Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Gyergyai Albert fordítása. - Genius-kiadás
Különös dolog a remekmű; olyan mint a fölfakadt forrás; mélységek és problémák forrása, melyek korról-korra csoportosan szakadnak ki belőle, minden új szemnek hozva valami újat és aktuálisat. Ez a komplikáltság hozzátartozik: mindig úgy hat, mint valami szerencsés összetalálkozás. Misztikus, mint a véletlenség: az emberi szellem főnyereménye. A remekmű érdekessége egységében is sokféle. Szerzője rést ütött az élet falain; örökre tódul onnan a komplikált élet.
Ezért követel a remekmű minden korban és mindenütt, ahol megjelenik, új meg új tanulmányt.
Úgy érzem, ilyen új tanulmányt követelne tőlünk, magyaroktól is az a híres regény, amelynek Tóth Árpád e kitűnő címet adta: Érzelmek Iskolája, s amely most először jelent meg könyvpiacunkon méltó fordításban. Megíródik-e a tanulmány? nem tudom. Ha nem: az megint jele lesz annak, hogy szellemi életünk nem képes ráeszmélni önmagára, sem földolgozni a kérdéseket, melyeket önmagának felad. Mennyi kérdés tolul ebből az egy könyvből, egyenest, hogy úgy mondjam, mai irodalmunk érdekkörében! Flaubert-ről lévén szó elsőnek látszik a híres l'art pour l'art-é; noha itt bizonnyal fogalmi hiba van: mert mi mást jelent ars, azaz megcsinálás, mint valaminek a megcsinálását? micsoda megcsinálás lenne az, ami semmit sem csinál meg? A művészet tehát, megcsinálás értelemben, nem lehet cél, csak eszköz. Flaubert művészete bizonnyal nem praktikus vagy erkölcsi célok eszköze: de eszköze az élet önismeretének, s az önismeretben való teljes kiélésének, s egyik könyvére sem illik ez annyira, mint az Éducation Sentimentale-ra.
Az élet önmagára-eszmélése bizonyos értelemben a regényírás általános céljának nevezhető: de e könyvben a cél a rendesnél sokkal tudatosabb s az önismeret kérlelhetetlenségében s teljességre való törekvésében e művészet szinte rokon a tudománnyal. (Talán még mélyebb jogon az, mint a Salammbô vagy a Bouvard et Pécuchet művészete, amelyekre pedig legelőször gondolna az, aki e megállapítást Flaubert-rel kapcsolatban hallja.) A l'art pour l'art művésze - a d'Annunzio-féle - elfolyik a leírásokban és a hangulatokban, de az Érzelmek Iskolájá-ban minden leírás és hangulat csak, szinte, mondom, tudományos pontossággal helyére állított része és eszköze egy nagy Megismerésnek, mely mélyebb és intenzívebb, de nem kevésbé szigorú a tudományos megismerésnél.
Ez a tudományszerűség távol van a naturalizmus ismert tudományszerűségétől, mert nem a részletekben rejlik, hanem egészben és nagyban. Az eszközök közt is nem a ténybeli dokumentumokon, hanem a belőlük kiáradó sivárság melankóliáján van a hangsúly, úgy hogy a regénytől meg nem tagadható valami lírai karakter. Ez a líraiság sok tekintetben szándékolatlan, de annál mélyebb. «Az első jött-ment érdekesebb, mint Mr. Flaubert», - mondta maga Flaubert; s a könyv fordítója szép bevezető tanulmányában céloz a vitákra, melyek akörül forogtak, hogy vajon Frédéric, a regény hőse, az emberi középszerűség típusa-e, vagy csak «Flaubert heroizmusának mérlegén» látszik oly középszerűnek? E viták megfeledkeznek a legfontosabbról, s ez az, hogy a hős középszerűsége vagy nem középszerűsége egyáltalán csak az író heroizmusának szempontjából érdekel bennünket: mint e heroizmus kifejezése vagy kontrasztja. Frédéric jellemével és sorsával szembenézni valóban éppoly heroizmus, mint Madách szembenézése az Ádám sorsával: a XIX. század pesszimizmusának tipikus heroizmusa ez, gőgös szellemek lírája, akik a közönséges és sivár életet fölülről tudták és merték meglátni egész sivárságában és közönségességében, fölébe tudtak emelkedni, épp ellentétben avval, amit naturalizmusnak nevezünk.
Ignotus idézte nemrég a Nyugat hasábjain azt a Vajda-verset, mely hősinek mondja az életet a halál tudatával. De nem még nagyobb hősiség-e élni az élet tudatával, az élet ilyen tudatával? Ez valóban a «küzdj és bízva bízzál» hősisége, s talán nem véletlen, hogy Flaubertnek van egy műve - a Tentation -, mely még külsőségekben is sok rokonságot mutat az Ember Tragédiájá-val.
A fordítás szempontjából nagyobb fontosságú egy másik vonás, mely Flaubert művészetét a naturalizmustól elkülöníti. Hogy filozofikus nyelven fejezzem ki magam: a leíró naturalizmus eleme a tér, Flaubert fantáziájáé - finomabb és szellemibb dolgok közege - az idő. A tipikus naturalizmus művészete külső, Flauberté belső: egyik a tények könyörtelen átélése, másik a hangulatoké; s a tények a térben vannak pillanatról pillanatra, a hangulatok folyamatosan az időben. Ez is oly tulajdonság, mely éppen e regényben a legszembeszökőbb, s a fordító is figyelmeztet Proust mélyreható megjegyzéseire, aki épp az Idő érzékeltetésében látja e könyv főérdemét, a történet ritmusában, mely «hol elréved egy percre, hol kettőzött irammal pattog», s mintegy «megzenésíti az időt». De nemcsak a történet, hanem az emberi alakok is - Frédéric, Arnouxné, Rosanette, egész a mellékalakokig, Mme. Dambreuse-ig - mintegy időben szétoldva, szukcesszív hangulatokból alakulva jelennek meg, oly bensőséggel s a lelki dolgok inhaerens gyöngédségével fölidézve, ahogy csak e finomabb és szellemibb közeg - az idő - és sohasem a durvább tér - jelenései képzelhetők. Flaubert regényének realizmusa is az idő realizmusa, melyben a valóság és ábránd gyakran szerepet cserél és egymásba folyik, mert hisz az álom éppoly szilárd helyet foglal az időben, és így az életben, mint a valóság.
Mindezek a szokottnál sokkal súlyosabb feladatot rónak a fordítóra. Az első nehézséget a ritmus adja, mely imperceptibilis s mégis szigorúan pontos mesterkedést kíván, hogy a történet ütemének néhol különösen zsúfolt és ugráló, másutt tejszerűen olvatag és elomló hangulata megmaradjon. A másik bökkenő a szokatlan lelkiség és gyöngédség visszaadása, ahol néha absztrakt szavakkal egészen konkrét hatást kell kelteni: a magyar nyelvben különösen súlyos probléma.
A fordító, Gyergyai Albert mind a két feladatot egyenletesen s olykor bámulatos finom kézzel oldja meg, ami annál elismerésreméltóbb, mert hiszen egy előző kísérletből meggyőződhettünk róla, mily nehéz Flaubert regényének akárcsak száraz mondatvázát is megérthetően és félreértések nélkül tolmácsolni, nemhogy szépségeit, ritmusát, hangulatait, gyöngédségét. Gyergyai a magyar és francia nyelvnek kifogástalanul birtokában van s teljes fegyverzettel lép síkra. A fordítással is úgy van, mint az egészséggel: könnyebb hibáit észrevenni mint kitűnőségét, s a legjobb fordítás bizonnyal az, melyre legkevesebb figyelem esik. Ezért hálátlan mesterség a fordítás. Hozzájárul ehhez Flaubert stílusának rendkívüli szigorúsága, mely mint afféle testhezálló stíl, sehol sem enged helyet a külső és szembeötlő cicomának, s kivált e legbensőségesebb regényében teljesen a bensőségekhez tapad. A fordítónak valóban aszkétikus önmegtagadásra van itt szüksége, hogy sohase magát produkálja, hanem csak auktorát. Ilyenformán e rendkívül nagy és önfeláldozó munka eredménye kevésbé látszhatik vakítónak és pompázatosnak, mint talán Gyergyai más, kisebb fordításainak szépségei - hogy csak a nemrég megjelent Gide-regényt említsem, melynek ő a Meztelen! címet adta. Mégis, aki a fontainebleau-i kocsikázás vagy az Arnouxnéval való végső találkozások leírását olvassa Gyergyai fordításában, lehetetlen hogy meg ne kapja az érzés, mennyire adekvát magának a magyar szónak és mondatnak hangulata is a regény színeivel és hangulatával.
Általában a fordítás oly egyenletes és szigorú, hogy nem dolgozik «különösen brilliáns» részletekre: mégis azt lehet mondani, hogy az ilyen gyengéd és finom részletek jobban sikerülnek neki, mint a mozgalmasabb, vagy durvább jelenetek és színek visszaadása. A történet gyakori megsűrűsödése, az álarcosbál, lóverseny, a forradalmi szcénák, a kaleidoszkópszerűen fölmerülő, váltakozó és nyüzsgő alakok sokasága különös nehézséget jelentenek a fordítónak, akinek nyelve nem különbözteti meg az il és az elle névmásokat, a hímnemű és nőnemű utalásokat. Ezt a nehézséget Gyergyai sem győzi le mindig, és sokszor pillanatnyilag csakugyan nem tudjuk, melyik alakjáról van szó a regénynek. De érezhető, hogy nem hanyagságból, vagy figyelmetlenségből fordul ez elő, hanem azért, mert a fordító nem akarja elejteni vagy csorbítani Flaubert nyelvének tömörségét és zsúfoltságát, mely ily helyeken fontos szerephez jut. A fordító véleménye általában az - s ebben mindenesetre igaza van -, hogy az eredeti nehézségeit nem szabad elsimítani vagy feloldani: egy könnyű Flaubert nem volna többé az, aki. S mindez nem jelenti, hogy a fordítás stílja ne lenne eléggé magyar és felszabadult (hogy csak pár elemi példát említsünk: a soit! nála: jó!, az eh bien!: nohát!)
Mégis némely helyen, kivált a könyv elején, úgy érezzük, túlságosan is hű, s tolmácsolásában a könyv olykor valamivel még ködösebb és álomképszerűbb olvasmánnyá válik, mint amilyen az eredetiben. Ez többször összefügg azokkal a nehézségekkel, amiket, mint már említettük, a flauberti stíl absztrakt gyöngédsége okoz helyenkint, mint mindjárt az első fejezetben, hol Frédéric Arnouxné jelenlétében oly bőkezű alamizsnát ad a szegény hárfásnak. «Nem a hiúság ösztökélte erre az adakozásra» - mondja Gyergyai fordítása - «hanem valami áldó eszme, melyben az asszonyt is részeltette.» Úgy érezzük, az «áldó eszme» kifejezés, noha teljesen megfelel a francia «pensée de bénédiction»-nak, mégis a magyarban kissé elfolyóbb és kevésbé szabatos, mint amaz a franciában: hiszen nem is eszméről, hanem érzésről van itt szó, s a «részeltetni» is tán nehézkes, az egész valami logikai színt nyert a magyarban.
De ez tán nem is Gyergyai, hanem nyelvünk hibája.
Mindenesetre az, hogy ily árnyalati finomságot hozok föl, mutatja a nívót, melyen Gyergyai munkája mozog, s még ilyen természetű kifogásokat is a könyv vége felé mindig kevesebbet és kevesebbet lehet tenni. Elírás alig van, ezt az egyet idézhetem: «Frédéric egy szőke fiatalember mellé került, kellemes arccal, bajusszal stb», ami semmiképp sem flauberti szabatosság. Talán kissé zavar a Rosanette «Tábornok» elnevezése is (az eredeti nőnemű alak helyett), aztán Gyergyainál is van egy ismétlődő szokatlan szó, amit szinte kézjegy gyanánt tekinthetünk, mint a szegény Szabó Endrénél a bávát. Néhol, némely tárgyi dologra, talán nem ártott volna egy kis magyarázat: de végre, a kommentálás nem kötelessége a fordítónak, s lehet, hogy e könyvhöz nem is illenék a túl-precíz kommentár.
Ezeknél komolyabb ellenvetés valóban nem lehet e fordítás ellen, melyet irodalmunk jelentős gyarapodásának gondolok, s mely mindenképp méltón sorakozik például az Ambrus Zoltán Bovaryné-, vagy a Tóth Árpád Bouvard és Pécuchet-fordításához.