Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
Mit mond el "A gőzoszlop" Molnár élet-látásának fordulásáról, a regénytechnikáról és az íróról önmagáról?
André Gide, ez a különösen nyugtalan kutató szellem, ki mindig csak mélységeket és meredekeket jár s a rég taposott utakon alig hogy átszalad az örvények, csúcsok között, egyik legutóbbi regényében új formát kísért meg. Nem regényt ír, hanem azt írja meg, hogyan írja meg az író regényét, jobban mondva, milyennek képzeli el megírása előtt az anyaggyűjtés lázában. S ez az anyag előttünk gyűl egybe s mire egybegyűlt, az ötszázoldalas könyv végére érünk. André Gide-nek e modorát ha nem is, de eredményét joggal kifogásolhatjuk, mert olyan áthidalásokhoz kénytelen folyamodni, amelyek zaklatott menetűvé zilálják a regényt; mert olyan helyeken kénytelen elidőzni hosszan, amelyek az elképzelt, de meg nem írt igazi regényben döntő tíz sorrá rövidültek volna. Kétségtelen ugyanis, hogy a flauberti gazdaságosság és a balzaci témavezetés törvényei minden utánuk következő íróra kötelezők, ha másként nem, hát úgy, hogy széttörje őket, - de mellettük elmenni, mintegy oda sem nézve elslisszolni nem szabad.
S még jobban köti az írót a saját múltja, abban az értelemben, hogy minden újabb műnél újat kell akarnia, különben beléesik önmaga utánzásába, amely eztán oeuvre-jének jó nyolctized részét a feledésbe löki halála után, mint Vas Gerebennél vagy Jósikánál.
A művész e múlhatatlanul szükséges továbbfejlődésének kitűnő lélektani rajzát adja Romain Rolland a "Jean-Chistophe" vége felé, amikor a nagy zenész svájci csúcsokon olyan muzsikát költ, amelyben ő maga is döbbenten érzi, ó nem, csak sejti új idők új dalát.
Molnár Ferenc ilyen svájci csúcsokra hág "A gőzoszlop"-pal, amelyet az utóbbi évek két leglebilincselőbb regénye mellé állítok méltó harmadikul; Heltai "111-es"-éről és Herczeg "Az élet kapuja" című művéről beszélek.
Mind a három rövid regény.
"A 111-es" a tragikum mélyén remegő kacajt, vagy ha jobban tetszik, a hahota barlangjának mélyén felsivító tragikumot fejezi ki a művészet mámorának zengésével. "Az élet kapuja" a férfiszív és a férfiakarat csók- és intrika-esetlenségek zátonyán megfeneklését búgja, mint méltósággal süllyedő hadihajón a sziréna a közeli halált.
S "A gőzoszlop"...
Igen, "A gőzoszlop" nem maga a regény, csak a regény váza André Gide szellemében. "A gőzoszlop" finoman egyszerű soraiban a jövő hajnalpírja fakad, mint Jean-Christophe utolsó kompozícióiban. "A gőzoszlop" a szerelem Don Quijotejának olyan monográfiája, amilyen monográfia a "A 111-es" a mosolyos tragikumnak s "Az élet kapuja" az érző és cselekvő férfi bukásának.
Ami az André Gide utalást illeti, úgy értem a dolgot, hogy Molnár regényének alapmeséje, ha nekiállok s objektív magam kikapcsolásával megírom, egy kitűnő schelm-regényt kapok, egy modern Gil Blast a Margitszigetről; egy csirkefogó életét és halálát lopástól kezdve, szélhámosságokon át groteszk szerelem hídján az öngyilkosság Dunájáig. Kétségtelen, hogy ezt nem érdemes megírni. De Molnár az alakot végzetszerű távolba tolja azzal, hogy önmaga, az író személy szerint közel lép hozzája. Így találkozásai a rejtélyes csirkefogóval, e különös kapitánnyal minden esetben a Végzettel, a Sátánnal való találkozásokká szélesülnek, s mindnyájan azt érezzük, hogy az írót, olvasót, édes mindnyájunkat csak a váltó választ el a kapitány ránk is zúduló sorsától, amely életet élettől a legkevésbé várt pontokon csekély véletlennel más vágányra vált. S ezt a végzetszerűséget kitűnően fejezi ki az első pillantásra s az első oldalak elolvasása után erőltetettnek, sőt ügyetlennek, zsurnaliszta viccnek ható cím, amelyről a regény végigolvasása után riadtan állapítjuk meg, hogy jobb, helyesebb és kifejezőbb, emlékbe vésődőbb már nem is lehetne.
A jövő hajnalpírját említettem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Molnár új regénye az európai vagy a magyar regény útjait mércézi ki előre. Nem. Magáról Molnárról beszélek, akinek különös egyéni művészete egyre emberiesebb lesz azon a vonalon, amely Wilde-ot a Dorian Gray-től a Readingi fegyház balladájáig s a De profundisig vette. Az "Andor"-ban még egocentrikus az író. A lelkek mélyére néz, de mindenütt önmagát látja a környezetét illetően kissé túlzó megállapítások alapján. A Tolsztoj és Dosztojevszkij regényeiben alapul szolgáló "humanum" hiányzik belőle, az a nagy testvériességi érzés, amely előbb-utóbb kifejlődik minden nagy íróban, amely még a csakugyan békasó-szívű Goethéből is kifacsarta a XVIII. század legdúsabb költeményét: a Werthert. Arról a "humanum"-ról beszélek, amely Tolsztoj "Hadzsi Murát"-ját hatja át s teszi egy sorba Heltai, Herczeg és Molnár kis regényével.
Végül, monográfiának neveztem "A gőzoszlop"-ot. Egy regényalak monográfiája. A 111-es főhőse is regényalak, az Herczeg Bakócz Tamása s kísérő nemes úrfija, az Hadzsi Murát is. De az is marad. S ez épp e négy regény nagy titka, nagy vonzóereje. Nem oldja fel az író hozzámotivált apró történésekben, nem komponál köréje egy történetet, amely könnyen nyújtható lenne három köteten át is. Nem. Megmarad töredékesnek, darabosnak, úgy, ahogy az élet eléje vetette s ezért van mind az öt alaknak olyan kábító élet-illata.
Molnár kapitánya azért hazudik, amiért a művészet: hogy szebbé tegye az életet. Nem azért regényeskedik, mert a romantika bolondja, hanem mert úgy érzi, hogy ez a forma az egyetlen mód kimenekülni saját eleve elhatározott sorsunkból a magunk választotta sorsba. S csal, mint az élet, következetlen, mint az élet s megmagyarázhatatlan, mint ez az egész könnyben és vérben, lázban és csüggedtségben forgó égi tekegolyó, ez a bolond és fenséges Föld.
*
Ezt a hajnali fáradt lázban fogant pár megjegyzést ajánlom az olvasóknak dedikációul Molnár könyve elé, amelyet, míg a regényt folytatásokban hozta a Pesti Napló, a legnagyobb ellenkezéssel fogadtam s munkából hajnali hazafelé rohanásokon éles kritikával illettem két kedves jóbarátom előtt, de amely, hogy végére értem, megfogott, fölrázta lelkemben Szontágh Gusztávot, aki rámszólt:
- Le a kalappal, uraim!
Én, íme, le is emeltem.