Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám
"Nem a való hát: annak égi mássa Lesz, amitől függ az ének varázsa", tanítja Arany János - azonban ez olyas tanítás, mint mikor a fizikus azt mondja, hogy ahol nincs "anyag", ott a fény az "éter" rezgése rendjén terjed tovább, ám az étertől elvitat minden olyan tulajdonságot: súlyt, tömeget, kézzelfoghatóságot, aminő nélkül rezgését sem lehet elgondolni. Mi az az "égi mása" a valónak? A gondolata talán, mit Plátó egyedüli valóságnak vallott s ami vélt valóságunkat ez igazi valóság falravetett árnyékának? Nem, hiszen ezzel Arany önnön költését tagadta volna meg, melyről maga mondja, hogy Mindig marad - ha a fejére áll is - Őnála valami vaskos, reális - s fontoskodásban marasztalta volna abbeli állandó gondját, hogy epikumát hitel-lel, vagyis megtörténhetettségnek színével támogassa. Meg különben is: a művészet, tehát a "költés" éppen ott kezdődik, hol még a romantika, a fantasztikum, az absztrahált s az ideális is, ha a legveszekedettebb bukfenccel áll is fejére, realitás, valóságosság gyanánt hat. E hatásában nincs része sem mennyországnak, sem pokolnak, hanem valami csakis ezen világból, sőt csakis a mi emberi világunkból való kategóriának. A "valóság"-ban nincs logika, csak az ember vetíti rá a maga belsejéből, hasonlóképp nincsen okság sem, csak az ember érzi ilyennek a némely jelenségek közt való funkciós mutatkozást - de az ember mégis logikával következtet s okság alapján állapít meg törvényszerűséget, s a valónak semmi, mégoly hű mása nem tesz rá "való" benyomást, ha nincs szükségszerűnek kimódolva, így muszájnak, másképp nem lehetségesnek. Sehol nincs megírva és soha a művészet nem kötelezte magát, hogy a valót másolja, hogy valóságot adjon. Hiszen van művészet s nem kisebb, mint a zene, hol ez akarva sem lehetséges; mi volna az a "valóság", aminek egy zenedarab "mása" lehetne? Ez csak szobor vagy kép vagy költött munka lehet s ezek is annál kevésbé kötelesek a valót másolni, mert nem bizonyos, hogy minél hívebb a másolat, nem hat-é annál kevésbé ,,való" gyanánt? Hiszen akkor szobor volna bármely testnek gipszbe s a gipszmatrica után bronzba való kiöntése, kép volna bármely darab természetnek: mondjuk: lefotografálása, költészet volna bármely megtörténtségnek azon mód való elmondása. De nem az; kell hozzá még valami, hogy azzá legyen.
Ez a valami éppen, amit mondtam: a szükségszerűség. Ez más a szoborban, más a képben, más - amiről a költésnek e vonatkozásában szó lehet - az epikában s a drámában. A szobor akkor szobor, vagyis akkor tesz szükségszerű benyomást, ha meg van konstruálva, ha minden porcikája organikus egységben függ össze egymással, ha a mozdulat vagy a mozdulatlanság felületének minden teriméjén folyamatosan végigvonul. A kép akkor szükségszerű, ha van oka, hogy ott keretelődik el, ahol; ha aminek állnia kell benne, nem tesz olyan benyomást, hogy most fordul fel s egyik részlete támogatja a másikat s az egésznek egy a lélegzete. A novella vagy a regény vagy a dráma akkor szükségszerű, ha, egyebek közt, nincs motívuma, ami ne valamiből következzék s amiből ne következzék valami. Lehet aranyszálakból szőve, de ha csak egy szálat is elejt, értéktelenebb a papírnál, amire írták. Csak durván s nagyjában mondtam meg, miről van mindezekben szó; a szobrász, a festő, a költő még ezer és egy dolgot mondhat hozzá, de mind az ezer erre az egy végre megy: a szükségszerűségre. Organikusság, hitel, logika, egyensúly, konstrukció: mind ennek variánsai, motorai, ekvivalensei. Ennek a micsodának, ami a valóságban nincs meg, vagy nem kell, hogy meglegyen, hogy a való való gyanánt hasson. A művészetben kell - s talán okát is lehet adni, miért.
Azért, amiért a szem, ha kivágom a gazdája arcából, nem az a szem többé, mi onnan rámtekintett volt. A valóság, akárhol fogom meg és akármely porcikáját veszem szemügyre: összefügg a maga mindenségével térben és folyik szünet nélkül időben. Nincs az az ez vagy az az itt, ami magában állana, s nincs az a most, mely elébb jövő ne lett volna és azon minutumban múlttá ne múlnék. Vagyis a valóság egyetemes és folyamatos, a költés pedig - hogy ennél az egy művészetnél maradjunk - kiszakít és megállít. Azzal, hogy egy részletet s egy időpontot kivesz a valóságból, menten meg is merevíti, s így, ha mégoly híven másolja is a valóságból, megfosztja a valóságától. Mert a valóság, mondom, összefügg és fluktuál, a kiszakított darab pedig magában áll és egy helyben marad. Ezzel olyan a valósághoz képest, mint a halál az élethez képpest. A halott ember is atomra ugyanazon micsoda, mint életében volt, csak éppen hogy nincs, míg az eleven ember van. A valónak szimpla mása éppen a való legvelejével különbözik a valótól: a való él, a másolat halott. Életet - már mint művészi életet, ami más, mint a biológiai élet, az ad bele, ha az ember, aki másolt, ugyanúgy a maga emberi lelkét leheli bele munkájába, mint a természet lehelte volt a maga lelkét a valóba. A természetnek lelke az egyetemesség s a folyamatosság s a való ettől való. Az ember lelke a logika és az okság, s az ő alkotása ettől válik emberközönség számára "való"-vá. Enélkül a naturalizmus természetellenes, ezzel az idealizmus reális. Ez a művészet titka - mondjuk: legtitka, mert hiszen különben is csupa titok.
Legtitkosabb a mód, ahogy a mű készül. Lehetetlen, hogy véges ember, az ő egyetlen agyvelejével s huszonnégyórás napjával csak tízet is tudatosan végiggondolhasson az ezer okozatosság közül, mit a legkisebb jó vers egyetlen kötőszaváról kimutathatni. Valahogy úgy dolgozik, hogy munka, alkotás, kínlódó hevület s révület közben mintha valami láthatatlan modell lebegne előtte s ami feltolulás a modellba nem illik bele, az "rossz", ami beleillik, az "jó", s addig újra meg újra elvet, hozzátesz, egy helyben topog s hirtelen eliramodik, amíg a munka utolsó rezzenetig egybe nem vág a modellal. Amely pillanatban azonban a modell már mintha meg se lett volna, maga lett a mű. Ennek, tudom, polgári szótár szerint semmi emberi értelme nincs, aki maga nem próbálta, nem is tudja elgondolni, hogy mit gondolok vele, de minden művészember tudja, hogy így van és nincs másképp. S ezzel minden ars poetica után még mindig marad egy je ne sais quoi, mibe az avatatlant nincs mód beavatni.