Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Hideglelős érzéssel indultak neki a színházak az idei szezonnak: a kilátások a lehető legrosszabbak voltak, az Unio felbomlása mint egy nyomasztó mementó nehezedett a közhangulatra, az általános gazdasági depresszió a legpesszimisztikusabb prognózisokat is indokoltnak tüntette fel. S a szezon végén megcsinálhatjuk a mérleget: azoknak igazolására, akik sokallták a budapesti színházak számát, két színházzal kevesebb megy át az új szezonra, de a pesszimisták cáfolatául többi színházak megállották a helyüket. Az új szezon felé pedig mintha enyhült hangulatba indulnánk.
Sajnálkozva búcsúzunk el a Renaissance-színháztól, melyben az ősztől kezdve már a mozgófénykép fog uralkodni. Ebben a színházban mióta Bárdos Artúr vette át a vezetést, sok szép és értékes estét töltöttünk. Bárdostól senki sem tagadhatja meg a becsületes művészi törekvés érdemét. Koncessziókat ő is kénytelen volt tenni a tömeg ízlésének, de viszont mert kísérletezni olyan dolgokkal, amelyeknek sikere bizonytalan volt, mert új szerzőket térhez juttatni, új színészeket felfedezni - egy színház sem "fedezett fel" annyi új színész-tehetséget, mint az ő színházai - és volt bátorsága szóhoz juttatni új, a közönség előtt még ki nem próbált drámai hangokat. Csak a most végződött szezonban is volt néhány ilyen merész kezdése, melyek között a Hamlet előadása, bármennyire vitás volt sok pontján, szerfölött érdekes és jelentékeny színházi teljesítmény volt. Voltak sikerei, volt a télen egy nagy reménysége és nyilvánvaló, hogy ez a be nem vált reménység terítette a Renaissancet a mozi-lepedőre. Bárdos most csak a kis Belvárosi Színházban folytathatja munkáját, de bizonyára koncentrált erővel, tanulságokkal gazdagodva és - kívánjuk - több szerencsével.
A többi színházak közül a Magyar Színház vívta a legkíméletlenebb harcot a fennmaradásért. Skrupulus nélkül megmutatta, hogy - bizonyára egyelőre - csakis a pénztárra néz, darabjait a közönség-csábítás minden eszközével lanszírozta. Azt a sikerét, amelynek az egész szezon kedvező eredményét köszönheti, mégis olyan darabbal szerezte, amelyben nem volt semmiféle különös zenebona, sem rendezési furfang, egyszerűen csak olyan darab volt, amely tetszett a közönségnek, egy jól bevált formák közt mozgó, vidám és ötletes vígjáték. Akárhogy is, mindig igaz marad, nem lehet a körítést pecsenyévé tenni.
A Vígszínház nehéz küzdelemmel, de tartotta színvonalát: nem szállt le kelleténél jobban a közönséghez. Galsworthy, Shaw, Pirandello szólalt meg benne, a magyarok közül Heltai és Herczeg. Nem mindegyiküket értette meg teljesen a közönség, de mindegyikük becsületére vált a színháznak s együtt a mai drámaírás legjobb színvonalát jelentik. A nagy közönség-siker csak a szezon utolsó harmadában jött egy bohózattal, mely - akárhogy is - mégis csak épkézláb kis munka és egy nagy apparátus darabbal, amelyről el lehet mondani, hogy az vonzott benne kevésbé, ami az apparátushoz tartozik. Itt jegyzem fel azt az érdekes tényt, hogy a francia dráma most már csakugyan letűnt a magyar színházi műsorról. A francia géniusz, amely megteremtette a maga világuralma számára a modern színházi ütemet, ma már nem bírja saját teremtményét táplálni.
A Nemzeti Színház csinálta a maga dolgát tovább. Meg tudta tartani közönségét, magyar szerzőket vonultatott fel, sikerei voltak, melyek közül A híd nagy benyomást tett a közönségre. Leginkább az anyagával, azzal, hogy a magyar történelem közelmúlt, még majdnem ismerős alakjait, nemzetünk utolsó hőskorának szellemét hozta színpadra.
Ebben volt bizonyos merészség, de bevált, a közönség lelkesedve látta a színpadon megelevenedni iskolai emlékeit s azt a szellemet, mely most alépítménye a magyar politikai gondolkodásnak. Erről még maradt a mai lelki széttagoltságban is egységes tudatunk. Széchenyi és korának romantikus lelkivilágát ma is egyformán értékeli minden magyar ember. Érdekes példa ez arra, amit a télen egy újságcikkemben már kifejtettem, hogy a dráma sikeréhez a közönség részéről általános consensus kell, olyan eszmék, olyan atmoszféra, amelyben vita nélkül megegyezik mindenki, mert amint megoszlik az emberek véleménye, már kész a veszedelem. A színházak ennek úgy szoktak elébe menni, hogy lehetőleg alacsony színvonalon, az egészen egyszerű és kicsiny dolgokban keresik ezt a consensust, mert ma nagy dolgokban, melyek az élet, a társadalom, a közélet gyökereit érintik, nincs egyetlen pont, amelyben egységes volna a közvélemény. A Nemzeti Színház csak magyar újdonságokat juttatott szóhoz, ami kényszerűségből folyó érdem, mert hol írják ma, a világ mely pontján azokat a darabokat, amelyek rákívánkoznak egy nemzeti színház színpadára?
A Kamaraszínház repertoárja és játékstílusa kezd lassankint kialakulni. Volt néhány igen szép sikere, eredeti darabokkal, reprízekkel, sikerrel elevenített fel egy-két apáink idejéből való francia darabot, klasszikus előadásai közül kiemelkednek az új rendezésű Shakespeare-előadások, amelyeknek szeretnők folytatását látni, mert egy új Shakespeare-játékstílus kiinduló pontjai lehetnek.
Színészek állották a régi színvonalat, sok kitűnő, néhány megragadó alakítást láttunk tőlük. A mai dráma egyoldalúsága az oka, hogy egyes elsőrendű művészek nem találnak elegendő tért. Különösen sajnálni valók, hogy olyan művésznők, mint Márkus Emilia és Varsányi Irén csak ritkán szólalnak meg. Nem a színházak, hanem a színdarabírók hibájából. A modern drámairodalomban alig terem számukra való szerep. Pedig mindketten pályájuk olyan pontján vannak, amelyen új, megragadó hangokat tudnának kihozni tehetségük mélységeiből.
Azt nem lehet letagadni, hogy a közönség egész nyilvánvalóan a bohózat felé szorítja a magánszínházakat s ezzel bizonyos egyoldalúság fenyeget a műsorokban. Az emberek nem szeretnek gondolkozni, nem szeretik izgattatni magukat, nem bírják ki a problematikus realizmust. Legkedvesebb neki az enyhe, jó polgári színpadi romantika, az ártatlan tréfálkozás a saját életük apróságai felett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a drámának okvetlenül ez egyoldalú ízlés után kell futni. Igazi író igazi jó munkája megtalálja a maga nagy közönségét, akármilyen a hangja és a tárgya. A Vígszínházban az Úriemberek, a Belvárosi Színházban A szerelem és halál játéka erre bizonyság. Csak az kell hozzá, hogy olyan író szóljon a közönséghez, akinek igazán van súlya és az embereket érdeklő mondanivalója. Középszerű emberek persze megbuknak középszerű tragédiákkal és színműveikkel, viszont egy mulattató bohózatot olyan is írhat, akinek kevés és súlytalan a mondanivalója s csak ötletei vannak.
Válságban van a színház? Nincs válságban. A dráma van válságban. Olyan kevés jó darabot írnak - akár művészi értelemben használom a szót, akár kassza-értelemben - az egész világon, hogy ettől beteg a színház. Soha nagyobb lehetőségek nem nyíltak nagy drámaírók számára és a nagy drámaíró nem jön sehonnan.