Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő
Tavaszi nagy kiállításán két termet az angol művészetnek engedett át a Műcsarnok. Az első nagyteremben mai és jobbára elő angol művészek munkái kerültek bemutatásra: festmények, szobrok, vízfestmények, rajzok. A X. számú teremben pedig régi angol mesterek művei.
A Műcsarnok történetébe ez a kiállítás nevezetes dátumot jelent, mert a háború óta, sőt az azt megelőző évtized közepe óta először történik, hogy kapuját a külföld művészetének megnyitja. A Műcsarnok szűkkeblű volt gazdája, a Képzőművészek Egyesülete határozta ezt így egyszerű önzésből. Úgy képzelte, hogy a külföldi műtárgyak helyett majd magyar művészek munkáit vásárolja a közönség. Ez az oka, hogy az itthon ülő magyaroknak évtizedek óta nem volt módjuk külföldi művészetet látniok és annak törekvésein és eredményein a magunkénak haladását megmérnie. Reméljük, hogy ma, mikor már nem a Képzőművészek Egyesülete (ugyanaz, mely az akkor egyetlen magyar művészeti folyóiratot, Lyka Károly "Művészet"-ét ugyanolyan önös érdekből megölte) az úr a Műcsarnokban, gyakrabban, sőt rendszeresen lesz szerencsénk a külföld újabb művészetéhez.
A rendszeresség, amivel együtt jár a megszervezettség is, fontos föltétel. Mert rendszernek kell lennie annak, hogy a külföld terméséből csak az kerüljön el hozzánk, ami érdekes és megragadó, vagyis a külföldi termés színejava. A kiállításra szánt munkák összeválogatását nem lehet az ottani művészeti testületekre bízni, mert azok a demokrácia elvéhez tartva magukat, minden tagjuknak egyforma jogokat kénytelenek megadni a kiküldetés terén. Úgy azonban a középszer jut túlsúlyhoz. A válogatás egyetlen helyes módja - kivált ha teljes lelkiösmeretességgel hajtják végre - az, melyet a pittsburghi Carnegie-intézet talált meg: hogy a maga megbízottjával a helyszínen válogattatja össze minden ország művészetének legjobb újabb alkotásait. Alkalmi, vagy állandó művészeti attachékkal lehetne ezt a kérdést megoldani. Lehet, hogy más módon is, csak úgy nem, ahogy eddig történt, sőt megtörtént most is, a Műcsarnok modern angol anyagával. Mert semmi értelme olyan külföldi művészet bemutatásának, amely nem csak, hogy nem jellemzi helyesen önmagát, de ellenkezőleg, megtéveszti önmaga igazi mivoltára nézve a tájékozatlan külföldet.
Ez történt a Műcsarnok angol kiállításával. Londonból érkezett az anyaga, és meg kell adni, a mai angol művészet számos híressége szerepel benne egy vagy több művével, de egyik sem olyan munkájával, amely művészetét méltón képviselné. Több híres mester viszont teljesen hiányzik a gyűjteményből, hogy csak néhányat említsünk: Sir William Orpen, Sir Alfred East, John Lavery, Arthur Rackham.
Miféle fogalmat ad ez a gyűjtemény a mai angol művészetről? A benne képviselt művészek mindenike becsületes tudású, jóízlésű és komoly törekvésű festő vagy szobrász, de mintha teljesen híjával volna mind az elmélyedés, a nagy érzés, az igazi lendület képességének. Ilyen volna az egész mai angol művészet? Ilyen elernyedt, ennyi fantáziátlan, ennyire semmitmondó? Nehéz elhinni, Annál nehezebb, mert hiszen a gyűjteményben képviselt művészeknek mi egyéb munkáit is ösmerjük régebbről. Sőt nem egyiküknek a Szépművészeti Múzeumban is függ olyan képe, amely képességeiről helyesebb fogalmat ád, mint a műcsarnokbeliek.
Mindent összevéve azért inkább ne hívjuk meg hozzánk a külföldet, semhogy ilyen hamis képét mutassuk képességeinek. A magunk tájékozottsága és helyes mértéke érdekében azonban mégis szükséges, hogy itthon, a magunk környezetének művészetében lássuk időnként a legjavát annak, amit a külföld termel. A dilemmának nincsen egyéb helyes megoldása, mint az, melyre már föntebb rámutattunk: meg kell szervezni a külföldről hozott gyűjtemények kiállítását, még pedig magunknak kell megszerveznünk, a magunk igényei és a magunk céljai szerint.
A modern angolok terménél érdekesebb a régi angolok terme. Ennek anyaga itthonról került össze, magyar, pontosabban: budapesti magángyűjteményekből. Az összeválogatás fáradtságos munkáját az a férfiú végezte, aki mindig az első, valahányszor önfeláldozásról van szó művészeti életünkben: Majovszky Pál. Nem csak kölcsön szerezte - ami egymagában sem kicsiny dolog -, de előbb föl is fedezte a képeket, jobbára egész kicsiny, vagy alig ismeretes gyűjtők otthonában. Az évek folyamán - nyilvánvalóan a háborút megelőző esztendőkben - egészen tekintélyes angol anyag gyűlt össze magángyűjtőinknél. Nem lehetetlen, sőt inkább valószínű, hogy a régi angolok gyűjtésére Szépművészeti Múzeumunk gyönyörű angol kabinetje csinált kedvet. Persze akkoriban, mikor ez a kis gyűjtemény ilyen alakjában először került a nyilvánosság elé, már fölöttébb nehéz feladat volt a régi angol művészet gyűjtése. A XVIII. század angol arcképfestőinek munkái abban az időben - főként Amerika konkurenciája miatt - már megfizethetetlenek voltak. A véletlen, a szerencse segítette egy-egy sikerültebb vételhez gyűjtőinket. A híres mesterek tekintélyes darabjai természetesen nagyobb gyűjtőink birtokában vannak; de érdekes jelenség, hogy új, vagy kevéssé ismert gyűjtőink is mennyi szép angol képre tudtak szert tenni.
Legtöbb munkával a régi angolok termében Constable van képviselte. Apró tájképei még a múlt század végén is aránylag nem nagy áron voltak megszerezhetők, mert sok forgott közülök a nemzetközi művészeti piacokon. Persze különböző a művészeti értékük, de például Hatvany Ferencé (Halászok a tengerparton), különösen pedig Kanitz Arthúré (A stoke-i templom) közeljár a constablei mestermű mértékéhez.
A XVIII-ik század nagymesterei érthető módon aránylag gyöngébb munkáikkal szerepelnek a gyűjteményben. Lawrence-nek Metternich herceget ábrázoló kisméretű arcképe, mely minden valószínűség szerint a bécsi kongresszus alkalmával készült Bécsben, szokatlanul kemény és kicsinyesen részletező munkája ennek a mesteri arcképfestőnek. Csak össze kell hasonlítani vele a Szépművészeti Múzeum Lawrence-ét. Jelentéktelen munka a kiállítás Hoppnerje és Reynoldsa is. Művészét jobban képviseli Romney egy férfiarcképe.
A kiállítás legszebb képeinek kisebb nevű mesterek a szerzői. Sir Peter Lely arcképe teljes értékű munkája ennek a hollandusból lett angol festőnek. Nála is különb mű, sőt talán az egész kiállításnak legszebb festménye John R. Opie női arcképe. Egy fehérhajú idős lady-t ábrázol, azoknak az örökifjú matrónáknak egyik legvonzóbb példáját, kiknek mintha Anglia volna az őshazájuk. A jellemzés finomsága, a tér- és színkompozíció gyöngédsége és a friss ihlet, mellyel az arckép készült, igazi mesterre vall. Nem kevésbé elragadó munka Henry Howardnak Mademoiselle Sinnelt színésznőt ábrázoló arcképe. Koruk híres színésznői, kedvelt modelljei voltak a XVIII-ik század angol festőinek. Sinnelt kisasszony üde lényét, lágyan sugárzó ifjúságát bravúrosan örökítette meg ezen a képen a festő. Gyönyörű a hajnak laza, szinte vaporózus megfestése és a széles karimájú kalap szalagcsokrának, meg a vállnál leomló gallérnak széles, egyszerű ecsetvonásokkal való megérzékítése.
Finom munka még Copley-nak Lady Macdonaldot ábrázoló biedermeieres arcképe s amit legelöl kellett volna említenünk, Bonington-nak egy nagyszerű tájképe.
A régi angol művészetről persze ennyi együttvéve sem ád bár csak hiányos képet is. Aki többet kíván tudni róla, annak a Műcsarnoktól csak néhány lépés a Szépművészeti Múzeum. Ott teljessé kerekedik ki a fogyatékos kép.