Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám
Copyright by Nyugat
A rákövetkező nap, estefelé, sebbel-lobbal beállított Alekszej; mint orvos a beteget, vagy kocsis a lovát, tetőtől-talpig megvizsgálta bátyját, majd megszólalt, miközben bajuszát egy apró kefével szétkefélte:
- Az arcod betegesen fel van püffedve az italtól; ilyen képpel nem állíthatsz be otthon. Aztán meg segítségemre is lehetsz itt. A szakállad meg kell nyíratnod, Pjotr. És végy magadnak egy pár új csizmát; ez itt a lábadon olyan, mint egy kocsisé!
Artamonov állkapcsait összeszorítva, engedelmesen követte öccsét a borbélyhoz, - Alekszej szigorúan és pontosan megmagyarázta, mennyire kell a szakállt és a hajat megnyírni, a cipőkereskedésben pedig ő maga választott ki csizmát bátyjának. Mikor utána Pjotr a tükörbe nézett, úgy találta, hogy kereskedősegédhez lett hasonló s a csizma lábafejét szorította. De hallgatott, mert beismerte, hogy fivére helyesen cselekszik: hajat vágni és új csizmát venni - mindkettőre szükség van. Egyáltalában, össze kell magát szednie és el kell felejtenie mindent, ami a tivornyákból zűrzavarosan és lehangolón visszamaradt benne és ólomsúllyal nehezedett reá.
Amint azonban a fivérét nézte, a fejét elhomályosító ködön és megmérgezett, agyonstrapált testének fáradtságán keresztül mind bonyolultabb érzés lett felette úrrá: irigységének és becsülésének, titkolt gúnynak és ellenszenvnek a keveréke. Ez a fáradhatatlan, szikár, éles szemű férfi, sétapálcával kezében, szikrázott és füstölgött és csillapíthatatlan mohóságtól lángolva játszott a vállalattal. Amikor vele együtt tízóraizott vagy ebédelt a vásár legjobb vendéglőinek különszobáiban, Pjotr nem kis csodálkozással látta, hogy Alekszej szinte bohócként viselkedik, hogy a dúsgazdag gyárosokat megnevettesse, elszórakoztassa; azok pedig - anélkül, hogy a bohócoskodást észrevennék, - szemmelláthatóan szeretik és becsülik Alekszejt és figyelmesen hallgatják szavainak szarka-recsegését.
Komolov, egy hatalmas termetű, sűrűszakállú textilkereskedő, megfenyegette répaszínű ujjaival, de elismerően mondta, kidüllesztve bikaszemeit és nyálasan csámcsogva:
- Ügyes vagy, Aljósa, ravasz róka! Rászedtél...
- Ivánovics Jermoláj! - kiabált Alekszej lelkesülten. - Ez a verseny: nem igaz?
- Helyes. Ne tátsd a szád, gyere ki az adu ásszal!
- Ivánovics Jermoláj; - én tanulok.
Komolov helyeselt neki:
- Kell is tanulni.
- Uraim! - mondta Alekszej ugyanolyan lelkesülten, de már behízelgően, villájával gesztikulálva. - Miron fiam, egy nyílt eszű fickó, aki mérnöknek készül, szokta mondogatni: Siracuse városában élt egyszer egy igen-igen híres tudós, aki felajánlotta a cárnak: adj nekem, amire rátámaszkodhatom és az egész világot kifordítom neked sarkaidból!
- Nézd csak a szürke-pocakost...
- Kifordítom! - mondja. - Uraim! A mi osztályunknak van mire támaszkodnia: a pénzre! Nekünk nincsen bölcsekre szükségünk, akik köpenyeget fordíthatnak, magunknak is van bajuszunk; nekünk csak egy kell: más tisztviselői kar, uraim! A nemesség sorvadozik, nem állhat utunkba; de a hivatalnokságnak közülünk kell kikerülnie, a kereskedők közül, hogy ügyünket megértse. Ez a lényeg!
Az ősz, kopasz, köpcös férfiak vidáman helyeseltek:
- Igazad van, szürke-pocakos! - míg egy félszemű, hegyesorrú, csontos aggastyán, a bankár Loszev, udvariasan hihikézve mondta:
- Iljics Alekszejnek egér-esze van: mindent tud: tudja hol a szalonna és hol üres a kamara és rág, rág. Az ő egészségére!
Felemelték a poharakat és Alekszej élvezettel koccintott mindenkivel; Loszev pedig gyerekkezével megveregette Komolov meredek vállát:
- Okosak is vannak már közöttünk.
- Mindig voltak! - felelt Komolov büszkén. - Az én apám málhahordóból lett emberré...
- Apád azon kezdte, mondják, hogy egy gazdag örménynek elvágta a torkát, - vágott közbe Loszev nevetve; a torzonborz-szakállú textilkereskedő bégve, mint egy bárány, felkacagott és felelt:
- Hazugság! Butaságból tartják nálunk: ha valakinek szerencséje van, biztosan bűnt követett el! Rólad is, Kuzma, nem hízelgő pletykák járnak...
- Rólam is, - hagyta helyben Loszev, felsóhajtva. - A pletyka: akár a gomba; eh!
Az idősebb Artamonov fel-felkrákogott és csak hallgatott; sokat evett, igyekezett keveset inni és más fajhoz tartozó vadállatnak érezte csüggedt magát ezek között az emberek között. Tudta: mindannyi tegnap még paraszt volt, és mindegyikben valami rablószerűt, mesébe valót, tiszteletet keltőt és apjával közöset látott. Kétségtelen, hogy apja méltó versenytársuk lenne úgy az üzleti ügyekben, mint a dorbézolásban; bizonyára ugyanúgy bujálkodott volna is és ugyanúgy égetné a pénzt, akár a forgácsot. Igen; a pénz forgács ezeknek az embereknek a szemében, akik fáradhatatlanul, minden erejükből gyalulják az egész földet, egymást, a falut.
De fivére valahogy más volt, mint ezek a nagy emberek, és időnként, iránta való ellenszenve dacára, Pjotr úgy érezte, hogy Alekszej eszesebb, okosabb, sőt veszélyesebb is azoknál.
- Uraim! - kiabálta öccse magán kívül, mint valami őrült. - Gondolják csak el, mily kimeríthetetlen forrása az emberi erőnek van kezünkben, mily megszámlálhatatlan millió paraszt! Ő a munkás és ő a vásárló is. Hol található ugyanez ekkora számban? Sehol! És nincs szükségünk semmi németekre, semmi külföldiekre, mind mi magunk vagyunk!
- Igaz - helyeseltek a kapatos, hangos-torkú emberek.
Beszélt a külföldi árukra kivetett behozatali vám felemelésének szükségességéről, a földbirtokos-földek összevásárlásáról, a nemesi bankok kártékonyságáról; mindent tudott és a társaság, az idősebb Artamonov bámulatára, mindennel, amit csak mondott, egy véleményen volt.
- Helyesen mondta Nyikita, hogy érti az életet, - gondolta magában irigykedve.
Bár gyenge egészségű volt, Alekszej is résztvett a kicsapongásokban. Nyilván már régóta állandó szeretője volt, egy telt, közismert moszkvai asszony, mézes-mázos hanggal és tündöklő szemekkel, egy mulatóhely tulajdonosnője. Azt mondták, hogy már negyven éves, de sápadt-fehér arca és rózsás bőre után ítélve még harmincnak sem látszott.
- Aljosinyka, sólymom, - szokta mondani, kimutatva hegyes róka-fogait és úgy takarta be testével Alekszejt, mint anya gyermekét.
Tudnia kellett, hogy Alekszej nem veti meg a mulatóhelye lányait sem; ezt természetesen jól látta. De viszonya baráti volt hozzá; Pjotr nem egyszer hallotta, hogyan tanácskozik vele Alekszej emberekről és üzleti ügyekről, ami csodálkozóba ejtette és atyját és Bajmakova Uljanát juttatta eszébe.
- Ördögfajzat, - gondolta, mialatt fivérére nézett.
Még kötekedéseiben is valami különösen találékony vonás nyilvánult meg. Egy kövér bohóc, a német Meyer, idomított disznót mutogatott a cirkuszban, amely hosszúszárnyú gérokkban, cilinderrel és tölcsér-csizmákban, kereskedőt utánozva járt hátsó lábain. A közönség jól mulatott a tréfán, a kereskedők is nevettek, de Alekszej más véleményen volt, - megsértődött és rábeszélte néhány barátját, hogy lopják el a disznót. A társaság megvesztegette az istálló-őrt, elhurcolta az állatot és húsát, melyet a Brabatenko-szálloda rendkívül ügyes szakácsa ízletes mártásokkal feltálalta, ünnepélyesen elfogyasztotta. [*] Artamonov Pjotr olyasfélét hallott később, hogy a bohóc bánatában felakasztotta magát.
Mindaz, amit Alekszejről a vásáron észrevett, nagyon aggasztotta Pjotrt.
- Szélhámos, - gondolta. - Lelkiismeretlen. Koldusbotra juttathat engem is, anélkül, hogy szándékosan tenné. És nem kapzsiságból fog tönkretenni, hanem merő játékszenvedélyből.
E veszély tudata kijózanította és talpra állította. Egyedül utazott haza, Alekszej továbbment Moszkvába. Szeles és nedves szeptemberi idő volt, amikor Artamonov Drjómov felé közeledett. A postakocsi-lovak mély sárban paskoltak a felhígult földön és élénk csengettyűszóval, vidáman ügettek a nem-magas fenyvesen keresztül, amely katonás soraival mozdulatlanul állt őrt a mocsaras út keskeny sávja mentén. Az egész égre felhők szürke tésztája van rákenve; ugyanilyen szürkeség és unalom uralkodik a mámoros fejben is. Mintha Artamonov egy hozzá igen közelállót temetett volna el, akit azonban mégis már alaposan megunt: sajnálta az elhunytat, de az a tudat is jólesett, hogy többé nem találkozik vele; nem hozza többé zavarba követeléseinek és néma szemrehányásainak homályosságával és mindazzal, ami útjában állt az igazi, az élő ember életének.
- Dolgozni kell és pont! - biztatta önmagát. - Csak a munka élteti az embereket. Igen.
Minden erejét megfeszítve látott hozzá a munkához és nyugodtan folytak tova a vénasszonyok nyarának derűs napjai, a holdvilágos éjszakák bánatos tündöklésével váltakozva. Amint az őszi hajnalok gyöngyházszínű félhomályában az idősebb Artamonov felébredt, a gyár parancsoló búgását hallotta, - félóra múlva pedig megkezdődött annak szűnni nem akaró zaja, suhogása, a munkának tompa, de hatalmas és fül-megszokta lármája. Pirkadattól késő estig kiabáló parasztok és parasztasszonyok lent raktak le a hombároknál; a Vataraksa partján levő csapszék felől, melyet a számtalan Morozovok egyike nyitott, részeg dalolás, harmonika-nyekergés hallatszott. Az udvaron járt-kelt a nehézléptű, géppontosságú, mindenkihez mogorva Vjálov Tyihon, seprővel, lapáttal, baltával kezében: sietség nélkül söpört, ásott, fát vágott; rá-ráförmedt a parasztokra, a munkásokra. Itt és ott feltűnt a kék, mindig tiszta Szerafim alakja. A házban, ugyancsak mint valami gép, Natalja serénykedett, aki nagyon meg volt elégedve a vásárról kapott drága ajándékokkal, de még inkább férje szótlan, ki nem zökkenő nyugalmával. Minden simán ment, s úgy tetszett, hogy így is marad; a gyár, az emberek, sőt a lovak is - minden úgy dolgozott, mint egy századokra felhúzott szerkezet. S akár a szélhajtotta felhők, gyorsan úsztak tova a hónapok, suhantak el az évek.
Előreszegett fejjel, mint egy bika, járt az idősebb Artamonov a gyárépületekben, az udvaron, vagy ment a munkástelep utcáján, megriasztva a játszadozó gyermekeket és mindenütt valami új, különös érzése támadt: ebben a nagy vállalatban csaknem feleslegesnek, szinte nézőnek tűnt fel maga előtt. Jólesett látnia, hogy Jákov ért a vállalkozáshoz és látszólag örömét is találja benne; magatartása nemcsak hogy elterelte figyelmét az idősebb fiáról való gondolatoktól, de még ki is békítette Iljával.
- Megvagyok nélküled is, tudós. Tanulj.
A kövérkés, rózsásarcú Jákov, akinek kellemes szemei, amikor mosolygott, úgy vertek vissza minden színt, akár a szappanbuborékok, méltóságteljesen hordta gömbölyű testét s bár közelről különös módon hasonlított egy galambhoz, messziről buzgó, ügyes gazdának látszott. A munkáslányok gyengéden mosolyogtak rá, ő pedig kéjesen lehunyt szemekkel turbékolt velük s állandóan valahogy oldalvást járt körülöttük, anélkül, hogy a magára erőszakolt méltóságteljesség alatt el tudta volna rejteni a fiatal kakas harcvágyát. Apja fülcimpáját húzogatta és bajusza alá somolygott:
- Paula lenne jó neked, kis bolond...
Tetszett neki, hogy Jákov, amikor a nagybátyjánál volt, sohasem elegyedett bele azokba a végtelen vitákba, melyeket Miron barátjával, a borzas, nyughatatlan Goricvjetovval folytatott. Miron már teljesen elütött egy kereskedő-fiútól; szikár volt, nagyorrú, pápaszemes és aranygombos, a vállakon paszományos rövid blúzában békebíróra emlékeztetett. Egyenesen járt és ült, akár egy katona; fennhéjazóan, beképzelten beszélt és bár Pjotr tudta, hogy unokaöccse mindig valami okosat mond, Miron mégsem tetszett neki.
- Ugyan, barátocskám, ez a gyengeség filozófiája, - mondta oktató hangon, piperkőcként szétfeszítette blúza zsebeibe dugott kezeit. - Ez az erőtlenség, a rá nem termettség bölcselkedése.
Az idősebb Artamonovnak úgy tetszett, hogy Goricvjetov sem beszél rosszul és bután. Ez a kisnövésű, kócos fiatalember fekete ingben lomposan kigombolt diák-kabátja alatt, dagadt szemekkel, mintha nem aludt volna már néhány nap óta, sötétbőrű, pattanásos, hosszú és hegyes arccal, csak kiabált, anélkül, hogy bárkit is meghallgatott volna, görcsösen hadonászott karjaival és újból és újból ráförmedt Mironra:
- Azt talán eléritek, hogy a nap gyáraitok füttyszavára fog fölkelni az égen és a füstös reggel a gépek hívására fog kibújni a mocsarakból és az erdőből, - de mit kezdtek az emberrel?
Miron felhúzta szemöldökeit, összeráncolta homlokát, megigazította pápaszemét és szárazon, hidegen tagolta:
- Ez - a gyengeség filozófiája, ezek - versikék! Ez tévhit és szofizma, barátom. Az élet: küzdelem; a lírának, a hisztériának nincs benne helye, sőt nevetséges is...
A vitatkozók szavai úgy ütöttek el egymástól, mint fehér galambok kéktől és az idősebb Artamonov elgondolta:
- Lám, idáig jutottunk: új madarak - új dolgok. - A vita lényegét nem értette meg világosan, s amint Jákovra nézett, örömmel látta, hogy fia a szőke pihét pödörgeti felső ajkán és ezzel rejti gúnyos mosolyát.
- Úgy, - gondolta Pjotr. - Hát Ilja vajon mit mondana?
Goricvjetov kiabált:
- Vasra verve a földet és az embereket, az embert a gép rabjává téve...
Miron fejét csóválva felelte:
- Az az ember, akiről beszélsz: naplopó. Elpusztul, ha még holnap tudatára nem ébred, hogy menekülése az ipar fejlődésében van...
- Kinek van igaza? Ki az okosabb? - találgatta Artamonov Pjotr.
Goricvjetov még kevésbé tetszett neki, mint unokaöccse; volt benne valami határozatlan, állhatatlan; nyilván félt valamitől, kiabált. Mint valami részeg, fittyet hányt az illemre, ebédnél a házigazdák előtt ült le az asztalhoz, görcsösen tologatta ide-oda a késeket és villákat, gyorsan, habzsolva evett, leforrázva száját és fuldokolva; mint Alekszejben, benne is volt valami neki-nekilendülő, felesleges és, úgy tetszik, baljóslatú. Gyulladásos szemeinek sötét pupillái vakon néztek, Artamonov Pjotrt némán köszöntötte: tiszteletlenül odanyújtotta érdes, forró kezét és gyorsan visszarántotta. Mindent összevéve felesleges ember volt és nem lehetett megérteni: miért kell Mironnak:
- Egyél, Sztyópa és ne beszélj, - tanácsolta neki Olga, Goricvjetov pedig recsegve felelte:
- Nem vagyok képes, amikor vészthozó eretnekséget prédikálnak!
Pjotrt csodálkozóba ejtette, hogy Alekszej rendszerint néma figyelője a diákok vitáinak s csak hébe-hóba szól közbe és támogatja fiát.
- Helyes! Ahol az erő, ott a hatalom, az erő pedig a gyáriparosoknál van, következésképp...
Olga, sugárirányban szétfutó apró ráncokkal halántékain és kivörösödött orral, amelyre súlyosan nehezedtek a pápaszem vastag, keretnélküli üvegei, az ebéd vagy tea befejeztével hímzőrámájával az ablakhoz ült és hang nélkül, fel nem rebbenő szemekkel, véget nem érőn, rendkívül rikító virágokat varrt ki gyönggyel. Pjotr otthonosabban érezte magát öccsénél, mint odahaza; öccsénél érdekesebb volt elüldögélni és mindig akadt bor a jobbik fajtából.
Amikor hazafelé ballagott Jákovval, az apa megkérdezte:
- Tudod, hogy miről vitatkoztak?
- Tudom, - felelte a fiú röviden.
Hogy a maga hozzá-nem-értését leplezze, az idősebb Artamonov szigorúan vallatta tovább:
- Noshát, miről?
Jákov mindig húzódozva, kurtán, de világosan felelt meg a kérdésre; szavai szerint Miron azt mondja, hogy Oroszországnak ugyanúgy kell berendezkednie, mint ahogy egész Európa él, míg Goricvjetov azt hiszi, hogy Oroszországnak megvan a maga külön útja. Ehelyütt az idősebb Artamonovnak meg kellett mutatnia fia előtt, hogy e tekintetben neki magának is megvannak a saját nézetei és meggyőződésesen mondta:
- Ha a külföldiek jobban élnének, mint mi, nem jönnének ide, a nyakunkra...
De ez Alekszej gondolata volt és nem Pjotr saját véleménye. Artamonov bosszúsan ráncolta homlokát, fia pedig szinte még jobban kimélyítette szavaival megbántódottságát:
- Lehet élni efféle viták nélkül is, nem kell az embernek az eszét fitogtatnia... - és az idősebb Artamonov maga elé dünnyögte:
- Anélkül is lehet...
Egyre gyakrabban érték apró tűszúrások és meghökkenések, amelyek valahogy félretolták az útból és egy néző szerepére korlátozták, akinek mindent látnia, mindenről gondolkoznia kell. Körülötte pedig fokról fokra, de gyorsan minden megváltozott; az új, a nyughatatlan ott kiabált mindenütt, szavakban és tényekben egyaránt. Egy ízben Olga így szólt a teánál:
- Az igazi célt akkor értük el, amikor a lélek tele van és semmi többet nem kívánunk.
- Igazad van, - helyeselt Pjotr.
De Miron pápaszeme megcsillant és a fiú oktatni kezdte anyját:
- Ez nem az igazi cél, ez a halál. A cél a munkában van, a tevékenységben.
Amikor hóna alatt egy vastag papírtekerccsel eltávozott, Pjotr megjegyezte Olgának:
- Goromba veled a fiad.
- Egyáltalán nem.
- Látom, hogy goromba!
- Csak okosabb nálam, - mondta Olga. - Műveletlen vagyok, gyakran beszélek badarságokat. Egyáltalában, gyermekeink okosabbak nálunknál.
Ebben már Artamonov nem tudott egyetérteni vele és elmosolyodva felelte:
- Igazán badarságokat beszélsz. Fordítva: az öregek voltak okosabbak nálunk; az öregek mondták: "egy baj a fiúktól, kettő a lányoktól", - nem így van?
Az asszony szavai a gyermekek okosságáról nagyon elevenébe találtak: kétségtelen, hogy Olga Iljára célzott. Pjotr tudta, hogy Alekszej pénzzel segíti Ilját, Miron levelez vele, de büszkeségből sohasem kérdezte meg, hol és hogyan él a fiú; Olga, aki büszkeségét megértette, ügyesen beleszőtt róla egy-egy szót a beszélgetésbe. Tőle tudta meg, hogy Ilja valamiért Arhangelszkbe költözött, most pedig külföldön van.
- Hadd legyen. Megjön az esze; rájön, hogy ostoba volt.
Időnként azonban, amikor Iljára gondolt, csodálkozott a fiú önfejűségén; mindenki okosabb lesz körülötte, mire vár még Ilja?
Nem ritkán találkozott fivére házában Popovával és leányával; még mindig ugyanolyan szép volt, szomorúan nyugodt és idegen az ő számára. Csak keveset beszélt vele és ugyanúgy, mint ő szokott volt Iljával beszélni, amikor azt hitte, hogy ok nélkül sértette meg fiát. Az asszony jelenléte zavarta. Csendes perceiben képe megelevenedett előtte, de csak csodálkozást keltett fel benne: íme, valaki, aki tetszik, akire gondolunk, de magunk se értjük, miért van rá szükségünk és beszélni vele erről ugyanúgy lehetetlen, akár egy süketnémával.
Bizony minden megváltozott. Még a munkások is egyre szeszélyesebbek, elkeseredettebbek, tüdővészesebbek, feleségeik pedig mind nyelvesebbek. A telepen a lárma nyugtalanítóbb; esténként úgy tetszik, mintha lakói farkasokként üvöltenének és még a szeméttel teleszórt homok is haragosan csikorog.
A munkásoknak nincs maradásuk egyhelyben; csavargásvágy lett úrrá felettük. Fiatal fickók jelennek meg az irodában és anélkül, hogy bárki vagy bármi is megbántotta volna őket, váratlanul elbocsátásukat kérik.
- Hová akartok menni? - kérdezte őket Pjotr.
- Megnézzük, mi van másutt.
- Mitől vesztették el a fejüket? - kérdezte az idősebb Artamonov fivérét és Alekszej ravasz arcfintorgatásokkal, nevetgélve mondta el, hogy a munkások mindenütt forronganak.
- Nálunk még csak jó és csend van, de Pétervárott... Hivatalnokaink, minisztereink nem azok, akiknek lenniök kellene...
És valami olyan vakmerő butasággal folytatta, hogy bátyja komoran rápirított:
- Esztelenség! Az urak számára előnyös elvenni a cártól a hatalmat, mert szegényednek; de mi hatalom nélkül is gazdagodunk. Apád szurokkal kent csizmában sétált ünnepnapokon, te pedig külföldi cipőket, selyem nyakkendőket viselsz. A cár munkásainak kell lennünk és nem disznainak. A cár: tölgyfa; róla hullanak elénk az arany makkok.
Alekszej mosolyogva hallgatta s ezzel még jobban dühösítette Pjotrt. Az idősebb Artamonov úgy találta, hogy általában túlságosan gyakran mosolyognak az emberek és ebben az új szokásukban van valami szomorú és együgyű; de senki sem tudott oly megvigasztalóan és mulattatóan csipkelődni, mint az ács Szerafim, a halhatatlan öreg.
Artamonov nagyon összebarátkozott a Vigasztalóval attól fogva, hogy időnként ismét unatkozni kezdett és ellenállhatatlan vágya támadt ital után. Fivérénél inni röstellkedett; mindig voltak nála idegenek is és kiváltképp Popova előtt nem szeretett volna részegen mutatkozni. Odahaza, az ilyen napokon, Natalja csüggedten horgasztotta fejét, lesújtottan hallgatott; még jobb lett volna, ha veszekszik: akkor legalább Pjotr is szidhatta volna. Így azonban olyasvalakihez hasonlított, akit kiraboltak és nem haragot keltett maga iránt, hanem olyan érzést, amely szánakozáshoz áll közelebb. Artamonov Szerafimhoz ment.
- Inni akarok, öreg!
A vidám ács mosolygott és helyeselt:
- Közönséges dolog, akár a napocska nyáron! Onnan van, hogy elfáradtál, kimerültél. Csak gyűjts erőt! Vállalatod nem csekélység, nem szemölcs az arcon!
Gazdája számára különleges ízű párlatokat és pálinkákat tartott készenlétben; mindenfelől színes palackokat kerített elő és kérkedni kezdett:
- Az én receptem után egy diakónus özvegye készíti. Kóstold csak ezt meg: nyírfavirág-párlat. Nos, milyen?
Ő is leült az asztalhoz és maga elé állítva "répaborát", tovább fecsegett:
- Hogy el ne felejtsem a diakónus-özvegyet: rém szerencsétlen egy asszony. Ahány szeretőt csak vesz magának, mindegyik tolvaj. Szeretők nélkül pedig nem tud meglenni; már ilyen bizsergés van az ereiben...
- Semmi. Én láttam egyet a vásáron... - jutott Artamonov eszébe.
- Természetes! - sietett Szerafim megerősíteni. - Ott az áru az egész föld kerekségéről van összeválogatva... Kiismerem magam!
Szerafim mindenkit ismert és mindent tudott; szórakoztatóan fecsegett el a hivatalnokok és munkások családi ügyeiről, és mindenkiről ugyanazzal a gyöngédséggel beszélt, - még saját leányáról is, mintha idegen volna számára.
- Megjött az esze a selmának. Szedóvval, a lakatossal él és hozzá még jól élnek! Bizony, minden lyuk megtalálja a maga foltját.
Kellemes volt elüldögélni Szerafim tiszta kis szobájában, mely tele volt a forgács gyantás illatával, a meleg félhomályban, amelyet nem zavart meg a falon lógó pléh-lámpa szerény világossága.
Artamonov felhajtotta poharát és panaszkodni kezdett az emberekre; az ács vigasztalta:
- Nem tesz semmit; jó hogy így van! Az emberek szaladnak egy kicsit, ennyi az egész. Feküdtek - feküdtek, gondolkodtak - gondolkodtak, aztán felkeltek és - nekiindultak! Hadd menjenek! Ne bosszankodj, higgy az emberben. Magadban csak hiszel?
Artamonov Pjotr hallgatott s míg azon töprengett, vajon hisz-e önmagában vagy nem, Szerafim derűs hangja vigasztalóan énekelt és csilingelte a szavakat:
- Ne azt nézd, ki milyen: rossz-e, jó-e; ez nem maradandó: ami tegnap még jó volt, ma már rossz. Én, Iljics Pjotr, mindent láttam, rosszat és jót egyaránt; óh, sok mindent láttam! Látom egyszer: itt van, ez a jó! és már nincs is; eltűnt, akár a port elhordja a szél. Én meg itt vagyok! Pedig hát mi vagyok? Légy az emberek között, akit még látni sem lehet. Te pedig...
Szerafim sokatmondóan felemelte ujját és elnémult.
Artamonovnak kétszeresen kellemes volt hallgatni Szerafim szavait; tényleg szórakoztatóan megvigasztalták, de ugyanakkor világos volt előtte, hogy az öreg játszik, hazudik, nem lelkiismerete szerint beszél, hanem mint valaki, akinek az emberek vigasztalása a foglalkozása.
- Nagy kópé az öreg! Lám, Nyikita nem érti olyan jól a dolgát, - gondolta magában, átlátva Szerafim játékán.
És felidézte emlékezetében mind a vigasztalókat, akiket csak látott életében: a szemérmetlen vásári nőket, a cirkuszi bohócokat és akrobatákat, a szemfényvesztőket, állatszelidítőket, énekeseket, zenészeket és a fekete Sztyópát, "az emberiség barátját". Fivérében Alekszejben szintén van valami közös ezekkel az emberekkel. De Vjálov Tyihonban nincsen. És Menotti Paulában ugyancsak nincsen.
Kezdett részegedni és rákiáltott Szerafimra:
- Hazudsz, vén ördög!
Az ács hegyes térdeire csapott tenyerével és nagyon komolyan felelte:
- Ne-em! Fontold csak meg: hogyan hazudhatnék, mikor az igazságot nem tudom? Hiszen egészen őszintén mondom neked: az igazságot nem ismerem, következésképp: hogyan hazudhatnék?
- Akkor hallgass!
- Talán néma vagyok? - kérdezte Szerafim kedveskedőn és rózsás kis arcát mosoly világította meg. - Öreg ember vagyok, - mondta, - az igazság nélkül is végigélem rövid időmet. A fiataloknak kell az igazság után törekedniök, azért jár ki a pápaszem is nekik. Lekszéjics Miron pápaszemmel járkál; kétségtelenül keresztül is lát mindenen: mi minek, ki hová.
Az idősebb Artamonovnak jól esett a tudat, hogy az ács nem szereti Miront és szívből kacagott, amikor Szerafim megpengette guszlicája húrjait és mókásan énekelni kezdett:
Pápaszemén nézelődve
gyári harkály körbe jár:
- Én vagyok csak okos itt,
A többi az mind szamár!
- Jó volt! - helyeselt Artamonov; az ács pedig, akinek már szintén fejébe szállt az ital, pontosan kiverve lábaival az ütemet, újabb nótába fogott:
Félig bagoly, félig ölyv,
Csibehús az étke,
Jámbor Iljics Alekszejnek
Dehogy is van vétke!
Ez a dal is tetszett az idősebb Artamonovnak, mire Szerafim Jákovról kezdett szemérmetlenül énekelni:
Jása Mását öleli,
Majdnem eszit vesziti...
Így mulattak néha egész pirkadatig, amikor Vjálov Tyihon kopogtatott be rendszerint az ajtón; felkeltette a gazdát, ha az már elaludt és közönyösen mondta:
- Ideje hazamenni, mindjárt megszólal a gyári tülök, nem lenne szép, ha a munkások meglátnák!
Artamonov rámordult:
- Mi az, hogy nem lenne szép? Én vagyok a gazda? - De azért mégis csak engedelmeskedett az udvarosnak és nehezen tántorogva megindult; otthon lefeküdt és néha az egész nappalt átaludta, hogy éjjel ismét Szerafimnál üljön.
(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)
(Folyt. köv.)
[*]