Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám
Copyright by Nyugat
A vidám ács munka közben halt meg: éppen koporsót gyalult a félszemű Morózov felcser vízbefúlt fia számára, amikor egyszerre csak élettelenül rogyott össze. Artamónov, aki elhatározta, hogy kikíséri az öreget a temetőbe, elment a templomba, amely zsúfolásig tömve volt munkásokkal és végighallgatta a vörösszakállú Alekszándr-pap szigorú miséjét, aki az ismeretlen okból kiugrott és ismeretlen helyre távozott halk Gljeb örökébe lépett. A kar, amelyet Grjekov, a gyári iskola kandúrra emlékeztető tanítója szervezett meg, pompásan énekelt és az ifjúság nagy számban volt jelen a szertartáson.
- Vasárnap - magyarázta Artamónov önmagának az embercsődületet.
A könnyű kis koporsót szintén fiatal takácsok vitték: a meglettebb munkások háttérbe húzódtak, a koporsó mögött komoran, de könnyek nélkül, Zinaida lépkedett, illetlenül tarka blúzban, mellette a széles vállú, ünneplőbe öltözött lakatossal, Szedóvval; oldalt Vjálov Tyihon tapodta súlyosan a homokot. A nap fénylőn ragyogott, a kar érces összhanggal énekelt, de a temetésen a bánat különös hiánya érzett.
- Szép temetés - mondta Artamónov, miközben letörülte az izzadtságot arcáról; Tyihon megállt, lábai elé nézve egy ideig elgondolkodott, aztán megszólalt:
- Még csak ez hiányzik a mulatsághoz...
Kezét körbeforgatta a levegőben.
- Az öreg a nyakába akasztva hordozta az utcákon, a lány meg énekelt hozzá. Így vigasztalt.
Tiszteletlen, Artamónovot felháborító szigorúsággal pillantott gazdájára és hozzátette:
- Tévedésbe ejtette az embereket: senkinek sem ártott, de mégsem élt Istennek tetsző életet.
- Istennek tetsző, Istennek tetsző! - gúnyolódott a gazda. - Hozzá vagy bilincselve ezekhez a gondolatokhoz. Vigyázz, még megveszel, akár Tulun... - És hátat fordítva az udvarosnak, Artamónov hazament.
Még korán volt, az idő dél felé járt, de a forróság már tikkasztott; az út homokja és a levegő kékje mind tüzesebbé lett. Estére a nap heve a párákból fehér felhő-hegyeket gyűjtött össze, amelyek lassan úsztak kelet felé a láthatár széle felett, még fülledtebbé téve a levegőt. Artamónov fel-alá sétált a kertben, majd kilépett a kapu elé. Tyihon szurokkal kente be a sarkokat, amelyek a tavaszi esőzés alatt megrozsdásodtak és utálatosan csikorogtak.
- Mi az, még ma is kenegetsz, ünnepnapon? - kérdezte Artamónov lustán és leült a padra; Tyihon szemfehérjeivel felnézett rá és halkan megszólalt:
- Szerafim ártalmas ember volt.
- Mennyiben?
Különös szavak másztak mint fekete svábbogarak Artamónov felé:
- Jó emlékezőtehetsége volt, sokmindent eszében tartott. Mindent eszében tartott, amit látott. Már pedig mi az, amit látni lehet? Gonoszságot, hű-hót, hiábavalóságot. És erről beszélt mindenkinek. Erős forrásnak lett kiinduló pontja. Jól látom.
- Az emlékezetet ki kell pusztítani az emberekből - folytatta egyre dohogóbban. - Tőle nő a gonoszság. Így kellene lenni: éltek egyesek, meghaltak és minden gonoszságuk, minden butaságuk velük együtt felfordult. Mások születtek; semmi gonoszra sem emlékeznek, de a jó emlékezetükben van. Lám, én is az emlékezetem miatt szenvedek. Öreg vagyok, nyugtot akarok. De hol van nyugalom? A feledésben van a nyugalom...
Tyihon még sohasem beszélt egyszerre ily sokat és bosszantón. Szavai, amelyek ugyanolyan együgyűek voltak, mint bármikor máskor, ebben az órában, nem tudni miért, különösen ellenségeseknek tetszettek Artamónovnak; mialatt az udvaros borzas szakállát, híg, szétfolyó pupilláit és ráncoktól felszántott kőszerű homlokát nézte, Pjótrnak csodálkoznia kellett annak egyre jobban kifejlődő torzságán. A ráncok természetellenesen mélyek voltak, akár egy csizmaszár ráncai, az öregségtől csupasz, kiálló pofacsontú arcot a tajtékkő szürke színe borította, az orr lyukacsos, mint egy szivacs.
- Aggkori hülyeség - gondolta Artamónov és jóleső érzése támadt. - Maga sem tudja, mit locsog. Dolgozni nem képes, el kell bocsájtani. Meg fogom jutalmazni.
Egyik kezében az ecsettel, a másikban a kátrányos vödörrel, Tyihon közelebb lépett Pjótrhoz s ecsetjével a gyár sötétvörös, nyershús-színű épületére mutatva, tovább dünnyögött:
- Csak hallanád, mit beszélnek a kikent-kifent Szedóv, a félszemű Morózov, fivére Záhárka, meg Zinaidka: egyenesen kimondják: ha egy vállalkozást idegen kezek építenek fel, ártalmas vállalkozás, amelyet meg kell semmisíteni...
- Mintha csak a te gondolataid lennének, - mondta a gazda gúnyosan.
- Az enyémek? - Tyihon tagadón csóválta fejét. - Nem, nem az enyémek. Ezekben a sugdolózásokban nincsen részem. Ha mindenki önmagának dolgoznék, minden rendben volna, semmi baj nem lenne. De ők azt mondják: minden a mi munkánk, mi vagyunk a gazdák. Lásd be, Iljics Pjótr: az igaz, hogy minden az ő munkájuk. Téged befogtak a vállalatba, te a szekeret kihúztad a sima útra, most pedig...
Artamónov erősen megköszörülte torkát, felállt, zsebébe dugta kezeit és határozottan, bár a szavakban kissé akadozva, rákezdett, Tyihon feje felett a felhőkre emelve szemeit:
- Mondok valamit. Azt természetesen elismerem, hogy egész életedet mellettem töltötted, ez igaz! De megöregedtél, már nehezedre esik...
- Szerafim meg csak szította a tüzet - mondta Tyihon, aki nyilván nem hallgatott gazdájára.
- Várj! Neked már itt az időd, hogy kipihend magad...
- Mindenkinek itt az ideje. És aztán?
- Ne vágj közbe... Nehéz veled kijönni...
Vjálov Tyihon nem csodálkozott a felmondás hallatára, nyugodtan mormogta:
- Ha úgy tetszik...
- Természetesen meg foglak jutalmazni - ígérte meg Artamónov, akit az udvaros közönye némileg zavarba hozott, Tyihon poros csizmáit kenegette a kátránnyal és hallgatott, mire Artamónov teljes határozottsággal fejezte be:
- Egyszóval: Isten áldjon!
- Rendben van - felelte az udvaros.
Artamónov kiment a folyóhoz, abban a reményben, hogy ott hűvösebb, a fenyőfa alatt, ahol Iljával összeveszett, Szerafim egy trónfélét emelt fehér nyírfaágakból számára. Erről a helyről jól lehetett látni az egész gyárat, a házat, az udvarokat, a telepet, a templomot, a temetőt. Jégszerűen csillogtak a gyári kórház és iskola széles ablakai; apró emberek vetélőkként cikáztak ide-oda a földön és a vállalat végtelen szövetét szőtték; még parányibb emberek szaladgáltak a gyártelep homokján. A templomkerítés mellett, szürke égerfa-törzsek között, játékszernyi kecskenyáj legelészett; a félszemű Morózov-felcser, a matuzsálemkorú Borisz-takács unokája nevelte őket, minthogy a munkásasszonyok szívesen vásároltak kecsketejet gyermekeik számára. A kórház mögött, egy kerítéssel körülvett kopár földterületen, őrültekre emlékeztető sárga köpenyes, fehér hálósapkás alakok nyüzsögtek. A gyár körül egész sereg madár fészkelt: verebek, csókák, sirályok, szarkák rikoltoztak, szünetlenül ide-oda röpdösve és meg-megcsillantva fehér oldalaik atlaszát; a földön acélkék galambok lépkedtek s különösen a Vataraksa partján levő csapszék körül sereglettek össze, ahová a lenszállító parasztok szoktak betérni.
Egy idő óta azonban ez a hatalmas gazdaság már sem örömet, sem büszkeséget nem keltett Artamónovban: csak különféle sérelmek forrásául szolgált számára. Bántó volt látnia, hogyan kiabálnak és hadonásznak kezeikkel, akárcsak zsidók a vásártéren, fivére, unokaöccse és környezetük; vitatkoznak egymással, anélkül hogy őt észrevennék, aki pedig az idősebb a vállalatban. Rendszerint még akkor is megfeledkeztek róla, amikor a gyárról beszéltek; mikor pedig Pjótr eszükbe juttatta a maga személyét, úgy tettek, mintha egyetértenének vele, de a saját eszük után cselekedtek fontos és lényegtelen dolgokban egyaránt. Ez már régen így volt, még akkortól fogva, amikor - az ő akarata ellenére - elektromos állomást szerelték fel a gyárban; bár az idősebb Artamónov hamarosan meggyőződött arról, hogy az elektromosság alkalmazása olcsóbb is és veszélytelenebb is, mégsem tudta a sértést elfelejteni. Apróbb sérelem volt tömérdek és egyre nőttek számban és élességben.
Különösen szemtelenül és ellenszenvesen viselkedett unokaöccse; tanulmányait befejezte, nem-orosz rövid bőrkabátban járt, arany pápaszemétől sárga cipőjéig minden ragyogott rajta, szemeivel hunyorgatott, homlokát ráncolta és ez volt a szavajárása:
- Ez már elavult, bácsi. Nem azokat az időket éljük már, bácsi.
Úgy látszott, hogy fél az időtől, akár egy szolga a szigorú gazdától. De csakis ettől az egytől félt, minden más tekintetben pedig elviselhetetlenül szemtelen. Egy ízben nem átallotta még ezt sem mondani:
- Értse meg, bácsi: olyan emberekkel, mint maga és a magához hasonlók, Oroszország nem élhet tovább.
Ez a kijelentés mintha fejbevágta volta Artamónovot - még azt sem kérdezte meg, miért? Vérig sértődötten ment haza és néhány hétig nem járt fivéréhez és nem állt szóba Mironnal, ha a gyárban találkozott vele.
Miron Popóva Vjera leányát készült nőül venni, aki ugyanolyan magas és karcsú volt, mint megőszült, érzéketlenné dermedt anyja. Ez a leány is bosszantóan mosolygott, mint mindenki. Nyakát rángatta, nagy, szemérmetlenül tágra nyílt, kétségtelenül semmiben sem hívő szemeinek makacs tekintetével mindent alaposan végigmért és légy-zümmögéssel dúdolgatva fogain keresztül, reggeltől estig pocsékolta a vásznat, amelyre tarka képeket mázolt. Szalmakalapja, amely álla alatt szalaggal volt megkötve, állandóan hátán lóbálózott és haja szintén szalmaszínű volt; lomposan öltözött és lábai csaknem a térdéig kilátszottak szoknyája alól.
Ellenszenves volt a naplopó Goricvjetov; mint egy partifecske csapongott ide-oda, váratlanul megjelent, eltűnt, ismét előbukkant és akár valami dühös kis kutya, mindenkire rárontott, rámordult:
- A gazdag lelkivilágú Oroszországot lelketlen Amerikává akarjátok változtatni, egérfogót állíttok az embereknek...
Hangos szónoklataiból néha valami igazat hallott ki Artamónov, de még gyakrabban valami közöset Vjálov Tyihon együgyűségével, bárha nem ismert különbözőbb két embert, mint ez a szinte lángoktól megperzselt, magát görcsösen ide-oda dobáló Goricvjetov és a nehézkes, minden iránt közömbös Tyihon. Goricvjetov nem egyszer toppant Popóva Jelizavéta elé:
- Hát maga mért hallgat, maga idealista?
A leány mosolygott; arca gőgös volt és mozdulatlan, s csak ősziesen szürke szemei húzódtak nevetésre. Az idősebb Artamónovnak soha nem hallott, érthetetlen szavak ütötték meg a fülét:
- A romantizmus agóniája - mondta Miron és gondosan törülgette egy darab szarvasbőrrel pápaszeme üvegeit.
Alekszéj valahol Moszkvában röpködött; Jákov hízásnak indult és méltóságteljesen távoltartotta magát a vitáktól. Ha megszólalt, nyilván velősen beszélt: szavai egyaránt dühösítették Miront is és Goricvjetovot is. Jákov vöröses tatár körszakállt növesztett és egyre csipkelődőbb lett; Pjótrnak kellemes volt hallania, hogyan pirít rá fia a túl hangos emberekre:
- Az urat szeretnétek adni, de hasztalan igyekezet. Jobb volna, ha szerényebben viselkednétek.
Az idősebb Artamónov s amint látta, Jákov is, jól mulattak, amikor Popóva Jelizavéta váratlanul elutazott Moszkvába és ott megesküdött Goricvjetovval. Miron dühös haragra lobbant, amit képtelen volt eltitkolni, hegyes nem-kereskedő-szakállát csavargatva száraz szó-fonalat tekert ki belőle és kézenfekvő erőltetettséggel mondta:
- Az olyan emberek, mint Goricvjetov Sztyepán, egy kihaló törzs tagjai. Sehol a világon nincsenek annyira haszontalan emberek, mint ő és a hozzá hasonlók.
Jákov ingerkedve mondta:
- Egy ilyen ember mégis ügyesen elhalászta orrod elől a kedvenc falatodat!
Miron vállát rángatta:
- Nem vagyok romantikus természetű.
- Mi az? Hogyan? - kérdezte az idősebb Artamónov és Miron minden szót megnyomva felelte, akár egy bíró, aki az ítéletet olvassa fel:
- Senki sem érti, hogy mi a romantikus természet; így hát maga sem értheti, bácsi. Valami, ami a szépséget szolgálja, mint paróka a tar fejen, vagy az elővigyázatosságot, mint álszakáll a szélhámoson.
- Ahá, becsípted az orrod - gondolta az idősebb Artamónov élvezettel.
Ezek a kis élvezetek némileg kibékítették a számtalan sérelemmel, amelyeket azon tettrekész emberek részéről kellett eltűrnie, akik mind jobban a maguk szívós kezeibe kaparintották a vállalatot és őt félretolták az útból az egyedüllétbe. De még az egyedüllétben is talált, kigondolt valami bánatosan-kellemeset: az egyedüllét megismertette valami újjal, bár körvonalaiban már ismerttel - egy más rajzú, más jellemű Artamónov Pjótrral.
Ez a másik: jó ember, akit kegyetlenül megbántottak; az élet igazságtalanul bánt vele, akár mostohaanya a fiával. Engedelmes, meg nem mukkanó szolgájaként atyjának kezdte el életét, aki nem adott neki semmiféle örömet, csak buta, unalmas feleséget és egy nagy, nehéz vállalat terhét lökte vállaira. Igaz, felesége szerette és együttélésük első éve nem volt rossz; most azonban tudta, hogy még Zinaida is, a festett orsózólány, gondűzőbben, forróbban képes szeretni. És a gyakorlott, eszeveszett vásári nőkre jobb nem is gondolni. Felesége egész életében rettegett: előbb Alekszéjtől, aztán a petróleumlámpáktól, majd a villamos körtéktől, mikor felgyúltak, Natálja hátraugrott és keresztet vetett magára. Még a vásáron, a gramofon-üzletben is szégyent hozott rá.
- Jaj, nem kell, ne vedd meg! - kérlelte. - Lehet, hogy egy elátkozott lelke rejtőzik és kiáltoz benne!
Most félt Mirontól, Jákovlev doktortól, leányától Tatjánától és szertelenül elhízva, egész nap csak evett. Miatta akasztotta fel magát és csaknem elpusztult öccse. Gyermekei nem tisztelték. Mikor rá akarta beszélni Jákovot, hogy nősüljön meg, a fiú gúnyosan tanácsolta neki:
- Egyél inkább valamit, anyus.
Natálja engedelmesen és habozva felelte:
- Nem igen vagyok már éhes.
És ismét evett.
Az apa rászólt Jákovra:
- Mit gúnyolódsz anyádon? Itt az ideje, hogy megnősülj!
- Nem olyan időket élünk, hogy az ember a család béklyóit rakhatná magára - felelte Jákov üzleti hangon.
- Mit féltek mind az időtől? - fortyant fel az apa; a fiú vállát vonta és hallgatott.
Ő is gyakran hangoztatta:
- Ezt, apus, nem érti.
Szavaiban gyengédség volt - de azért mégis csak lehetetlen, hogy egy apa kevesebbet értsen fiánál. Az emberek nem vaktában várják a holnapot, hanem a tegnap tapasztalataival; mindenki így él.
Idősebb fia, kedvence, eltűnt, nyomaveszett. Iránta való szeretetből olyant kellett tennie, amelyre még emlékezni sem akar.
Idősebb leánya Jeléna, széles arcú, széles csípőjű asszony, akit a jólét és korhely férje elkényeztettek, teljesen idegen volt számára; ritkán jött haza szüleit meglátogatni, drága ruhákban, nagy csomó gyűrűvel az ujjain. Csilingelve verődtek össze rajta az arany láncok és zsuzsuk; jóllakott szemeivel arany lornyonon keresztül nézett és fásult hangon mondta:
- Milyen rossz szag van maguknál, az egész ház elkorhadt, elrothadt; igazán újat építtethetnének. És ki lakik manapság a gyára mellett?!
Artamónov véletlenül meghallotta, amint anyjával beszélt:
- És apus még mindig a régi? Milyen unalmasnak kell lennie az életnek vele! Az én férjem korhely, ki-kirúg a hámból, de legalább vidám.
Különösen, bosszantóan finnyás volt a tisztaságot illetőleg: mielőtt egy székre leült volna, gondosan leporolta zsebkendőjével, emellett oly erősen parfümözte magát, hogy az embernek tüsszentenie kellett közelében. Udvariatlan, bántó fanyalodása mindentől a házban azt a vágyat ébresztette Artamónovban, hogy mindenért bosszút álljon a leányán, amivel csak felingerelte: egy szál alsó-ruhában, begombolatlan hálóköntösben és sárcipőkkel meztelen lábán járt-kelt jelenlétében a szobákban, sőt az udvaron is; az ebédnél hangosan csámcsogott és böfögött, mint egy baskír. Leánya felháborodott:
- Ugyan, apus!
Artamónov épp erre a felháborodásra várt.
- Bocsásson meg, nagyságos asszony! - mondta. - Hiszen paraszt vagyok.
És még eszeveszettebben böfögött és csámcsogott.
Jeléna külföldön is volt és esténként lustán-öblös hangon mesélgetett anyjának mindenféle badarságot: az egyik városban a házak külső falait szappanos kefékkel mossák az asszonyok, a másikban télen és nyáron akkora a köd, hogy az utcai lámpák egész napon át égnek és mégis vaksötét van; Párizsban mindenki kész ruhákkal kereskedik és van olyan magas torony, hogy arról a tenger túlsó partján fekvő városok is láthatók.
Húgával Jeléna gyakran civakodott, sőt durva szitkok is napirenden voltak közöttük. Tatjána sovány volt, sötét-bőrű és elkeserítette, hogy csúnya. Volt benne valami, ami egy sekrestyésre emlékeztetett; kétségtelenül rövid hajfonata, lapos melle és kékes orra. Nővérénél lakott, valamiért nem tudta a gimnáziumot befejezni, félt az egerektől, egyetértett Mironnal abban, hogy a cár hatalmát korlátozni kell és nemrég cigarettázni kezdett. Mikor nyáron hazajött a gyárba, úgy kiabált anyjára, mint egy cselédre, apjával foghegyről beszélt, egész napokon keresztül olvasott, esténkint pedig bement a városba, nagybátyjához, ahonnan az aranyfogú Jákovlev doktor kísérte vissza. Éjjel a szűzi epekedés nem hagyta aludni és papucsával úgy csapkodta a szúnyogokat a falakon, mintha csak revolverrel lődözne.
Körülötte minden idegen lett, túl-hangos és kihívóan együgyű, minden, kezdve Miron szemtelen kijelentéseitől egészen Vászka fűtőnek, egy kificamodott csípőjű, sánta és seprőként borzas fejű parasztnak értelmetlen kupléiig; ünnepnaponként Vászka, aki a szakácsnőnek udvarolt, a konyhaablak alatt lézengett és behunyt szemekkel ordította, harmonikával kísérve énekét:
Boldogtalan lettél
Szerelmetes párom!
Az arcodat, kicsi pofám,
Mindig látni vágyom!
És Olga már régen nem beszélt semmit Iljáról, az új Artamónov Pjótrnak pedig, ennek a megbántott embernek, mind gyakrabban jutott az idősebbik fia az eszébe. Bizonyos, hogy Ilja már elnyerte nyakasságának méltó jutalmát; erről tanúskodott, hogy Alekszéj házában megváltozott a róla táplált vélemény. Egyszer este, amikor eljött fivéréhez és az előszobában vetköződött, az idősebb Artamónov hallotta a Moszkvából visszatért Miron szavait:
- Ilja azok közé az emberek közé tartozik, akik a könyvön keresztül nézik az életet és nem tudják a tehenet a lótól megkülönböztetni.
- Hazudsz - gondolta magában Artamónov, aki unokaöccse ellenséges nyilatkozatában valami vigasztalót talált. Alekszéj megkérdezte:
- Egy párton van Goricvjetovval?
- Még ártalmasabb - felelte Miron.
Mikor a szobába belépett, az idősebb Artamónov megfenyegette őket gondolataiban:
- Csak várjatok; Ilja visszatér és megmutatja nektek...
Miron tüstént Moszkváról kezdett beszélni és dühösen panaszkodott a kormány esztelenségén, mikor pedig Natálja és Jákov is megjöttek, azt hozta szóba, hogy papírgyárat kell berendezniök, ami már régi vesszőparipája volt.
- Céltalanul hever nálunk a pénz, bácsi - mondta. Natálja annyira elvörösödött, hogy még fülei is feldagadtak és élesen visszavágott:
- Hol hever, kinél hever?
Artamónovot hirtelen unalom fogta át, mintha szélesen feltárult volna előtte az ajtó egy olyan szobába, ahol minden ismerős és annyira megszokott, hogy a szoba üresnek látszik. Ez a hirtelen-támadt, testi unalom ködként ereszkedett le valahonnan kívülről reá; bedugta füleit, vakokká tette szemeit, kimerítette testét és betegségről és halálról való gondolatokkal rémítette.
- Torkig vagyok veletek - mondta. - Mikor lesz már nyugtom tőletek?
- Elég baj van azzal, ami van... - dörmögte Jákov, míg Natálja kiabálni kezdett:
- Úgyis már annyi a munkástok, hogy kibújni sem lehet a házból! Duhajkodás, átkozódás...
Artamónov az ablakhoz lépett; Vjálov Tyihon állt az udvaron, hátraszegett fejjel és ujjával egy almafát mutatott egy kislánynak.
- Nini, Ádám - gondolta magában Artamónov Pjótr, lerázva unalmát, ilyen távoleső gondolatok egerekként futottak el hébe-hóba mellette és váratlanságuk mindig jól esett neki, sőt szerette is őket, mert nem nyugtalanították: felvillannak, eltűnnek és ennyi az egész.
Lám, Tyihon is itt van. Artamónov Pjótr érzékenyen megsértődött, amikor meglátta, hogy fivére magához vette az udvarost, akinek több mint egy évig nyoma veszett és aztán egyszerre csak ismét felbukkant, kellemetlen hírt hozva magával: Nyikíta, nem tudni hová, eltűnt a kolostorból. Pjótr meg volt róla győződve, hogy az öreg tudja, hol van Nyikíta és csak azért nem mondja meg, mert szeret kellemetlenkedni. E miatt az ember miatt az idősebb Artamónov erősen hajbakapott fivérével, bár Alekszéj meggyőzőn igyekezett eljárását menteni:
- Gondold csak meg: az ember egy egész életen keresztül ránk dolgozott, mi pedig kitettük az utcára; hát helyes eljárás ez?
Pjótr tudta, hogy helytelen, de reá nézve még rosszabb volt Tyihon jelenléte a házban. Felesége, úgy látszik, első ízben egész életében, szintén Alekszéj pártjára állt; nála szokatlan határozottsággal mondta:
- Helytelen dolog, Iljics Pjótr, még ha meg is versz, helytelen!
Ők ketten és Olga levették lábairól és megnyugtatták. De a megbántott ember diadalmaskodott:
- A te akaratod nem törvény senkinek... Látod?
A megbántott ember egyre jobban látható, egyre jobban érzékelhető lett az idősebb Artamónov számára. Pjótr nehézzé vált testét óvatos léptekkel felcipelte a dombra, a fenyőfa alá, leült karosszékébe és amint gondolkodni kezdett róla, őszintén sajnálkozott ezen az emberen. Kéjes és keserű volt egyaránt kieszelni a szerencsétlen, senkitől sem értett, senkitől sem értékelt, de jó embert; és ugyanolyan könnyen, ugyanúgy a semmiből eszelte őt ki Artamónov, mint ahogy a fehér füstfelhők támadnak forró napokon a mocsarak felett, a kék ürességben.
Elnézegetve a gyárat és mindazt, amit a gyár hívott életre, ez az ember ilyen gondolatokat sugallt:
- Másként is lehetne élni, az agy mind e fondorkodásai nélkül is.
Artamónov, a gyáros így felelt:
- Tyihon gondolatai.
- Gljeb-pap is mondta, Goricvjetov is, és még sokan mások. Igen, mint legyek a pókhálóban, vergődnek az emberek.
- Az életnek meg kell adni az árát - vetette ellen a gyáros kényszeredetten.
Két embernek ez a néma vitája egy emberben néha különösen hevessé fajult, a megsértett ember kíméletlenné lett és csaknem kiabált:
- Emlékszel-e, hogy a vásáron, részeg fejjel, bűnbánóan bevallottad, hogy feláldoztad fiadat, mint Ábrahám Izsákot, és a Nyikonov-gyerek bárány helyett került kezedügyébe, emlékszel? Igaz ez, igaz! És ezért, az igazságért, egy palackot vágtál hozzám. Eh, megfojtottál te engem, megöltél! Engem is feláldoztál. És kinek az áldozat, kinek? A szarvas istennek, akiről Nyikíta beszélt? Neki? Eh, te...
Az ilyen elkeseredett viták perceiben Artamónov, a gyáros, erősen lehunyta szemeit, hogy visszafojtsa a megszégyenítő, égető és keserű könnyeket. De a könnyek feltartóztathatatlanul patakzottak; Pjótr tenyereivel törülgette le őket arcáról és szakálláról, aztán szárazra dörzsölte össze tenyereit és bambán meredt rá feldagadt, bíborvörös kezeire. És nagy kortyokban itta a madeirát, egyenesen a palackból.
De bármilyen szomorú könnyeket sajtolt is ki belőle a megsértett ember, szívesen látott és szükséges volt az idősebb Artamónov számára, akár a masszőr, amikor egy illatosan beszappanozott, puha és kellemesen forró szivaccsal azon a helyen dörzsöli a hátat, ahol az ember maga nem tud megvakarózni, mert keze nem ér el odáig.
(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)
(Folyt. köv.)