Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Sarah Bernhardról, nem sokkal halála után, rövid kis megemlékezést olvastam a Nyugatban. A legnagyszerűbb magyar asszony írta: Jászai Mari. Természetesen a legnagyszerűbb magyar asszony is tévedhet; véleményének igazát pedig nem ellenőrizhettem: az isteni Saraht, sajnos, csak képről ismerem. Mégis esküdni mernék Jászai Marinak erre az írására. Annyira elevenen rajzolódott elém belőle a nagy actrice alakja, minden jellemző vonás annyira ráillett egyetlenegy emberre, hogy ennek az embernek valóban élnie kellett, és olyannak kellett lennie, amilyennek Jászai látta. És még valami, ami különösen közel hozta hozzám Jászai Sarah Bernhard-portréjában az elémrajzolt alakot: a kis jellemzésből, túl a sohavisszanemtérő egyéniségen, egy gyakorta visszatérő művésztípust ismerhettem fel: az artista típusát. Ezt a művészfajtát már jól és pontosan olyannak ismerem, amilyennek Jászai leírta: szemfényvesztő virtuóznak, aki nagy dolgok látszatát kelti bennünk, aki ezért látszólag mindent tud és mégis, akit nézve-hallgatva nem tudunk meg mélyebbet, többet az életről, mint amennyit annakelőtte tudtunk; aki tehát megdöbbent és felizgat anélkül, hogy valóban felemelne.
Ha Jászai Mari írására s a benne rajzolt művésztípusra gondolunk, bátran nevezhetjük Jeritza Máriát az operajáték Sarah Bernhardjának. Ő éppúgy legnagyobb élő artistája az operaszínpadnak, ahogyan annak idején Sara Bernhard a drámai színpad legnagyobb artistája volt. És el kell ismernünk, Jeritza Mária a legmegejtőbb artista-művészfélékhez tartozik; nemcsak nagyszerűen tud önmagával bánni, nemcsak hihetetlenül ügyesen plaszírozza mindazt, amit a természettől ajándékba kapott, hanem már maguk ezek az elementáris ajándékok is nem mindennapi jelenségek. Kívülről: pompás megjelenés, belülről: megragadó erős temperamentum és nem utolsó sorban a gyönyörűen szárnyaló énekhang, mindez a "szabad szépség" valóban feltűnést keltő megnyilatkozása. Hogy a "szabad szépség" egyik kanti példáját idézzük, Jeritza olyan gyönyörű, mint a paradicsommadár; vagy (egy divatosabb hasonlat, mely a temperamentum ösztönerejének szépségét is magában foglalja:) mint a nősténypárduc.
Az igazi érték természetesen ott kezdődik, ahol a kérdés: mit csinál a művész természetadta kincseiből? És itt elválnak a paradicsommadár, a párduc és Jeritza útjai. A paradicsommadár és a párduc szépsége ott találja meg helyét, ahová beleszületett, az őserdőben; ott teljesül be hivatása, öntudatlanul, a természet életének nagy harmóniájában; ott virul, ott pusztul el, ott adja át a szépségettermő életet az utódjainak. Nincs ebben a szépségben semmi önzés, a temperamentum gyönyörű szenvedélyei nem önmagukat akarják, hanem öntudatlanul a termékenységre törekednek.
A művész természetadta kincseinek más a sorsa. A költő kiragadja az élet harmóniájából, amit az élettől kapott; elválasztja az élettől, midőn külön elhatárolt mesterséges formákba illeszti azt. De az igazi művész csak azért cselekszi mindezt, hogy abból, amit az élet összhangjából kiragadott, újabb, magasabb költői életet teremtsen, melyben a való élet jelenségei magasabb vagy ha úgy tetszik, mélyebb értelmet nyernek. Ezért a művész szenvedélyei sem meddőek s a művész munkája is életteremtő termékenység, rokona a természet munkájának.
Nem így az artista munkája. Mennyivel meddőbb azoknak az ajándékoknak sorsa, melyeket például Jeritza kapott az élettől! Kiragadva az élet harmóniájából, egyedül önmagukért léteznek; szépségeiket mindig más-más kosztümökkel téve "változatossá", mint holmi élő kirakat ejtik ámulatba az emberiséget. Mert Jeritza Máriának az operaszínpad: élő kirakat, melyben a szépség és szenvedély szelleme hiún járja a menyasszonyi táncot, a szellem nászéjszakájának minden reménye és vágya nélkül. Mert Jeritza Máriának a "szerepek": különféle érdekes kosztümök, melyekben szépsége és temperamentuma mindig más és más csábító megvilágításban tündökölhet.
Jeritza művészetének ezért kettős charmja van. Az egyik az a szépasszonyokra jellemző, szinte ösztönszerű raffinement, mellyel egyénisége "szabad szépségét" állandóan elő-előcsillantja a szerep köntöse alól, a másik az a bámulatos artisztikum, mellyel a magáraöltött szerep-ruhákat öntudatosan hordozza.
Santuzzát Turiddu a Cavalleria rusticana "nagyjelenetében" brutálisan ellöki magától. Ha Santuzzát Jeritza Mária játssza, akkor ez a Santuzza úgy zuhan le a színpadra, hogy a közönség rémületében szinte felugrik helyéről s miután meggyőződött, hogy a művésznőnek nem történt semmi baja, elámulva állapítja meg: "mennyire beleéli magát ez a Jeritza abba, amit játszik!" Valóban van benne valami felkorbácsolóan izgalmas, mikor egy ilyen gyönyörű nő vad szenvedéllyel végigzuhan a színpadon. Ezüstös színharmóniák sugároznak át a zenekarból a pompás Mária Terézia-korabeli fogadóterembe, mikor hajlongó lakájok között ezüstrózsával kezében megjelenik a Rosencavalier, a hasonlónevű Strauss-opera második felvonásában. Ha ezt a Rosencavaliert Jeritza Mária játssza, akkor a lakájoknak valósággal tátva marad a szájuk, a gyönyörű selyemnadrágba bújt fiúsan kackiás női alak láttára. De jaj a bámészkodóknak. A daliás gróf úrfi már köztük terem és példátlanul graciőz és mégis imponálóan erőteljes mozdulatokkal dobálja szét őket az útból, hogy csak úgy ropog. "Hogy benne van a szerepben - suttogja a közönség - egészen Octaviannak érzi magát, még a hevesvérű ifjú türelmetlensége is beléje költözött!" És valóban, kit hagy közömbösen ennek a fiúsan szilaj és mégis nőies bájában megközelíthetetlenül előkelő temperamentumnak ez a meglepően eredeti megnyilatkozása?
És ha így sorra vennénk Jeritza minden szerepét, minden szerepének minden jelenését, minden jelenésnek minden mozzanatát, mindenikben találnánk amolyan kis kémlelőlyukakat, melyeken át Jeritza személyének szabad szépségei kandikálnak felénk. Mintha csak az operaírók azért találtak volna ki Erzsébeteket, Salomeket, Thaisokat, Rózsalovagokat stb., hogy Jeritza megmutathassa, hogy milyen ő, Jeritza Mária, ha szűziesen elpirul, ha hisztérikus erotikában izzik, ha csábítóan enyeleg, ha fiús gavallériával "stolzirozik" stb. Hát igen, ebben az erőteljes és tündöklően gazdag temperamentumvilágban van valami elragadó és gyönyörködtető. De nincs semmi felemelő. Mert Jeritza minden magasabb költői cél nélkül éli ki szenvedélyeit és indulatait szerepeiben. Beleéli magát a szerepbe? Rámutat valamire a szerepben ezekkel a szenvedély-kitörésekkel? Ha ujjong, érezzük, mit jelent az öröm, ha halálsikoly száll ajkairól, érezzük, mit jelent a halál az életben? Szó sincs róla. Nem mutat ez a nagy lobogás a világon semmire sem, nem jelent ez egyebet, mint a vér felpezsdítését, az idegek felajzását, nem egyéb ez, mint a temperamentum passzionátus sportja, az emberi szenvedélyek tornája nyújtón, korláton, trapézon, akarom mondani Strausson, Wagneren és Verdin. El tudom képzelni, milyen lelkesedéssel ölelhette keblére Amerika, a sportok Árkádiája, ezt a nagyszerű artista-fenomént!
Jeritza művészetének másik charmja, a rendkívüli artisztikusság, szintén csak látszólag szegődik a szerep szolgálatába. Mi sem áll távolabb ettől az alapjában véve önző és hiú művészettől, mint az igazi művészi odaadás, a teljes felolvadás valamely szerepben. Jeritza sohasem gondolja el, milyen a Tannhäuser Erzsébete, hanem mindig csak azt, hogy milyen ő maga Erzsébet maszkjában, hogyan áll neki, s hogyan állhat jól neki ez a maszk. Nem a költői fantáziával megelevenített operaalakot tölti be saját egyéniségével, hanem saját személyét díszíti fel, mintegy külsőleg az operaalak karakterisztikus sallangjaival. Az a disztingvált stílszerűség, mely nagy artisztikus érzések természetszerű kísérője, sohasem szól a megjátszott operaalaknak. Igaz, mindig stílusosan dolgozza ki a szerepet, gondosan, koncentrált fantáziával, de ez olyasféle kidolgozás, mint mikor a hölgy az új kalapot felpróbálja, alaposan kigondolja, hogy ezt miképpen illessze előnyösen fejére s azután megnézi a tükörben, hogy miképpen kell az ilyen kalapban fejét meghajtani, hogy a köszönés elragadóan "stílszerű" legyen. "Artisztikus alkalmazkodás a szerephez, de nem azért alkalmazkodom hozzá, mert a szerepet szeretem, hanem mert önmagamat szeretem" - ez Jeritza alkotóművészetének vezérmotívuma. Ebben azonban páratlan mester. Éles intelligenciával, ritka intuícióval találja el, hol hogyan kell megjelenni, mozogni, hogy illúziót keltsen. Milyen tartózkodó például a Thaisban, mennyire tudja, hogy a Massanet édeskésen szentimentális zenéjével körülszőtt franciás alexandriai kurtizánhoz nem illenék a csábítóművészet brutálisabb megnyilatkozásai. Ilyen dolgokban Jeritza ízlése szinte csalhatatlan. Érdekes megfigyelni, milyen bámulatos fantáziával és egy kaméleont megszégyenítő biztossággal alkalmazkodik a színpadi környezethez. Hogyan tud megjelenni például egy "templomban"; még akkor is, ha szerelmesét látogatja meg ott, valami finom tömjénillatot tud belopni ebben a randevúba. És még a legszenvedélyesebb szerelmi jelenetben sem borítja fel a dekoratív egyensúlyt a templom és a saját artisztikus megjelenése között. A dekoratív hatás már második természetévé vált; olyan ő, mint a szépasszony, aki másképpen fogadja a szerelmi vallomást az estélyi ruhában és ismét másképpen a sportöltönyben.
A nyers temperamentum elő-előcsillanó szabad szépségének és a plasztikusan lezárt, kulturált formákkal kasírozó artisztikumnak ez az érdekes vegyüléke természetesen nem tévesztheti el hatását a nagyközönségre. A szabad szépség, a megjelenés természetes bája és a temperamentum forró ereje élettel tölti meg a cizellált művészieskedéssel kidolgozott szerep dekoratív mezét; viszont a szerep dekoratív köntöse a hétköznapnak hadatizenő "különlegességével" "érdekessé" teszi a közönség szemében a személyiség szabad szépségét. A hűvös artisztikumok légiója gondoskodik arról, hogy ez a forró szépség bizonyos izgató, költőies távolságban maradjon tőlünk. És éppen ez kell a mai közönségnek. A temperamentum élő ereje nélkül természetesen nincs hatás. De ez magában véve ma még nem elég. A mai ember nagyon "prózai" életet él. Hiszen fantasztikus dolog történik manapság elég. A kenyérkereset száraz munkájában azonban csak úgy félfüllel érünk rá meghallgatni ezeket a furcsa és abnormis eseményeket. Viszont a kenyérkeresést nem hősök módjára, karddal kezünkben, hanem hivatalnok módjára, aktatáskával kezünkben, nem bűvös szigeteken és kristályos palotákban, hanem csúnya városi falak közt végezzük. Ezért kell a mai nagyközönségnek az idegenszerűség, a dekoratív romantika világa. És a mai ember nagyon fáradt. Szereti a szenvedélyt, de nem mer mérkőzni vele, idegbizsergéssel szereti a szenvedélyt; a nyers erő elől megfut; a perverz távolságban, a hisztéria terméketlen távolságában, szereti az erőt. Szereti a szerelmet... ha japán vagy kínai messzeségtől kapja a "költői" perspektívát. Szereti a Toscákat, mert aranyhajuk van s a Pillangó-kisasszonyokat, mert a távol Kelet különféle balzsamos illatait szívják tüdejükbe. Egyszóval szeretik Puccinit. És Jeritzát, az ő csillogó, művészies leplekkel takart szenvedélyét.
Nem véletlen, hogy Jeritza a Toscában aratta legnagyobb sikerét.