Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · A házasság "válsága"
Minden emberi probléma kétarcú, mint a Janus-szobrok.
Az egyik ideges, vibráló, nyugtalan arc, mely folyton változtatja a kifejezését. A másik kőbemetszett, méltóságosan impaszibilis és másíthatatlanul egyértelmű.
Az egyik arc északnak néz, a másik délnek. A szemébe sohase tekinthettek még egymásnak. Hacsak nem tükörből.
Két arc - kettő és nem egy. Az egyik kínlódó, a másik nyugodalmas.
De lehet hazudni és egynek hirdetni a kettőt. És lehet az egyik előtt félelemből eltakarni a szemünket.
A válságot tagadók csak "sub specie aeternitatis" merik szemügyre venni a házasság problémáját.
"Két ember összetalálkozik, véletlenül, és erről a véletlenségről utólag kiderül, hogy Végzet volt.
Két ember, két véletlen, egyénné hatásosodott paránya a nagy Férfi- és a nagy Nő-principiumnak, a Nemzésnek és a Foganásnak - és ebből a két összekócolódott véletlenségből valami csudálatos és praestabilált harmóniában felzendül a Létezés teljessége.
A házasságok az égben köttetnek!"
Csak mondjuk a szemébe ezt annak a másik arcnak, amire nem mertük az előbb a tekintetünket fölemelni - és minél több hittel, aminél fanatikusabb elvakultsággal mondjuk, annál inkább fogja a fogait csikorgatni kínjában.
Gőgös tudomány ez, nem bírjuk hallgatni. Szabadok lettünk. Nincs szükségünk az égre.
A házasságot mi magunk kötjük és oldjuk. De úgy látszik, mintha nem volnánk túlságosan boldogok ebben a nagy szabadságban.
A felelősség a miénk, de megrettenünk és elfutunk előle, a munka a miénk, de nem vállaljuk, mióta nem parancsolják ránk.
A szabadság nyomorultjai vagyunk, elszaladtunk minden munka és minden felelősség elől.
Pedig csakugyan szebb lehetne a házasság, amit itt e földön kötnek.
Nem könnyű megváltás többé: praestabilált harmónia, munkátlan gyönyörűség.
A pillanat összekoccant két eltévedt emberi testet és érintkezésükön szikra verődik.
Aztán elkezdődik a munka. A mi munkánk és a mi kínunk - a mi fáradságunk és a mi türelmünk - a mi bizodalmunk és a mi örömünk.
Két ember elvállalja egymásért a felelősséget. És elvállalja a munkát, a legszebbet minden lehetséges munkák közül: glorifikálni a pillanatot, szükségszerűvé építeni a véletlenséget.
Kevés szerelem elég, de sok termékeny emberi részvét kellene hozzá.
A szerelmet kívánjuk még, de a részvéthez nincs már elég erőnk.
Lustává tett a nagy szabadság. Pompás gépeink vannak és távolságok nincsenek többé. Máról holnapra igaz lett a csoda, hogy egyszerre több helyütt lehet az ember.
Több helyütt, de seholse igazán.
A világ nagy lett és egyre nagyobb lesz. Csak lelkünk nincs hozzá elég, hogy átlelkesítsük.
A világ nagy lett és a fantáziánk megromlott. Csak abban hiszünk, amit a tekintetünk végigtapinthat. És abban se igazán.
A nézésünknek nincsen valósító ereje. Ideges mohóság van a szemünkben, mely felhabzsolja a dolgok külső képét - minden mélyebbre kívánkozó érdeklődés nélkül.
Az egy célra való feszülések, a koncentrációra való képességnek csökkenését az élet külső mozgalmassága pótolta.
A világ nagy lett és egyre nagyobb lesz, de egyre veszít is az érdekességéből. A tekintetünk a kontúrokkal játszik és nem élesztgeti a dolgok lelkét.
Rohanni, rohanni! Odébb egy házzal, amíg minden unalomba nem fullad!
Rohanni! Ez a legjellemzőbb betegségszimptómája ennek a borzasztó időnek, amit élünk.
És a betegség: a fantáziánk megromlott és rettegünk az unalomtól.
A fantáziánk megromlott és nincs elég ereje hozzá, hogy elérje és megfogja a gazdagságot, ami egy másik ember testének a határai között rejtőzködik. A tekintetünk a kontúrokat babrálja és nem élesztgeti többé a dolgok lelkét. Odébbállni, amíg minden unalomba nem fullad!
A baj csak az, hogy nem segít rajtunk, ha odébb is állunk. Ha a világ minden asszonyát végiggázolhatnánk is, az elégítetlenségünk csak fokozódnék.
Nincs vigasztalanabb mozdulatlanság a céltalan, az öncéllá gőgösödött rohanásnál!
És a tempó még egyre fokozódik. Mire jó ez?... Rohanunk. De hová?...
Nem is kérdezzük már. Leszoktunk a kérdésekről. Úgyse lenne időnk megvárni rájuk a választ.
Minden összetörik, ami fékünk lehetne. A házasság is? Úgy látszik.
Büszke korában az égben kötötték. Ma itt e földön kötik és oldják. Könnyen és könnyelműen.
Szentség volt, kalanddá vált. Kalanddá, mint a többi kalandok; csak kicsit nehezebb végét vetni. Pedig olyan sok az asszony és olyan rövid a fiatalság.
Olyan sok az asszony és olyan egyforma mindnek a csókja. Mert a fantáziánk megromlott. Ellustította a hajsza, nincs maradása igazi munkára, az egyetlenre, mely talán megfrissítené az élet ízét az ínyén.
Mi ez a munka? Nevezzük házasságnak, ha nem is kötik többé az égben.
És mi a házasság? Megfogni és átjárni a gazdaságot, ami egy másik ember testének a határai között rejtőzködik.
És mit kéne tenni? Lerombolni a gépeket s kétágyas cellájú börtönöket építeni.