Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám · / · Schöpflin Aladár: István vakációja
Most már gyorsan ment az ismeretség. István minden délelőtt talált valami ürügyet, hogy bemenjen a lányhoz. Sokszor délután is elkísérte, ha valami útja volt. Hallgatagon az volt a megállapodás köztük, hogy a második utcában vár rá s ilyenkor nem igyekeztek a legrövidebb utat választani. Néha bizony estig is elmaradtak, sétáltak, beszélgettek, bejárták a város külső részeit. A lány szívesen járt volna a főutcákon, a promenádon is, de István mindig másfelé vezette. Félt, hogy kompromittálja a lányt. Ezt meg is mondta neki, mire Erzsike ezt mondta, kicsit kedvetlenül:
- Talán magát félti? Nem akarja, hogy együtt lássák velem, egy lakatos-lánnyal?
István esküdözött, hogy ő büszke, ha vele mehet. Erzsike érzelmes lett.
- Tudja, tulajdonképpen nem is kellene magával járnom. Már húszéves vagyok, olyannal kellene járnom, aki elvesz feleségül. De hát mit tegyek? Járjak egy lakatossal, vagy egy suszterrel? Az apám mesterember, de én nem szeretem a mesterembereket. Durvák és ügyetlenek. Én érzem, hogy úri nőnek születtem, csak az úri fiatalemberekkel érzem jól magamat. Bűn ez?
Aztán elmesélte, hogy nemrég, még a régi lakásukban, az egyik lakatoslegény beleszeretett. Folyton utána settenkedett, szerelmesen pislogott rá, mindenféle virágokat csinált neki vasból, mert ügyes lakatos volt, a maga esetlen módján próbálta tudtul adni szíve érzelmeit. Ő csak mulatott rajta egy darabig, de aztán egyszer egyedül maradtak a műhelyben ketten s akkor a legény hirtelen csak nekiugrott, átölelte a nagy kormos kezével és megcsókolta. De ő nem ijedt meg, úgy ellökte magától a szemtelent, hogy nekiesett a kemencének. Elpanaszolta apjának, aki azonnal kiadta a legény munkakönyvét, s az még a városból is elköltözött.
- Egyszer úgyis az lesz, hogy egy ilyenhez kell férjhez mennem. De ez nekem nem sürgős. Legalább addig kimulatom magam úri fiúkkal.
Úgy nézett rá Istvánra, hogy annak forró lett az egész teste.
- Ha én teszek úgy véle, mint a lakatos, engem nem fog ellökni - gondolta. Elhatározta, hogy a legközelebbi kedvező alkalommal meg is próbálja.
Másnap délelőtt benn volt Erzsikénél. Egy új könyvet hozott neki. Hosszasan beszélt róla. Még mindig érzett valami zavart és félelmet, ha együtt volt a lánnyal, örült, ha akadt valami témája, melyről egy ideig beszélhet, azt aztán kinyújtotta, amennyire lehetett. Most különösen ideges volt, érezte, hogy valamit csinálni kellene, előbbre vinni az egész ügyet. Olyan dolgokat beszélt, melyek őt sem érdekelték, s tudta, hogy a lányt sem érdeklik, biztosan érezte, hogy ő most ügyetlen és ostoba, a lány valami közvetlenebb, személyesebb szavakat várna tőle, talán tettet is. De nem tudta, hogyan kell ezt csinálni és nem jutott semmi az eszébe, amit mondhatna. Java magyarázata közben Erzsike csak megszólalt, csöndesen, meleg, kicsit megremegő hangon:
- Maga még félig gyerek, Pista.
- Mért mondja ezt? Én már jogász vagyok - felelt István röstelkedve.
- Maga még nem volt lányokkal, ugye? Vallja meg, hogy még sohasem csókolt meg lányt.
Erzsike arca kipirosodott, a szeme elborult, és újra felragyogott. Közel hajolt Istvánhoz, úgy, hogy egy előrehajló fürt a hajából súrolta a fiú homlokát. Istvánon nagy indulat vett erőt. Valami rémületféle, amitől hideg lett az egész teste és szédülés fogta el. Erzsike nevetve, nem gúnyosan, inkább melegen, galambhangon nevetve mondta:
- Csacsi maga Pista. Kis csacsi...
Erre István felállt. A keze reszketett. Szédült a nagy izgatottságtól, az arca sápadt lett. Nem szólt semmit, csak elszántan, keményen magához ragadta a lányt, aki szintén felállt és elborult szemmel, vállban kissé meghajolva, lángoló arccal állt előtte. Megragadta, magához szorította és megcsókolta a száját.
- Mit csinál, Pista? - suttogta a lány és visszaadta a csókot, szorosan belesimulva a fiú karjaiba. A kartonruha alatt István érezte a forró, tüzelő testét, mintha meztelen volna. Szerette volna végigsimítani, de görcsösen csak a derekára szorította a tenyerét, szinte mozdulatlanul állt és csókolta a lány száját. Sokáig csókolóztak így hangtalanul, le nem véve szájat a szájról, forrón. Aztán valami motozás hallatszott a konyhában, szétrebbentek és ijedten hallgatóztak. Nem volt semmi, úgy látszik, csak a macska járt arra. Erzsikének talán lett volna kedve folytatni a dolgot, de István úgy érezte magát, mintha kihűlt volna. Egyszerre félelem fogta el, hogy hátha be talál jönni a lakatos, vagy valaki benéz a földszinti ablakon. Fogta a kalapját és ezt dadogta:
- Most már mennem kell. Sürgős dolgom van. Kezit csókolom.
Erzsike ráborult, megcsókolgatta és kedves, forró hangon mondta:
- Hát menjen. Este kapucsukás után kijövök. Várjon a kapu aljában.
István szédülve fordult ki a szobából. Odahaza belemártotta a fejét hideg vízbe, próbált mindenfélét, de nem tudta kiűzni magából a hideglelős izgalmat. Nem érezte magát boldognak, inkább szomorú érzése volt. Úgy érezte, hogy a szerelem nem öröm, inkább szenvedés. Csak délután, mikor egyedül bolyongott az óliget magányos útján, érzett ujjongó boldogságot.
- Van már szeretőm. Boldog vagyok - mondogatta hangosan és kinyújtotta a karját az ég felé.
Az anyja meg a nővére korán lefeküdtek - különben is István meglehetős függetlenül élt tőlük a maga kapualjba nyíló kis szobájában, amelyet még egy nagy ebédlő is elválasztott az anyja s húga szobájától. Még fél tíz sem volt, s ő már az ajtónál leste, mikor jön a házmester kaput csukni. S amint a dörrenést hallotta s a házmester papucsban csoszogó lépteinek a távozását, kilépett a kapualjba és reszketve várt egy negyedórát. Ekkor jött Erzsike s ahogy egymáshoz értek, szótlanul csak összeborultak s folytatták a csókolózást. A lány most már biztosabb és tudatosabb volt, ő diktálta a csók tempóját s nemcsak a száját, hanem a csupasz nyakát is odaadta csókra s úgy simult Istvánhoz, hogy szinte beletette a testét a kezébe. István ezt mind nem vette észre, ő csak mohón, habzsolva csókolta. Szólni nem mert, Erzsike suttogó szavaira is alig hallható halkan felelgetett.
- Szeretsz? - kérdezte a lány.
- Szeretlek! - felelt István.
- Ez itt a szobád?
- Ez.
- Kicsi?
- Nekem elég nagy.
- Szeretném látni a szobádat.
István erre megijedt, maga se tudta mért. A lány ránézett furcsa mosollyal, István a sötétben inkább érezte, mint látta ezt a mosolyt, de nem esett neki jól. Erzsike erre elszakította magát tőle és halk kacagással azt mondta:
- Pá, jó éjszakát!
Futva ment át az udvaron. István szeretett volna utána futni, de meghallotta a saját lépteinek a kopogását és megijedt, hogy meghallja a házmester vagy másvalaki. Lábujjhegyen ment a lány után, aki megvárta az ajtajában, de mikor odaért, csak ennyit mondott: holnap megint, és beugrott a szobájába, becsapva az ajtót maga után. István leforrázva lopózott haza a nagy, kerek udvaron át. Ruhástól levetette magát az ágyra és órák hosszat ábrándozott. Amit csak el tudott képzelni a szerelem dolgairól - nem volt nagyon sok, cimborák beszédeiből hallott, itt-ott elkapott dolgok -, azt százszor is elképzelte, Erzsikével kapcsolatban. S mikor jóval éjfél után levetkőzött és lefeküdt, még sokáig nem tudott elaludni a teste forróságától.