Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám · / · Schöpflin Aladár: István vakációja
Másnap reggel a kapu körül ólálkodott. Jött is haza a lakatos egy nagy csomó dróttal a karján. István köszönt neki, mire a lakatos megállt előtte:
- Á, a diák úr, jó napot kívánok.
István megkérdezte, készen vannak-e már a költözködéssel.
- Hát igen, nagyjában, csak úgy nagyjában - felelt a lakatos barátságosan. - Nem nézné meg a műhelyemet? Szép kis műhely, lehet benne dolgozni, ha van mit. Tessék, szívesen megmutatom.
István átment vele a tágas első udvaron s amint a műhelyhez értek, kíváncsiság és szorongás fogta el. Meglátja-e vajon a kislányt? Most aztán szólni kell hozzá, nem elszaladni bután, el kell mondani azokat a dolgokat, amiket kigondolt. El kell kezdeni az udvarlást.
A lakatos bevezette a műhelybe, két nekivetkőzött segéd már javában dolgozott ott, olyan zajjal kalapáltak, hogy az első pillanatban Istvánt rémület fogta el. Egyszerre elvesztette minden biztonságát, szorongott, aggódva tekintgetett a műhelyből a lakásba vezető ajtóra, hátha a lány bedugja rajta a fejét. Félt ettől, úgy érezte, ügyetlenül fog viselkedni, kineveti a lány, még talán azok a kormos legények is. Egy ilyen pillantását elfogta a lakatos, félre is értette.
- Arra a lakás van. Erzsike már szép rendet csinált benne. Akarja látni? Kerüljön beljebb.
Dadogott valami mentség-félét, arról, hogy siet, nem ér rá bemenni, de a lakatos akkorra már kinyitotta az ajtót és bekiáltott:
- Erzsike!
A lány egy pillanat alatt ott termett.
- Gyere kislányom, vendég jött.
A lakatos rámutatott Istvánra és fél karral előbbre tolta.
- Ejnye, no, a nevét nem is tudom - mondta.
István nagy zavarban volt, alig tudta a nevét kidadogni.
- Deák István joghallgató.
Utólag örült, hogy kimondta azt is, hogy joghallgató. Legalább tudja a lány, hogy nem valami pocok gimnazistával van dolga.
Erzsike rámosolygott a fiúra, István úgy érezte, mintha világosság gyúlt volna a szívében. Nem mert ránézni a lányra, érezte, hogy ez nézi őt, biztosan nevetségesnek találja, de azért jó érzés volt, hogy ez a szép lány úgy ránéz. Mert most különös szépnek tűnt fel Erzsike: friss kék babos kartonruhában volt, a ruhája ujja kissé fel volt tűrve, a fején kackiás kis kendő, amilyent takarításkor viselnek a nők. Kedvesen hívta Istvánt:
- Legyen szerencsém. Tessék beljebb fáradni.
A lakatos is biztatta:
- Kerüljön csak beljebb. Mulattassa egy kicsit Erzsikét.
István mit tehetett egyebet, bement. Két szobából állott a lakás, a kettő között volt a konyha. Erzsike, mintha már régi ismerősök lettek volna, megmutogatott mindent, amit nevezetességnek tartott a lakásban: a szekrényen egy Maria-Zellből való nagy poharat, melyet még az elhunyt anyja hozott zarándokútjáról s melyen ez a felirat áll: Ein schöner Gruss aus Maria-Zell, egy nagy tengeri kagylót, amelyből zúgás hallatszott, ha valaki a füléhez emelte, egy képet, amely élükre állított üveg-lécekből volt összeállítva és ha jobbról nézték, Ferenc Józsefet, ha balról nézték, Erzsébet királynét ábrázolta, egy szomorú-füzet egy sírkereszt felett, amely a rég meghalt húga barna hajából volt fonva, vagy hímezve s aranykeretben függött a falon. Ezek az apa szobájában voltak. A másik szobát Erzsike így mutatta be:
- Ez az én szobám.
Ez a kis szoba tele volt zsúfolva bútorokkal. A szekrényeken, asztalokon mindenütt vázák voltak, művirág-bokrétákkal, a falon legyező alakban elrendezett nagy képes-levelezőlap gyűjtemény, sajátkezűleg hímzett házi áldás. Néhány olyan üvegtárgy, amilyeneket a panoptikumban szoktak osztogatni, egy külön asztalkán állt. Varrógép is volt az ablaknál, a hátsó fal mellett pedig nagy, nehéz ágy. István furcsán érezte magát a lakásban. Nagyon idegenszerűnek érezte. Minden tárgy olyan volt benne, amilyet már sokszor látott, de így együtt idegen jelleműek voltak. Homályosan sejtette, hogy ez a lakás más társadalmi osztályt jelent, mint amilyenben ő mozogni szokott.
Erzsike leültette a kis kényelmetlen díványra, maga meg szembeült vele egy székre.
- Üljön le, Deák úr, ne vigye el az álmunkat.
És mikor már ültek, friss nevetéssel tette hozzá:
- Deák is meg diák is. Milyen érdekes!
István nagy zavarban volt, meg kellett volna indítani a beszédet, de nem jutott az eszébe semmi. Most csak foszlányok kavarogtak az agyában mindabból a sok ügyes dologból, amiket előre kieszelt, s amik most már butaságoknak tetszettek. Valamit mégis mondani kellett:
- Tegnap költöztek a házba? - kérdezte. Tudta, hogy ez ostobaság, tudta, hogy ebben a pillanatban ostoba az arca. Elfogultsága kissé elfogulttá tette a leányt is, aki rövid szünet után, hogy elszakítsa a köztük keletkező válaszfalat, visszakérdezte:
- És maga már rég itt lakik?
- Oh, már nagyon régen. Mikor ide kerültünk, még kis fiú voltam s a másodikba jártam - sietett felelni István.
- Most pedig már jogász.
- Igen. Azaz hogy szeptemberben leszek az. Elsőéves.
- Aztán most mit csinál? Most nincs iskola.
- Dolgozom - hencegett István. - Tanulok franciául, tudományos tanulmányokat folytatok. Sokat olvasok.
Örült, mert látta, hogy a lánynak ez imponál. Erzsike komoly és művelt arcot csinált és előkelően, affektálva mondta:
- Én is szeretnék franciául tanulni, de az apám azt mondja, minek az! Most mit olvas?
- A Három testőrt, Dumastól.
- Szép?
- Gyönyörű. Ha az ember belefog, nem tudja letenni.
- Miről szól?
István egyszerre megtalálta a beszélőkéjét. Elkezdett beszélni a regényről, elmondta Athos, Porthos, Aramis fantasztikus történetét, fordulatról fordulatra, részletesen. Erzsike gyönyörködve hallgatta.
- Jaj de szép lehet! Ha én azt elolvashatnám! Megvan magának?
- Megvan. Parancsolja? Elhozom még ma délután.
- Jaj, ma nem leszek itthon. A keresztmamámhoz kell mennem délután négykor. Hozza el holnap délelőtt.
- Jól van. - István most már elbúcsúzott. A műhely felé akart távozni, de a leány megmutatta, hogy egyenesen az udvarra is ki lehet menni a szobából. Utánaszólt Istvánnak:
- Aztán hozza el ám a könyvet holnap!
István büszkén és boldogan ment haza. Megvan az ismeretség, most már biztosan lesz a dologból valami. Mégis elment a Bunkóshoz, kapott is tőle egy történelmi könyvet kölcsön, de mikor azt otthon olvasni kezdte, mindig csak Erzsikére kellett gondolnia. Elképzelte előre az egész szerelmi regényt: hogy fog szerelmet vallani, hogy fogja a lányt először megcsókolni, aztán, hogy megy majd lépésről lépésre, óvatosan tovább, amíg a lány mindenben azt fogja tenni, amit ő akar. Már nagyon epekedett a csók után - még sohasem csókolt leányt szerelemmel, érezte, amint a lány belesimul testével az ölelésébe. Izgatott gondolataitól nem tudott olvasni. Arra gondolt, hogy most verset kell írni. Mikor írjon az ember verset, ha nem most, mikor olyan nagyon szerelmes? Igen, szerelmes. Ezt büszkén gondolta: végre szerelmes. Mindig nagyon szeretett volna szerelmes lenni, de nem sikerült neki. Most pedig megjött váratlanul, magától s ez nagyon jó dolog volt. Elkezdett fel-alá járni a szobában, rímeken törte a fejét, összekalapált valami verset, de mikor leírta, nem tetszett neki, nem volt az benne, amit szeretett volna. Ez kicsit elkedvetlenítette, a tehetségtelenség kényelmetlen érzésével töltötte el. Eredetileg arra gondolt, hogy szépen leírja a verset, beledugja a Három testőrbe, mintegy véletlenül, hogy Erzsike megtalálja benne. Az ilyesmi hat a nőkre. De ezt a szamárságot nem mutathatja meg neki, ezért kinevetné. Összetépte a kéziratot, elkergette a kellemetlen gondolatokat, maga elé idézte, most nagyon jól tudta maga elé idézni, Erzsike arcát. Csinosabb volt, mint bárkié azok közül a lányok közül, akik után settenkedni szokott.
Négy órakor kiment az utcára, ott várt, néhány házzal odébb, hogy a dolog feltűnő ne legyen, s mikor meglátta Erzsikét kijönni a kapun, úgy tett, mintha ő is ugyanabba az irányba menne, mint a lány. Valahogy jobbnak látta, ha véletlen színezetet ad a találkozásnak. Igyekezett lassan menni, hogy a lány hamar utolérje, de amint ment, akarata ellenére is a megszokott gyorsasággal szedte a lábait, úgy hogy egyszerre csak, mikor lopva hátranézett, észrevette, hogy a lány egyre jobban elmarad tőle. Elszégyellte magát, nem tudta, mit csináljon. Megállni, tudja isten miért, de restellt most már, feltűnően lassítani is. Most mutassa meg, hogy a lány miatt van az utcán? Elfogta az az érzés, amely állandóan benne volt, megbénította minden dolgában, félénkké és félszeggé tette: a félelem attól, hogy kinevetik. Hirtelen befordult egy szűk kis mellékutcába és sietve, mint akinek roppant sürgős a dolga, elódalgott. Nagyon haragudott magára, egész nap rosszkedvű volt és lehangolt. Arra gondolt, hogy most elrontott mindent, a lány megharagudott rá, talán nem is áll többet szóba vele, vége a regénynek. S most kezdett eszeveszetten vágyódni a lány után. Az az elképzelés támadt fel benne, hogy a lányt csókolja más valaki, neki pedig nézni kell. Bősz düh fogta el, szeretett volna valami szörnyű dolgot csinálni, ment sebesen, lélekszakadva a városon át, ki a Duna-ligetbe, ott kimerülten levetette magát egy padra és ideges zokogás rázta végig az egész testét. Úgy érezte, meg kell halnia, ha a lányt elveszti, mielőtt még az övé lett volna. Nem kalandra gondolt már, vidám szerelmi játékra, amivel a pajtások előtt el lehet dicsekedni. Halálos szerelemnek érezte, ami benne volt, egész életre szóló nagy dolognak, amin már változtatni nem lehet. Ez a gyötrődés ezentúl már mindig benne lesz, a testében, a lelkében és végül is meg fogja ölni.
Kiült a Duna-partra, messze a várostól, ahol senki se járt. Ült egy kövön és egy kisfiú szentimentális, lágy érzésével búsult önmaga fölött. Azt képzelte, a lány most valahol valakinek, keresztanyjának, egy barátnéjának, apjának nevetve beszél róla s kigúnyolja. Ez a gondolat elviselhetetlen volt. Felugrott és csaknem futva ment be a városba, a városon át haza. Az utcájukban találkozott anyjával. Egy kis csomagot vitt a kezében, szemmel láthatóan cipő volt benne.
- Hol jártál, Pista? Egészen ki vagy izzadva. Mért jársz olyan gyorsan?
István megadással hallotta, hogy az anyja is a gyors járásáért rója meg. Igaza van, szamárság így szaladni. Ostoba szokás.
- Gyere velem, a suszterhez megyek. Viszem a Liszka cipőjét talpalni.
Ment az anyjával. Az utca végében szembetalálkoztak Erzsikével. Istvánnak megroggyant a térde az ijedtségtől. Muszáj köszönni a lánynak, ez fel fog tűnni az anyjának, gyanút kelt. Mégis köszönt, a lány bólintott, kissé elpirult, de a pillantása barátságos, kedves volt.
- Micsoda lány ez? - kérdezte az anyja.
István merészen hazudott. Az anyjának nagyszerűen tudott hazudni, akár egy lány. Úgy beszélt, mintha valami közömbös dologról volna szó.
- A lakatos lánya, aki tegnap költözött a házba. Ma reggel bementem a műhelybe, kíváncsi voltam, milyen egy lakatosműhely, ott volt a lány is, illik neki köszönni, nem?
- Csinos lány - mondta az anyja közömbösen. Ő még kisfiúnak tartotta Istvánt, eszébe sem jutott valami rosszra gondolni.
Istvánnak pedig felujjongott szívében az öröm. A lány nem neveti ki, nem is haragszik rá. Hiszen olyan kedvesen nézett. Nincs semmi baj, holnap elviheti a könyvet, jóváteszi a mai ostobaságot. Csöndes örömben volt egész este, és elalvás előtt újra végigképzelte ennek a szerelemnek összes lehetőségeit.