek a fedélzet egyik sarkába szorítják. Rettentő percek következnek. «Vitorlavásznat ide!» A szemfödő ráhull a szerencsétlen matróz-csoportra. «Őrség, vigyázz! Cél a vitorlavászon!...» Néhány áldozat térdrehullva várja a golyót: «Vállhoz!...» Fönn, a parancsnoki hídon megjelenik a pap és kereszttel a kezében méri a pillanatokat, melyek mindannyian egy-egy örökkévalóság súlyával zuhannak a szívekre. Egy... Tisztek ajkukat harapdálják... kezek idegesen babrálnak... ötven fegyver lövésre készen... Kettő... A páncéltorony alá menekült tömegben valami készül... egy matróz ökölbeszorult kezekkel, tágranyílt szemekkel előrehajlik... Három... A vezénylő tiszt karját emeli, ajka parancsra nyílik... Ebben a pillanatban kétségbeesett üvöltés szakítja ketté a dermedt örökkévalóságot: «Testvérek! Kire lőttök?!» A vezényszó közbecsap: «Tűz!» De már késő. Az őrség ingadozik, a fegyverek lehanyatlanak. «Tűz!... Tűz!...» A vezénylő tiszt hisztérikusan az őrség elé veti magát, odakap az egyik fegyverhez. Dulakodás. A páncéltorony alá szorult tömeg vadul föltorpan. «Bajtársak! Fegyverre!» Egy pillanat alatt őrült kavarodás támad. A halálraítéltek lerántják magukról a szemfödőt. Tisztek, altisztek, matrózok gyilkos kézi tusára kelnek. Nincsen kegyelem! Puskaagyak zuhannak, lövések dördülnek, szuronyok véres utat hasítanak, csizmasarkok iszonyú bosszút taposnak. A hajóorvos, utálatos, nyomorult kreatúrája az embertelen rendnek, vízbe röpül. «Nesze, hadd faljanak föl a férgek!» Utána másokra kerül a sor. A matrózok alapos munkát végeznek. Hurrá! Övék a győzelem.
De nekik is van halottjuk: Az a matróz, aki a megváltó kiáltást hallatta, aki vezetőjük volt, átlőtt fejjel bukik le a fedélzetről. Tízen is utánavetik magukat, kimentik a vízből. Hiába. Vége van... A holttestet csónakra teszik és partra viszik. Ott kiterítik, összekulcsolt kezébe kis táblát raknak, rajta ez a felírás: «Egy kanál levesért...» A dolognak hamar híre fut a városban. Ezrével tódul a nép a kikötőbe, végtelen népvándorlás támad. Mindenki látni akarja a matrózt, aki egy kanál leves miatt vérét ontotta és a lázadó páncélost. Munkások, napszámosok, koldusasszonyok, elegáns úrinők, tisztviselők, diákok. Az egész város talpon van, mindenki siratja az áldozatot. Egy mindannyiért, mindannyian egyért... A tömeg lázasan figyeli a kikötő bejáratánál veszteglő páncélost. A matrózlázadást általános szimpátia fogadja. Polgárok és munkások egyaránt zúgolódnak a cári önkényuralom embertelensége ellen. Ezren meg ezren integetnek lelkesen a páncélos felé, mely viszonzásképp teljes zászlódíszt öltött. Százszámra indul a vitorlás csónak, hogy a matrózokat ellássa élelmiszeradományokkal. Mindenkiben öröm és lelkesedés tüzel.
De hirtelenül irtózatosat fordul a kocka. A tömeg meginog és vad futásnak ered. Ki merre lát, hanyatt-homlok, egymást lökdösve, legázolva. Valahonnan, a város felől katonák kettős sorfala közeledik. Rettenetes sorfal: mint a gép, mechanikusan, feltartóztathatatlanul, ütemesen rója az utat, sortüzekkel söpörve maga előtt az örvénylő, bomlott néptömeget. Gyerekek, asszonyok, aggastyánok hullanak halomra és hogy teljes legyen a pánik, a másik oldal felől kozákok rohannak a védtelen emberekre. Betelt a mérték! Potemkin ágyúi bosszút üvöltve lövik a várost.
Késő estig tart a háborgás, amikor végre nyomasztó csönd borul a városra és a páncélosra. A legénység kimerülten, nyugtalan álomra dőlt. Néhány őrs fényszóróval kémleli a látóhatárt; jelentés érkezett a városból, hogy a tengernagyi flotta támadásra készül a cirkáló ellen. Valóban: Egyszerre csak föltűnik a hajóraj távoli sziluettje. Riadó... Potemkin csatára készen vonul a hajóraj elébe. Lenyűgöző, hősies vonulás ez: A hajó egész gépi és eleven ereje, egész dinamikája egyetlen izzó, kemény akarattá összpontosul. A gépek teljes gőzzel dolgoznak; dugattyúik, lendítő rúdjaik szédítő tempót járnak, a kéményekből komoran zúdul a sűrű, fekete füstfelleg, a forgatható páncéltornyok ide-oda jártatják ágyúcsöveiket. A flotta már egészen közel jutott: egyik torpedónaszádja nyílegyenesen a Potemkinnek száguld. Lőtávol... A tengernagyi csatahajó három óriás ágyúja lövésre emelkedik. Potemkin dacos viszonzással felel: Mindannyian egy ellen, egy mindannyian ellen. Innen is, túlnan is, meredt szemek néznek a végzet elébe. Egy mozdulat és kész a halálos tragédia... Egy... Kettő... Megint ez a rettenetes örökkévalóság, pillanatok ólomsúlyú, szívet szorító örökkévalósága... Tűz?... Vagy?...
Hirtelen elhatározással matróz rohan a parancsnoki hídra és zászlójelt ád a flotta felé: «Testvérek! Csatlakozzatok hozzánk!»... És a testvériség győz az erőszakolt fegyelem fölött! A tengernagyi hajón, az egész flottán, a lázadó cirkálón ezerszeres üdvrivalgás támad. A legénység otthagyja gyilkos posztjait, a tömeg a korláthoz rohan, ellepi az árbocokat, a parancsnoki hidakat, a páncéltornyokat, az ágyúcsöveket; sapkák röpülnek a levegőbe, kendők lobognak: Gyönyörű, diadalmas, emberi ölelkezés... Potemkin büszkén, teljes zászlódíszben, egyetlen lövés nélkül elvonul a sorfalat álló flotta között...
Vége. A constanzai kikötőbe vonult páncélost a román kormány internálta.
*
Ez Potemkin matrózlázadásának hiteles története és egyben tartalma annak a kb. két-három esztendős orosz filmnek, mely heteken át egyidejűleg tizenöt-húsz különböző berlini mozgóképszínházban, naponta négy-öt előadásra szóló, zsúfolt nézőteret hozott és a Kurfürstendamm mondén közönségét csakúgy viharos tapsra ragadta, mint a proletár-negyedek lakóit. A szélső jobb nacionalista sajtó vezércikkben tajtékozott a dühtől, hogy a belügyminiszter, meg a rendőrfőnök nem tiltotta be a filmet, mely szerinte véres bujtogatás isten meg haza ellen. A sajtó többi része azonban, beleértve a polgári demokratákat is, egyhangúlag újból meg újból megállapítja, hogy a Potemkin a legmegrázóbb, a legnagyszerűbb film, melyet valaha Berlinben látni lehetett. Páratlan tökéletességű filmalkotás, akár drámai feszültségét és minden színpadiasságtól ment életteljességét, akár fotografikus értékeit vagy tisztán filmtechnikai szerkezetét vegye is az ember. A berlini irodalmi, művészeti és színházi kritika legkiválóbb művelői föltétlen hódolattal ismerik el az abszolút fölényt, mellyel Potemkin az egész nemzetközi filmprodukció élére került. Ehhez az egyhangú kritikai kórushoz én mindössze annyit szeretnék hozzátenni a magam részéről, hogy beethoveni szimfóniákon és uvertűrökön kívül soha semmiféle művészeti élményem nem volt még, melyben az egyéni és tömegbeli sorsközösség gondolata, az elnyomatás és hősiesség, a gyász és ujjongó testvériesülés motívuma ilyen elemi erővel, ilyen monumentális tömörséggel érvényesült volna. Az egész film alig tart egy órát. Egy órának az egymást kergető képei ezer poklon és üdvösségen át ragadnak magukkal és amikor mindennek vége, olyan nehéz a szíved a kínok és örömök súlyától, hogy zuhanni szeretnél, zuhanni valahová, feneketlen éjszakába, hol ennek a világnak ennyi rettenettől és szépségtől terhes valója semmivé foszlik. Szeretnél semmiről sem tudni, semmiről nem hallani többé. Behunynád szemeidet, hogy ne lássanak, hogy ne követhessék nyomon az emberi történelmet, sem visszafelé, sem előre, mert jaj, hányszor ismétlődik ez a végzetszerű játék, szolgaság és fölemelkedés váltakozása, tespedés, hősiesség és győzelem, meg bukás örök forgandósága, anélkül, hogy végét és értelmét látni lehetne.
Potemkin kétségtelenül tendenciózus film. Igazolni akarja a cárizmusnak véget vető forradalmat. A forradalom harcos hívei vagy akár platonikus barátai is méltán örülhetnek a matrózok diadalának. Aminthogy a feudális érzelműek és a «fennálló rend» uszályát hordozó spiesser-ek is érthetően föl lehetnek háborodva, amikor látják, hogy mint verik el a matrózok a port nagyságos tiszt uraikon, sőt, uram bocsáss, a tisztelendő pópán. De: ami a tendenciát illeti, úgy a Potemkin szerzőjének, rendezőjének nem kellett volna egyebet tenniök, mint hogy filmszerűen elmondják a száraz tényeket. A tények önmagukért beszélnek. A mód, ahogyan a Potemkin matrózaival tényleg bántak, ahogy élelmezték őket, ahogy az odesszai városparancsnokság a kikötőbe özönlő, védtelen tömegre lövetett, minden előzetes figyelmeztetés, minden oszlató felszólítás nélkül, a legvéresebb vád (és csak egy a sok ezer közül!), melyet a cárizmus kormányzati rendje ellen emelni lehet. Ezek a tények égbe kiáltanak. A film annyiból tendenciózus, amennyiben ezeket a tényeket újból emlékezetünkbe idézi. Ennyiben azonban minden objektív történelem tendenciózus, mert leleplezi a bűnöket, melyet a hatalmasok az emberiség gondolata ellen elkövettek.
De Potemkin jelentősége még ennél az objektív tendenciánál (vagy tendenciózus objektivitásnál) is sokkal több, mélyebb. A film az orosz matrózlázadás egyszeri esetéből a drámai fejleményeknek olyan süvöltő iramát, egymásba szövődött emberi sorsok olyan széles tömegvonulatát ölti láthatóan testté, hogy a tartalom koncentrált bősége, éles ide-oda lengésekben feszültséget feszültségre halmozó élménydinamikája hihetetlen méreteket ölt. Egyetlen napnak az eseményeiből az okok és következések rendjének olyan végzetszerűen zárkózott és monumentális hatalma kerekedik, hogy a filmnek ezek a belső, motorikus erőviszonylatai túlnőnek minden történelmi illusztráción, minden konkrét valósághoz kötöttségen. A film látható eseményei, élménytartalma teljesen a matrózok és a városi nép tömegén belül maradnak. Időről-időre ennek a tömegnek a tudatkörébe és az események képterületébe beleékelődik a másik világnak egy-egy szörnyű végzetet hozó exponense. Megjelenik a tiszt, a kegyetlen parancs, váratlanul föltűnik a gépies menetelésű és sortüzeket osztó katonai sorfal, az ellenséges szándékú flotta. De ennek az ellenséges másik világnak, a cári világnak a beavatkozása mindig úgy jelenik meg a filmen, ahogy a tömeg éli: megfoghatatlan, brutális erőszak gyanánt, fenyegetőn, kérlelhetetlenül. Ezt a színre kerülést sohasem előzi meg a túlsó oldal készülődéseit, elhatározásait illusztráló kép. Körülményes expozíciónak nyoma sincsen, nincsenek különböző eredetű, laza fejleményszálak, még kevésbé epizódok, melyek találkozásából holmi drámai csomó keletkezhetne. Kibontakozás, vég sincsen a szokott értelemben, sem jó, sem rossz. Mint egy tömör, sziklaszilárd fal áll előtted a matrózközösség végzetének egész hordereje, mindjárt az első képtől fogva. Még sötét és bizonytalan, nem tudni, mi lesz, merre tart a végzet, de az első kép optikai akkordja egymaga már olyan nyomasztó és félelmetes, hogy rögtön hatalmába ejt és rögtön érezzük: Irtózatos dolgok felé sodródunk. Alacsony, félhomályos hálókamrát látni, benne, függő ágyakba dőlve, elcsigázott, de izmos testű, komor arcú, félmeztelenre vetkőzött matrózok alszanak. A keresztül-kasul aggatott, súlyosan megrakott ágyak zsúfolásig betöltik a képteret. Ez a zsúfoltság, a félhomály, az elcsigázott testek, a sötéten alvó arcok szorongó érzést keltenek: Ebben az alacsony, félhomályos hálókamrában, ebben a törődött emberanyagban elnyomott, félelmetes energiák lappanganak. Egy durva altiszti ellenőrzés és a nyomában támadt, fojtott dühösködés, majd szenvedélyes agitáció fokozzák a komor témát: a film atmoszférája máris a robbanásig telítve van feszültséggel. És a fejlemények lélegzetet fojtó tempóban követik egymást. Nincsen ennek a filmnek egyetlen fölösleges mozzanata, egyetlen, csak a festőiség vagy csak a drámai érdekesség szempontjából való epizódja. És egyetlen sztárja sincsen. A moszkvai Művész-színház tagjai és a prolétkultba szervezett munkások, munkásnők együtt teljesen kollektív jellegű összjátékot produkáltak, az összjátékhoz árnyéka sem fér a színészkedésnek, a modoros gesztusoknak. A film olyan természetesen és szuggesztíven hat, mint maga a való élet. Hála istennek, szerelmi vonatkozások sincsenek benne. Nincsenek többé-kevésbé érzelgős, idillikus részletei. Nem «fűszerezik» szép szemforgatások, szenvelgések. Elejétől végig az igazságos lázadás, a testvéri siralom és a kölcsönös segítség étosza élteti. Fotográfiái már csak a tisztán képszerű hangulatok drámai erejénél fogva is elsőrangúak. A képek váltakozása olyan mesteri, hogy szakadatlanul magába öleli az események egész szélességét és feltartóztathatatlan iramot diktál. Zenei illusztrációja is kitűnő részben. Főként ott, ahol a néptömegbe gázló katonai sorfal ütemes lépteit hangsúlyozza, szemben a rémület kaotikus hangzavarával és később, ahol a flotta ellen vonuló páncélos egész emberi és gépi dinamikáját hatalmas uniszónóba fogja össze.
Kétségtelen: Potemkin mellett az összes, szokásos történelmi filmek olcsó, színpadias parádévá törpülnek. Világhírű modern táncosai, zenészei, írói és képzőművészei után Oroszország most a film terén is halhatatlan jelét adta teremtő géniuszának.
(Berlin, június)