Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
Eposz egy művészről, kiben, Werfel előtt, csodálatosképpen csak kevesen látták meg ezt a hőst. S így, mintha korunk hőseinek panteonja egy új lakóval gazdagodott volna. (De ez egyúttal a legfőbb jó is, amit Werfel regényéről elmondhatni.) Az emberiség héroszai kétfélék. Az egyik típus annyira kifelé vetíti erejét, hogy szinte nem is fontos az, milyen befelé, ember voltában. Ilyenek a Carlyle hősei közül Mohammed, a kegyetlen, Napóleon, a hatalom- és becsvágyó, Rousseau, az önző és hiú. Nincsen szükségük arra, hogy fogyatékosságaikat menteni próbáljuk. A világot izzó kohóvá teszik és abból értékes fémeket olvasztanak ki. A munkás az olvasztókemence forró légkörében csak eszköz; munkáját az eredmény igazolja, lelki struktúrája pedig nem lehet finomabb, mint amilyet a munka durvasága megtűr. A másik fajtának Rolland a történetírója: Beethoven, Michelangelo, Tolsztoj, Ghandi. Ők a kohót saját keblükben állították fel. Életük szüntelen lelki forrongás és tisztulás; hatásuk kifelé: lelki hatás - annak az egyetlen egy gramm tiszta rádiumnak a kisugárzása, amelyet egész életük munkájával lelkükből kitermeltek. Ilyennek állítja be Werfel is hősét. A korán érvényesülő, páratlan népszerűségnek örvendő, bőven, tehát látszólag könnyen produkáló, késő vénségeig sikereket arató Verdi mögött, akit a felületes szemlélő is lát, megjelenik a lelki skrupulusokban kínlódó, munka közben nehezen vajúdó, művészetében legmagasabb célokra törő, szívósan önfegyelmezett, puritán jellemű, nemesen gondolkodó, valóban nagystílű Verdi, amilyennek csak szűkebb baráti köre ismerte.
Werfel könyve az öreg Verdi regénye. Regény, amelyben se szerelemnek, se egyéb szenvedélynek hely nem jutott. A magányos, hatalmas, vén tölgy epopeiá-ja. Az egész könyv alapakkordja egy feloldásra váró disszonancia: az öreg maestro vajúdása, tízévi meddőség után. Az évtizedes improduktivitás, mint valami bűn terheli a mester lelkiismeretét, de hiába kínlódik, a szülés felszabadító pillanata még nem érkezett el számára. "Én hiszek az inspirációban, de ti a faktúrában!" mondja Verdi egyik levelében.
Amint Werfel a magábazárkózott öreg mester keményvonású portréjából kiindulva, szeretetteljesen visszafelé lapozgat Verdi életében és lassan meglágyulnak a komor vonások, eszünkbe juttatja Conrad Ferdinand Meyernek egy fiatalkori arcképe alá írt sorait: "Hier, doch keinem darfst du 's zeigen, solche Sanftmut war mir eigen, Durfte sie nicht lang behalten, sie verschwand in harten Falten, Sichtbar ist sie nur geblieben, Dir und denen die mich lieben." A bussetoi boltos fiának élete, minden fény és dicsőség dacára, tele van tragikus balsorssal. A kisfiú első lelki impressziója alighanem az a pogrom, amit a szentszövetség orosz katonái szülőfalujában rendeztek és amely elől anyja, a gyermekkel a karján a harangtoronyban elbújik, mialatt lent a templomban lemészárolják az odamenekült szomszédokat. Huszonhatéves korában már elismert mester. Egy évvel később elveszíti hirtelen egész családját, feleségét és két gyermekét, valami grippe-epidémia következtében. Kétségbeesésében a munkába temetkezik. Víg-operát ír. Kifütyülik. Éveken át üldözi a fátum. Megzenésíti Shakespeare, Byron, Schiller drámáit. De semmi sem sikerül neki. Már közeledik a negyvenhez, amikor a "Rigolettó"-val az első maradandó sikert eléri.
Baj, hogy e tragikus epizódokat bírálatom élesebben accentuálja, mint Werfel könyve, amelyben ezek csak futólag érintettek, míg vértelen mellékalakok giccses szellemi kalandjai érthetetlen módon túltengenek. A meglepően nagy nívókülönbség az egyes fejezetek között furcsa jellemzője az egész könyvnek. Igazi költői fantáziával elképzelt, mesteri módon minuciózusan kidolgozott fejezetek és ponyvaízű, pongyola típusú szakaszok egymást váltják fel.
Werfel zeneelméleti és zenehistóriai felkészültsége rendkívül alapos. De azért a tulajdonképpeni középponti esztétikai problémája: a Verdi - Wagner ellentétben az olasz és német zene, sőt, valósággal a déli és északi világnézet örökké ellentétes dualizmusának kidomborítása, mégis helytelen nézőpontból indul ki. Éppen a zene internacionális érthetőségében termékenyültek meg a különböző népek művészeti iskolái. Az elmúlt századok zenetörténete nem annyira elkülönített zenei nemzeti stílusokról számol be, mint inkább folytonos kölcsönhatásról és szoros kapcsolatról. A "Nagy periódusok" stílusa csakis az ilyen szintézisekből épül fel. Németalföldi mesterek (Willaërt, Arcadelt, Cyprian) teremtik meg Velencében az olasz madrigált, olaszok Párizsban a francia zenei deklamációt (Sully); a flamand Orlandodi Lasso, kit négy nemzet vall sajátjának, megírja a "legnémetebb paraszti nótákat ("Teutsche Liedlein"), "a legolaszosabb" (tájszólásos) Villota-kat, a "legfranciásabb" chanson-okat. Bach korában sem lehetett olyan nagy a stílusellentét, hiszen a legkitűnőbb stíluskritikusok máig sincsenek tisztában egyes művekkel, hogy azokat vajon Bach, avagy éppen Vivaldi, Marcello, Giovannini vagy Albinoni írta-e. Händel-t annyira össze lehet téveszteni a "legnagyobb" mesterrel, Purcell-lel, de, másrészt nemkevésbé a "jellegzetesen" olasz Alessandro Scarlatti-val, nehogy már életében plágiumvádakkal is illeték. Hogy Martini, Paisiello, Clementi egyes műveikben a megtévesztésig hasonlítanak a "német" Mozarthoz, az köztudomású. Mindebből persze még nem következik, hogy nincsenek megkülönböztető stíluskritériumok, de mindenesetre az, hogy a kérdés "kissé bonyolult". Sőt éppen Verdi esetében kétségkívül van valami ellentét a - nevezzük középeurópai - és az olasz ízlés között, mely ellentét viszont nem nyilatkozik meg pl. Monteverdi, Rossini vagy akár Puccini zenéjével szemben.
Ezek olyan jelenségek, melyeknek kielégítő magyarázatára a primitív fajelméletek éppoly kevéssé alkalmasak, mint a szellemesebben felépített milieu-teóriák. Mert hiábavaló, meddő és naiv az az igyekezet, hogy az evolúció legbonyolultabb eredményeit valamilyen primitív családformulára lehessen visszavezetni.