Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Schöpflin Aladár: Shakespeare a Kamaraszínházban

Hevesi Sándor igazgatói munkájának kétségkívül a többször is megismételt Shakespeare-ciklus sikere a legjelentékenyebb eredménye. Az ő vezetése alatt átrendezett és betanított Shakespeare-előadások a dolgok lényegében a régi tradíció szerinti realisztikus, vagy inkább annak lenni akaró színpadon folytak le s a nehézségeket, melyek ezzel a rendező elé emelkedtek, többé-kevésbé bevált technikai fogások alkalmazásával igyekeztek kiküszöbölni vagy legalább megkerülni. A fő-eredmény, amit el tudtak érni, az eredeti, teljes Shakespeare-szöveg helyreállítása volt, egyes részek kihagyása vagy eredeti helyükről való kimozdítása nélkül. A díszletek egyszerűsítése, az átdíszletezés meggyorsítása, úgy hogy sokszor csak pillanatokig maradt csukva két különböző színtéren lefolyó jelenet között a függöny, jelentékenyen megrövidítette az előadás időtartamát, de mégsem volt a feladat kielégítő megoldása, mert akármilyen rövidek voltak a jelenetek közti szünetek, mégiscsak szünetek voltak, az előadás folytonosságának zökkenői. A folytonosság minduntalan való megszakítását az eddigi díszletezés mellett nem lehetett összeegyeztetni a shakespearei szöveg teljességéhez való ragaszkodással, sőt ezt a teljességet sem lehetett mindig kifogástalanul megőrizni, tehát előbb-utóbb fel kellett vetődni a kérdésnek, mihez kell jobban ragaszkodni? A teljes szöveghez, vagy a szokásos díszlethez? Magától értetődik, hogy a díszlet nem lehet fontosabb a szövegnél s alapjában véve csodálkozni kell azon, hogy nem próbálták már régen a változó díszletek kiküszöbölésével, állandóan változatlan színpadon játszani Shakespearet, amilyen színpadra a drámák írva voltak. Hogy ez olyan későn jutott a rendezők eszébe, azt nem lehet mással magyarázni, mint a díszlet túlbecsülésével. A díszlet lehet fontos ott, ahol a darab nem érdekel túlságosan, vagy olyan könnyű fajsúlyú, hogy a néző figyelméből marad még a színpad dekorációja számára, de ahol a darab egyrészt intenzív figyelmet kíván s ezt állandóan foglalkoztatja, az érdeklődést teljesen leköti, ott a díszlet teljesen mellőzhetővé válik, elég belőle annyi, amennyit az előadáshoz éppen okvetlenül szükséges rekvizitumok megkívánnak. Önmagamon és másokon tett régi tapasztalatom, hogy a színpad feldíszítése csak az első pillanatokban tűnik szembe, mennél előbbre halad s mennél jobban magához ragadja a figyelmet a cselekvény, annál kevésbé vesszük észre a díszletet.

Hevesi Sándor már jó régen, a háború előtti időben is tett kísérletet a Shakespeare korabeli módon rekonstruált színpaddal való operálásra. Ezt azonban akkor csak érdekes kuriózumnak vélték és nem is lett sokáig folytatása. A múlt ősszel a Renaissance-színházban Somlay Hamlet-előadása a színpadnak ilyenforma elképzeléséből indult ki, de mindjárt kísérletet is tett a shakespearei színpadnak dekoratív irányban való továbbfejlesztésére, a díszlet, a világítás s a jelmezek színhatásai révén. Most aztán újra Hevesi Sándor vette fel a fonalat a Kamara-színházban s néhány Shakespeare-előadást rendezett állandóan egyforma, shakespearei egyszerűségű színpadon.

A díszlet állandó az egész darabon végig: egyszerű, simafalú építmény, mely három térre tagolja a színpadot: az előtérre, az ebből nyíló alkóv-szerűen szűkített háttérre és e fölött egy erkélyszerű emeleti térre. A szükséghez képest váltakozva folyik le a cselekmény e három téren, nagyobb része természetesen az előtérre esik. Így a jelenetek gyorsan peregnek, megszakítás nélkül s a rendező dolga beosztani, melyik jelenet melyik térre való. Két előadást láttam így: a Makrancos hölgy-et és a Hamlet-et. (A sok hűhó semmiért előadását, sajnos, nem nézhettem meg.) Két teljesen különböző stílusú darab, melyek teljesen különböző követelményeket támasztanak a színésszel és a rendezővel szemben, s az egyforma berendezésű színpad mindegyiknél teljesen bevált. Nem lehetett érezni a szokásos díszletek, utca-részletek, bebútorozott termek stb. hiányát, Shakespeare elképzelései és szavai teljes relieffel hatottak.

A Makrancos hölgy-et így, ezen a színpadon lehetett a maga igazi tempójában, mint bohózatot kihozni, - a régi előadás-mód mellett mindig volt valami nehézkes és akadozó, amitől nem érvényesült eléggé a shakespearei elmésség és a pajkos jókedv. Az előadás olyan friss tempóban mehetett, akár egy modern bohózaté és különösen Tasnády Ilona Katója és Ódry Árpád Petruchiója, mind a kettő igen kitűnő színészi munka, teljesen érvényesült. A pompás darab hatását meg lehetett figyelni a közönségen: teljes lélekkel mulattak rajta, minden tréfát hálás jókedvvel fogadtak, a sikert egy modern vígjátékíró is megirigyelhette volna. Ezt a hatást talán még fokozni lehetne, ha a díszlet derültebb és színesebb, a darab hangjához illőbb volna; azt hiszem, rá fognak jönni arra, hogy nem kell ragaszkodni a mindig egyforma díszlethez, külön, színben és architektúrában is eltérő díszletet kell építeni a vígjátékokhoz és a tragédiákhoz s talán egy harmadikat is, a romantikus színművekhez. Valahogy nem esik jól, hogy a Hamlet-et ugyanolyan színek közt játsszák, mint a Makrancos hölgy-et.

A shakespearei előjátékot a rendező kiegészítette közjátékkal és utójátékkal. Az előjáték Ravaszdi-ját, grófját és nőnek öltözött apródját kiültette a nézőtérre s Ravaszdival megjegyzéseket tétet a darab menetére, a végén pedig befejezi az előjáték keretszerű kis meséjét egy utójátékkal. Ezt lehet, hogy csinálták Shakespeare korában s talán commedia dell'arte-szerűen, de Shakespeare szövegében nincs meg s a Ravaszdi szájába adott szavak nem Shakespeareéi, hanem a rendező kitalálásai. Ezt én nem tartom megengedhetőnek. Shakespeare jelenlétében senkinek sem lehet szava. Hogy az előjáték az eredeti szöveg szerint befejezetlen marad? Hát fontos ez? Ki kéri számon az előjáték befejezését, Ravaszdi sorsát, mikor Petruchio és Kata sorsa lepergett előttünk? S ha valaki fennakad a dolgon, akkor is jobb inkább elhagyni az előjátékot, mint a szövegbe ha csak pár szót is beleírni.

A Hamlet-előadás nehezebben megoldható probléma, de nagyjában ez is sikerült. A bekezdő jelenet s a szellem első megjelenése kitűnően hatott fenn az emeleti színen, a távolság, a magasság és a félhomály reliefet adott a jelenetek izgatott, rejtelmes voltának. A következőkben azonban a szellem túl közel kerül a nézőhöz és túl reálisan hat, egyáltalán nem szellemszerűen. Egy-egy pillanatra szinte attól kell tartani, hogy komikussá válik, különösen második megjelenésekor, a királynéval való nagyjelenet folyamán. Erre okvetlenül valami más megoldást kell találni. Az előtér mögötti belső tér egyik-másik jelenetben szűknek bizonyul, - ez a baj talán elesik, ha ez a rendezés átkerül a Nemzeti Színház nagyobb színpadára, ahol a tér bizonyára kiszélesíthető. Mért marad a függöny mögött a shakespearei előírás ellenére Polonius holtteste? Így érthetetlenné válnak Hamletnek Poloniusra mondott szavai. (Ezt a jóurat sajnálom stb.). Az imádkozó király és Hamlet közötti jelenet - szép, hatásos és Hamlet alakjának megértéséhez fontos jelenete a darabnak - silhouetteben jól hat fenn a felső téren, de a szavai elvesznek s az egész veszít súlyából. Lehet, hogy itt csak árnyalatokról van szó, de milyen fontos tud lenni az árnyalat! Általában pedig Shakespeare e legfestőibb tragédiája több festői hatást kívánna, amit alighanem könnyen el lehetne érni világítási effektusokkal. Ahogy most van, kissé ridegnek és túlvilágosnak éreztük.

Ódry Hamletje élményünk marad. Régi alakításához képest most meglágyította Hamlet alakját, izgatottabbá és líraibbá tette Hamletet s ezzel új mélységet adott neki. A második felvonás végének monológja (Most magam vagyok stb.), aztán a "Lenni vagy nem lenni" monológ, a királynéval való jelenet s általában azok a jelenetek, melyekben Hamlet karaktere kiteljesedik, Ódry előadásában tökéletesen érvényesülnek, magukkal ragadnak, lenyűgöznek és meggyőznek. Különösen megkapott az alakítás póznélküli egyszerűsége és közvetlensége; nem színészt éreztünk a szavak mögött, hanem magát a gyötrődő, boldogtalan királyfit, - a művész az élet hangját rögzíti színpadra és valósággá teszi a költő elképzeléseit. Ez a Hamlet csúcspontja annak, amit Ódry színészi pályáján elért.