Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
Novellák, Genius-kiadás
Az egyik novella egy serdülő diák egyetlen napjának két nagy élményét beszéli el: hogy várakozása ellenére nem szólították fel felelésre és hogy egy utcalány karjaiban megismerte a szerelmet. Egy másik novellának Halama Kurt a hőse, az öreg, tehetségtelen második hegedűs, aki jubileumi bankettjén keserű kedvvel fogadja a hazug üdvözléseket, de teljesen megvigasztalódik, látva hogy az új karmester éppoly félművész s ugyanazt a kálváriát fogja végigjárni, mint ő.
Az egyik novella negyven oldalas, a másik három. Ki találná ki, melyik az egyik, melyik a másik? Molnár Ákos önkényének véletlenei úgy döntöttek, hogy a másodiknak említett téma kapott rövidebb feldolgozást. Lehetett volna megfordítva is.
Lehetett volna ez is hosszú, megcsinált novella - s akkor lett volna csak molnárákosi és szép. Mert Molnár ereje abban a bő, meleg és piros véráradásban van, amelyet az élet egy-egy kiragadott kis részletébe beleömleszt s amellyel azt egy ember, egy egész sors tragikus szimbólumává duzzasztja, a tudat alól felvonagló asszociációnak abban a szokatlan gazdagságában, amellyel hősei életének óráit, mint lüktető vérerekkel, átszövi. Mi minden fut keresztül az alakjai agyán egy óra alatt, miközben talán - kívülről nézve - nem történik velök semmi! a félelemnek, a sóvárgásnak, az álmoknak micsoda forró vértolulása!
S mindennek egy oka van: az, hogy Molnár hősei kitakart tudatalattisággal élnek. S íme, hullámok vad zajlása, idegek véres cikázása van előttünk. Molnár lát minden percet, történeti időtartama tehát nem lehet hosszabb pár zsúfolt óránál. Halljuk a percek ketyegését, átéljük a testi közérzés váltakozását, érezzük a legmegfoghatatlanabb szagokat, amiket már szinte nem is az orrunkkal, hanem a lelkünkkel fogunk fel, imponderabiliákat, amelyeknek súlyára a legéberebb ember is csak az emlékezésében eszmél fel és átéljük az álmokat, amik éber állapotunkban is át szoktak suhanni a tudatunk alján. Olvasás közben ha eszembe jut egy-egy író, majdnem mindenről úgy érzem most, hogy igen messziről és elnagyoltan látják az életet.
Érthető, hogy Molnár csak ott foghat meg egész erővel, ahol időt ad magának a részletek átélésére. Rövid novellái tehát éppúgy puszta vázlatoknak hatnak, mint "Az elhibázott költő" című elbeszélése, amely - egy regény igen hiányos vázlata, dosztojevszkijesen titokzatos és sötét alakokkal. Molnár legjobb írásai a "Gyereknek lenni" című novellája (bár még sok benne a Karinthy-hatás) és a "Tragédia". Íme, mit tud mondani itt a szerelmes kis cselédlányról. "Csak le kellett hunyni a szemét és már az iskola szagát is érezte, a tintának és a papirosnak éles, fanyar szaga emlékingerlőn lebegett az asztalon, sőt a hideg tollat is lehetett szagolni. A tinta kék volt, nem lila, de ily kicsiségek nem számítottak." És látta "Erzsébet nénét, a jóságos és szigorú istenséget, szelíden csendülő hangjával, ha őhozzá fordult és csípős pattogásával, ha szidott valakit..." A szobaúr pedig, Kónyai kereskedelmi ügynök, akibe a lány szerelmes, igen udvarias ember, "de valahogy nagyon is komoly, tartózkodó, nagyon is tudós, látszik, hogy magánosan él, nő nélkül, vidámság nélkül, tisztán szent hivatásának..." Kónyai úr ágyának titokzatos és ingerlő szaga volt. "Ez az irodaszag az iskoláéhoz hasonlított... Igen, ezek azok a megnevezhetetlen, távoli illatok, az előkelőség, az iskolavégzettség, a fölényes mindenbe-beavatottság homályos, izgató párája... Ez az az illat, mely valahogy folyton az orra előtt libeg egy életen át és egyre csalogatja, vonszolja maga után őt, aki vakon és süketen, trampogva követi... Óh, ha ez a Kónyai úr, egyszer, egyetlen egyszer... ha észrevenné... valahogy... hisz ő nem olyan, mint más cseléd..."
Kónyai úr kereskedelmi ügynöksége magyarázó kertelés nélkül azonnal mint "szent hivatás" szerepel itt, egy tanár másutt mint a hatalmasok ellenséges szektájának tagja: Molnár hősei azonnal rátapintanak, mit jelentenek a dolgok az ő öntudatlanuknak. S itt mindent egy-egy ember öntudatlanának az értékelésében látunk, ördögivé vagy paradicsomivá növesztő illúziókon keresztül. Ezek az emberek mindig szörnyen félnek vagy rettenetesen érzik a maguk nyomorúságos voltát és aztán csodát és megváltást várnak: egy nőt, aki a kompozíciónkat meg fogja hallgatni, egy csokoládéangyalt, a szent Kónyai úr csókját. De semmit nem hagynak meg a "reális" méreteiben - olyanokban, aminőknek mások látják -, hanem mindent földöntúlivá növesztenek. Némelyik bele is fagy egy-egy ilyen őrült álomba (a "Megoldás" hőse) - az éberálom, amelyet Karinthy, főleg a "Tanár úr, kérem"-ben fedez fel először a magyar irodalom számára, Molnár novelláiban eddig nem látott jelentőséggel vonul fel. A legtöbb hősét az élet felébreszti egy pillanatra, durva kézzel - s akkor, a szörnyű csalódás után, van aki nem bírja tovább a sivár valóságot, van aki újrakezdi a vigasztaló álmodozást. Egyedül áll Suzdek úr alakja (Molnár egyik legjobb novellájának hőse), aki szegény, hazug álmokkal sem tudja már vigasztalni magát s ezért végtelen sebezhetőségével gyámoltalanná lesz és gyáván elkerüli az élettel való minden érintkezést.
Aktuális "társadalmi problémák"-ról nincs szó e novellákban s ezért léha l'art pour l'art-írásoknak is tekinthetők.