Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · Elek Artúr: A láthatatlan
Messze idegenben ért utol a baljóslatú távirat. Két nap, két éjjel száguldott velem a vonat, de mire megérkeztem, már negyvennyolc órája múlt, hogy mélyre, keményre, hűvösre ágyazva aludta álmát Az, akihez hazahívtak. Búcsútlanul merült el előlem. Sohasem szerette a nagy érzelmeskedést, még a gyermek csókolgató becézését sem. Izenetet nem hagyott, sem áldást. Hirtelen tört rá a végső óra és legelsőbb a nyelvét némította meg.
A temető üres volt, a friss síron elhagyott koszorúk fonnyadoztak. Egymagamban bandukoltam vissza a kis földszintes házba, családom régi fészkébe, amelyben megszülettem, amelyet korán elhagytam. Milyen régen jártam otthon! Minden emlékemet a gyermekkoromból kellett visszacsalogatnom. Ami utána következett, a sok, sok esztendő, - az idegenben telt el, nevelőintézetekben, egyetemeken és messzi nagyvárosokban. Haza csak rövid napokra kerültem, arra is mind ritkábban, egyre hosszabb időközökben.
Most azután magamra voltam gyermekségem életre idézett emlékeivel. Szívdobogva lépkedtem közöttük, félénken és halkan, mint annak idején, amikor otthon nem tűrték a zajt, sem a rendetlenkedést, sem az elevenséget. Mennyi tilosa volt a kis háznak! A szép sárga zongora, amely mindig annyira húzott magához titkaival és a fiókos-szekrény, csodákat rejtegető dobozaival és szelencéivel. Most itt minden az enyém, most mindenbe belékíváncsiskodhatom, mert a rendreutasító szemöldök, a tilalomra összezárult száj, a fenyegetően emelkedő mutatóujj, a lassan és hűvösen dobogó szív - mind, mind nincsen már, csak én vagyok, egymagam - fáradtan pislákoló lámpás a tátongó ürességben.
Szórakozottan húzogattam ki és tologattam vissza az egyik fiókot is, a másikat is. Selyem-, bársonyholmi, egy-egy kendő, imádságos könyv, régi pénz, ékszer bennök. Nekem semmit sem mondó emlékek. Azután néhány levélcsomag, fehér szalaggal átkötött. Az én leveleim, köztük az elsők, amiket valaha írtam, de mellettök sorban a többi is mind, a későbbiek, az utolsók. Nem érdekelt ez a lelet sem - csüggedten toltam félre a leveleket is. Alattuk, a fiók fenekén bőrbe kötött nagy könyv ütközött ki. Barna bőrrel bevont tábláit kemény markolású rézkapocs fogta össze. Erre a könyvre homályosan emlékeztem. Valamikor a szalonunkban, a sarokbeli kisasztalon volt az állandó helye. Lassan nyitok belé és nézek lapjai közé. Idegen arcok, régimódi furcsa viseletek, férfiaké, nőké - kik lehetnek? Senkit sem ismerek közülök. S most valaki, akit nagyon ismertem, de abból az időből való, mikor én még nem éltem: fiatal leányé, feje körül önmaga dús tömegétől szinte bomladozó hajfonatok, és a szemöldöke hajlásában, szeme nyílásának összezáródásában mekkora kevélység, szinte gőgösség, milyen elutasítás. Már fiatal lánykorában is! S most ugyanannak egy későbbi képe. Ifjú anya, teliség, bőség, életgazdagság. Még mindig leányos fején ágaskodó diadémmá font hajzuhatag. Egy leányképű csöpp gyermek fejét szorítja az arcához. Gyermek és anya - a kettő még mintha egy volna a képen, mintha egy szívnek a dobogására járna az életük. S az album minden következő lapján egy-egy későbbi változata ugyanannak a gyermekarcnak. Az egyiken hátradőlve ül a zsöllyeszéken, fegyelemtől meredten és ijedten. A másikon a kezébe tett virágról megfeledkezve néz tágra nyílt szemmel a megcsillanó üveglencse felé.
Az a meg-megismétlődő gyermek, tudom, én vagyok. Mint a tükörben, keresem képeiben magamat. És kibújik láttukra a régi kérdés, amelyre olyan sokszor, olyan gyötrődve kerestem a választ. Hol romlott el az életem? Mikor tettem olyant, amitől jóvátehetetlenül elferdült létemnek vonala? Az egész múltamat föl-föltúrtam a válaszért, visszatapogatóztam benne az öntudat határáig. S most ezek a gyermekarcok azon is túlra segítenek, azt mondják: ilyen voltál, amikor még nem tudtad, hogy vagy. Keresem rajtok a torzulást, melyet azóta a tükörből olyan jól ismerek. Mindhiába. Édes, puha gyermekarcok, nincsen rajtok semmi baljóslatú, semmi kezdődő tragikus. Csak álmodó homlok, álmodó szem, álomra csücsörödő szájacska. Vajon én vagyok-e ez a fájdalmatlan gyermek?
Lassan forgatom az album lapjait. Mennyi idegen arc. Bizonyára rokonoké, talán régi barátoké: mind ismertek engem, aki azt sem tudtam, hogy vannak. Vannak, vagy talán csak voltak? Nem különös, hogy otthon vagyok, abban a házban, amelyben megszülettem, s annyira idegen köröttem minden!
De most egy fiatal férfi képe jelenik meg az egyik lapon. Lobog a fején a sötét haj, hetyke kis bajusz csap szája fölött kétfelé, az arcát kihívóan hosszabbítja meg állán a zsenge kecskeszakáll, katonaruha feszül rajta. Pompás fiatalember. Hátát megveti valaminek és fölfelé néz, mintha a magasságokkal beszélgetne. Az arca ragyogása, testének megfeszülése: egy nagy indulat, egy kicsorduló boldogság. Mintha mindaz, ami fiatal életében szép és értékes, azért válnék láthatóvá rajta, hogy fölajánlja valakinek, aki a magasságokban lakik: ilyen vagyok, mindenem a tiéd!
A fénykép alján könnyű férfiírással egy megfakult sor: "Neked - érted!"
Először láttam ezt a képet, mégis mindjárt tudtam, hogy kit ábrázol. Ráismertem vonásaiban a boldog gyermekarcképek ősére, - magamon keresztül ráismertem benne arra, akinek az eltorzult folytatója lettem. Boldog melegség öntött el. Egy pillanatra úgy tetszett, hogy most már vége a nagy magányosságnak, mert megtaláltam a kísérő barátot, akivel az Isten minden gyermekét útnak ereszti és aki mellől én olyan korán eltévedtem. Mennyire vágyódtam utána, amíg kicsiny voltam, mennyit kerestem utóbb helyét az ürességben, amely egyre tágult körülöttem. Apátlanul serdültem föl - úgy tudtam, hogy apám még a megszületésem előtt meghalt. Ennyi volt mindaz, amit megtudhattam róla. Most azután minden elhallgatott kérdés megszólalt bennem. S egyszerre elfogott a reménység, hátha a fénykép nyomán többet is kideríthetek. Almáriumot, fiókot, régi dobozokat és ládákat, - mindent felforgattam, de hasztalan. Sem arcképe, sem levele nem került több elő, csak régi családi írások között a feketekeretes gyászjelentése. Abból megtudtam, hogy alig volt huszonhétéves, s hogy özvegye és a kisfia siratta meg. Az a kisfiú csak én lehettem. Ő tehát ismert, talán a szívéhez is szorított, minekelőtte elhagyott volna. Nem otthon halt meg, nem ebben a házban, hanem messze innen, egy tátratövi kisvárosban. Abban is temették el.
- Óh apám! - mondtam hangosan az üres szobáknak - te elmentél előlem, de én most utánad megyek.
Úgy tetszett, hogy értelmetlen életemnek végre föladata támadt, melynek a végére kell járnom, mert reménységszíne van.