Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám
A bukoviniai Stary-Kamenec falucska lengyel birtokosa, Kamensky úr 1915 októberében már sehogy sem bírta az egyedüllétet, nyakig sárba süppedt rutén fészkében. Társaságkedvelő férfi volt, aki a telet rendesen a közeli városkában töltötte szép kisasszony-lányával együtt. A városka most német megszállás alatt volt, de Kamensky úr már inkább nézte volna a németeket is, akiket pedig nagyon nem szeretett, semhogy még egy olyan szomorú telet töltsön el, mint az 1914-iki volt.
De a kisasszony energikusan ellentmondott a városba-költözésnek.
- Nincs a faluban egy valamirevaló ember sem - mondotta. - A bíró öreg szamár, a mi Gregorunk egy vén trotli, a fiatalokat mind elvitték. Csak nem hagyhatjuk háborús időben egymagára a gazdaságot és a falut?
Kamensky úr hiába hivatkozott arra, hogy az egész háború alatt nem vetődött feléjük hadban álló katona, hogy a falu szerencsére kiesett a hadszíntérből, szakadékos, erdőborította hegység áll közte és a főútvonal között, a kisasszony rendületlenül kitartott álláspontján.
Kamensky úr dühbe jött, mint mindig, ha nem volt igaza.
- Holnap reggel bemegyek a városba. Ha nem akarsz jönni, maradsz.
- All right! - felelte a kisasszony, kinek igen imponáltak Albion szabad leányai.
A búcsúzásnál mégis elfogta Kamensky urat némi lelkiismeretfurdalás:
- Ígérd meg, hogy ha bármiféle katonák jönnek, nem állsz eléjük, nem mondod, ki vagy és nem bocsátkozol semmiféle vitába velük.
- Jó! felelte a kisasszony. - Majd azt mondom, hogy az öreg Gregor lánya vagyok.
Megcsókolta Kamensky úr bundákból kivöröslő képét.
- Jó mulatást, öregúr! - kiáltotta utána a sáresőt frecsegő kocsinak, mikor az apja visszaintett.
Egyhangú napok következtek a kisasszonyra, de nem bánta. Szeretett egyedül lenni, különösen, ha mindenkinek ő parancsolhatott; nagy nyugalom honolt a lassan hóbaborult vidék fölött, a mocskos rutén asszonyok és gyerekek beaklozták magukat ablaktalan házaikba, öreg parasztok tojásért ittak a zsidó kocsmárosnál, aki nem mulasztotta el megkérdezni, ha a kisasszony csizmásan-báránybőrösen elment a háza előtt: Nem tetszik tudni kisasszony, mikor lesz vége a háborúnak?
De a kisasszony nem tudott és nem is akart tudni a háborúról.
- Semmi közünk hozzá és semmi beleavatkozni valónk - fejtette ki az öreg Gregor előtt, aki ispán is volt, szárazdajka is. - Hadd verekedjen a német és az orosz, nekünk csak arra legyen gondunk, hogy kihúzzuk magunkat közülök.
Egy este a szobájában ült a kisasszony, puha papucsos lábát felrakta éppen a kályha-ellenzőre, kényelmesen hátradőlt antik karosszékén és Dosztojevszkijt olvasott, mikor az öreg Gregor kopogtatás nélkül beesett az ajtón:
- Kisasszony, katonák... katonák jönnek!!...
Vén, kiszikkadt parasztarca elsárgult az ijedtségtől.
A kisasszony talpraugrott.
- Merről? Mifélék?
- Nem tudom - dadogta az öreg. - A kocsis jött jelenteni. A konyhán van.
A kisasszony leszaladt a konyhába.
- Milyen katonák jönnek?
- Havasak - vigyorogta ijedten a kocsis. - De igazán, olyan havasak, hogy nem lehet őket megismerni. Az erdőn át jöttek, mindjárt az udvarban lesznek.
- Gregor, te menj eléjük - rendelkezett a kisasszony, közben a papucsait rúgta le és a konyhában száradó csizmáit rángatta fel a lábára. - Mondd, hogy az uraság nincs itthon és tégy meg mindent, amit akarnak... No ne félj öregem - tette hozzá vigasztalóan -, hisz itt vagyok én!
Ügyet sem vetve a kamasz kocsislegényre, lerángatta magáról kisasszonyi pongyoláját.
Kis idő múlva a tornác súlyos katonaléptekkel volt tele, fegyvercsörgéses, zűrzavaros lármával, a konyhaajtó kivágódott és a lámpavilág kicsapódó fényénél három katonaruhás férfi rázta magáról a gyapjas havat. Mögöttük hajladozott az öreg Gregor.
- Vigyázz, öreg! - szólalt meg élesen az egyik férfi, amint belépett. - Igazat szóljál.
- Igazat - motyogta az öreg alázatosan.
A katona furcsa szláv idiómát beszélt, melegebbet és erőteljesebbet, mint ők és biztos, hogy nem az anyanyelve, töredezve beszél - gondolta a kisasszony és míg szeme sarkából megnézte az idegent, buzgón verte a nyújtódeszkához a tésztát, amit kiragadott a szakácsné kezéből.
- Azt mondod, hogy az uraság nincs itthon - kérdezte a katona, beljebb lépve.
- Tiszt - gondolta a kisasszony. - Nem német. Biztosan osztrák.
- Igen, uram, az uraság elutazott - rebegte az öreg; ő is, a szakácsné is és a kocsis is a kisasszonyra lestek, aki meg-megszakított, ütemes mozgással verte a tésztát.
A tiszt hátrafordult két társához és egészen idegen nyelven szólt hozzájuk. - Nem beszélnek németül - állapította meg a kisasszony csodálkozva.
A másik két katona is előbbre jött. Fiatalabbak voltak az elsőnél, pedig még az is fiatal volt és a kisasszony úgy érezte, szemük pillantása melegen csúszkál végig parasztpruszlikában feszülő vállain. Nem fordult hátra, csak a szíve vert kicsit gyorsabban.
A három katona nyilván megvitatott valamit idegen nyelvükön.
- Készítsetek nekünk vacsorát - fordult az első Gregorhoz. - Hárman vagyunk urak, tizenketten legények.
Gregor a kisasszonyra sandított, a kisasszony ütemesen verte a tésztát.
- Ondrej - szólt az öreg a kocsisnak sóhajtva -, öljetek meg egy birkát!
- Nekünk csirkét! - rendelkezett a katonatiszt.
A kisasszony kezében nagyot csattant a tészta. A katonatiszt feléje fordult és a kisasszony belenézett hidegtől kipirult barna arcába.
- Csináljatok nekem meleget az uraság szobájában - szólt a kisasszonyra nézve az ő furcsa beszédmódján a katona, elmosolyodott és fiatal arcára leplezetlenül ült ki a megelégedettség.
A kisasszony bosszús tüntetéssel savanyú parasztlevest kanalazott fatányérról, fakanállal a konyhán, míg az idegen katonák fenn az ebédlőben úri módon vacsoráztak és dühösen utasította vissza a szép csirkehúst, amit a szakácsné tett félősen elé. A kisasszony igazán harapós kedvében volt.
- Lefeküdt már a tiszt? - kérdezte mogorván az öreg Gregortól.
- Most vetkőzik - felelte az öreg.
A hadnagy valóban nagyszerűen érezte magát Kamensky úr gyorsan melegedő kényelmes szobájában. Az éjjel az erdőn aludtak, ő valami hóval befújt gödör fölé került, ami lassan süllyedt alatta, reggelre félig a hó alól piszkálták ki. Most a nagyszerű vacsora, a jó bor meleggé és hajlékonnyá tette átfázott testét, gyors ütemben lüktetett vére, mikor bevetette magát Kamensky úr kényelmes diófa ágyába, a friss, fehér párnán szinte indulót vert nyaki ütőere. Fojtottan nevetett a jóérzéstől, lustán belesimult az ágyba, bágyadtan nyújtózkodott, de semmi alvási hajlandóság nem volt benne.
Hirtelen vágy fogta el társaság után. De a két önkéntes már biztosan fáradtan alszik szobájában és nem is az ő társaságuk az, ami hiányzik. Igazi társaság kellene most, a szép teríték, illő kiszolgálás után, urak és hölgyek. Úrinők, min aminőkkel már több mint egy éve nem beszélt, úrinő... nő!
Keresgélve nézett szét maga körül. Majd restelkedő mosollyal felkelt és körülsétált a szobában. Jó öreg, falusi úriszoba volt, most egyszerre elégedetlenné tette. Valami mást szeretett volna maga körül, valami finomat, illatosat... valami hölgyit!...
Benyitott az ebédlőbe. - Ez semmi - gondolta. Tétovázva körülnézett és hirtelen nekiment a szemközti ajtónak, dacosan belökte.
A kisasszony szobája volt. Fehér báránybőrrel borítva a padlaja és rajta elszórt, színes parasztszőnyegek. A hadnagy bakancsos lába durván nyomult beléjük. Bágyadt meleg volt, a nyitott cserépkályhában még pislákolt a tűzparázs, előtte szép öreg karszék, belecsapva egy könyv. A hadnagy felvette, kisimította összegyűrt lapjait. Dosztojevszkij volt, lengyelül.
A hadnagynak furcsán összeszorult a torka. A hölgynek itt kell lenni valahol.
- Az a vén zsivány becsapott! - morogta érthetetlen dühhel, szemére vörös fátyol húzódott. lecsapta a könyvet, maga mögött az ajtót, visszament a hálószobába és csengetett.
A konyhán riadalom támadt, a cselédlány nem mert felmenni.
- Ejnye - szólt a kisasszony bosszúsan - micsoda gyávaság ez? De mégsem merte erőltetni a lányt.
- Menj fel Gregor - szólt az öregnek. - Adj neki mindent, amit akar. Tömd be a száját!
- Jó, hogy jössz, vén zsivány! - ripakodott rá a hadnagy. Már éppen a száján volt, hogy felelősségre vonja a letagadott hölgyért, mikor villanásszerűen eléje vetődött egy karcsú derék, gömbölyű csípőkön mozgó ráncos parasztszoknya, egy erőteljes fehér nyak, nagy szőke konty és egy oldalról súroló éles tekintet képe.
- Te... - szólalt meg lassan -, küldd csak fel nekem azt a lányt, akit a konyhába láttam.
Az öreg fakóra sápadt.
- Azt - hebegte. - Az a lányom.
A hadnagy egy pillanatra meghökkent.
- És ha - szólt aztán dacosan - és ha a lányod? Nem eszem meg.
Az öreg kitámolygott a konyhára.
- Meneküljön, kisasszony! - suttogta. - Azt akarja, hogy maga menjen fel.
A kisasszony összehúzta sűrű, aranyszínű szemöldökét és szó nélkül vette éppen ledobált ruháit.
A hadnagy az ágyon ült. - Lehet, hogy a lánya - gondolta. - Biztosan urizálni akart az úrnő helyén... Nem bánom - gondolta hirtelen és alig érezhető szégyenkezéssel
Az ajtónyitásra fölrezzent.
A kisasszony megállt az ajtóban. Lenszőke haja súlyos, rendetlen csomóban ült a nyakán, hosszúkás fehér arca, finom álla némi ellentétben látszottak magas, erőteljes termetével, erősen megrajzolt szájával és különös volt: milyen sötéten tudott nézni búzakék szeme.
A hadnagy felállt, zsebre tette a kezét.
- Hogy hívnak? - kérdezte.
- Jedviga - árulta el meglepetésében kisasszony.
- Jedviga, Jedvig... - ismételte elkábulva a hadnagy és nézte a nőt. - Te az öregember lánya vagy?
- Igen - felelte a kisasszony, majd nem bírván leküzdeni a kíváncsiságát: - Hogyan beszélsz? - kérdezte.
- Szerbül - felelte a hadnagy.
- De te csak nem vagy szerb? - kérdezte csodálkozva a kisasszony.
- Én magyar vagyok, de szerb vidéken lakom.
- Furcsa kavarodás ez a háború - szólt elgondolkodva a kisasszony, de hirtelen megijedt, hogy talán nem mondott parasztlányhoz illőt, gyanakvó pillantást vetett a férfira.
A hadnagy forró szemmel nézett vissza rá.
A kisasszony egy önkénytelen védekező mozdulatot tett.
A hadnagy közelebb lépett, inge a mellén nyitva állt, kemény, bronzszínű volt a teste, a kisasszony tüzet vélt látni arca és szép barna szeme mögött. Zavar és félelem fogta el.
- No gyere közelebb, Jedviga - hívta a férfi és utánanyúlt.
A kisasszony meghátrált.
- Minek? - kérdezte furcsa, színtelen hangon. - Mondd meg, hogy mit akarsz és megyek.
- Téged akarlak és ne menj - nevetett halkan a hadnagy és megmutatta nagyszerű fogsorát.
- Engem pedig kár akarnod - felelt gőgösen a lány.
- De büszke vagy! - szólt a hadnagy. - Mi kell?
- Mi? - ismételte meglepetten a kisasszony.
- Kell pénz?
A hadnagy kihúzta kezét a zsebéből és egy csomó összemarkolt papírpénzt nyújtott feléje.
A kisasszony dermedten nézett a pénzre, aztán szikrázó harag villámlott el benne, felemelte karját és teljes erővel a hadnagy arcába vágott.
Bőszült ordítás volt a felelet, a kisasszony sápadtan hátrált, de a hadnagy markos szorítással megkapta a vállát, valami nagyon csúnyát ordíthatott az arcába, kivágta az ajtót a háta mögött és teljes brutalitással, szöges bakancsa egész talpával kirúgta a kisasszonyt az ajtón.
A kisasszony leesett, egy pillanatig elállt a szíve és az agya mozgása, majd ráeszmélve a történtekre, szégyenében és rettenetes gyűlöletében elájult.
A katonák két napot töltöttek a faluban. Napközben szerteszét portyáztak a környéken, este visszajöttek a kastélyba.
Ez alatt a két nap alatt Jedviga kisasszony a cselédszobában ült ölbe hullajtott kézzel, komor némaságban.
A harmadik nap este jelentette Gregor, hogy a katonák reggelre továbbállnak. A kisasszony felugrott, Ondrejt, a kocsist hivatta és csukott ajtó mögött hosszasan tárgyalt vele.
Hajnaltájban, mikor a téli ég is átvilágosodott már, a kastély mögött, hol nem messze már a cserjés hegyhát kezdődött, az őrtálló katona egy sötét alakot pillantott meg, amint a fehér havon sietett, majdnem futott az erdő felé. A katona rákiáltott, de az alak tovább futott, élesen körülhatárolva az ég világosodó színétől. A katona még egyszer kiáltott és rögtön rálőtt.
Az alak éppen elérte az erdőt és a lövés pillanatában eltűnt. A katona úgy látta, mintha előrezuhant volna.
Szinte siketítő csend támadt a lövés után, semmi sem mozdult, a katona nem mert eltávozni a helyéről, mire pedig leváltották, egészen elfelejtette az esetet.
Reggelre kelve, indulásra gyülekeztek az idegen katonák, csak a hadnagy nem mutatkozott. Az egyik önkéntes felment érte a szobájába, de nem találta ott. Keresték a házban, az udvaron, senki sem látta. A holmija, fegyvere, minden rendben volt, ahogy még tegnap este rendben kikészítette, ő sehol. Nem reggelizett, nem mosdott, a mosdó érintetlenül állt, az ágy összegyűrve, mintha most ugrott volna ki belőle, ruhái közül csak a köpeny volt a szobában.
Nagy izgalom támadt a katonák közt, többen a hadnagy nevét kiabálva szétszaladtak, mások a kastélyt tették tűvé érte, felrohantak a padlásra, és a pincékbe, a cselédséget összeterelték a konyhába és halálos fenyegetésekkel illették, amit azok meg sem értettek; csak álltak rémülten és bambán, mint vágóhídra hajtott állatok. Jedviga kisasszony ott állt a cselédek közt szótlanul és komoran.
Már a falu népét kezdték volna kihajtani kunyhóikból, mikor a hajnalban őrtállt katonának eszébe jutott reggeli kalandja. A két önkéntessel a kastély mögé futottak és íme a fehér havon tisztán látszottak egy pár katonabakancs nyomai, amint sarkukkal erősen benyomódva siettek az erdő felé.
- Hová az istenbe mehetett - szitkozódott az egyik önkéntes, ahogy a nyomok mentén előreszaladtak - és te állat meg biztosan meglőtted!
Igen, az erdő szélén, éppen ahogy beért, lezuhant, térdre, biztosan a lövéstől, mert hogy eltalálta, mutatták a még frissen pirosló vércseppek a ragyogó havon.
Az őrtállt katona magát mentegetve szólt:
- De még tovább szaladt a hadnagy úr.
A nyomok tényleg folytatódtak, kissé ingadozva bár és a katonák idegesen futottak utánuk hóval fedett bokrokon, hóalatti gödrökön át, mert itt egyenlőtlen és szakadékos volt a talaj, míg egyszerre nagy, fekete csuszamlás útjukat nem állta. A tiszta havat egysúlyos test gyömöszölhette össze egészen a föld fekete színéig, köveket sodorhatott magával és emberderéknyi fekete lyukat vágva a súlyos hóba, elmerülhetett egy szakadékos vízmosás alján.
A katonák megdöbbenve álltak meg fölötte. Egészen nyilvánvalónak látszott, hogy a megsebesített hadnagy itt elcsúszott és lezuhant a hó alá. Tanácstalanul néztek egymásra.
- Valami kúthorgot, vagy mit kéne hozni - szólt az egyik.
- Azóta már mindenképpen halott, a hó alatt már régen megfulladt - felelt a másik.
- Rémes - kiáltott a kisebb. - Most mit csináljunk?
Az idősebb önkéntes most az órájához kapott.
- Menni kell - szólt rekedten. - Szigorú parancs.
- Hagyjuk őt itt? - tétovázott a fiatalabb. - Hátha még él?
- Háború van - felelt az idősebb. - Egy emberélet nem számít. - Levette sapkáját és a szakadékra nézve, mint az imádságot mormolta: - Ma néked, holnap nékem. - Majd, fejébe csapva a sapkáját, keményen szólt: - Átveszem a parancsnokságot.
Az udvaron felállította a szakaszt, minden és mindenki megvolt, csak a hadnagy hiányzott. - De mi juthatott eszébe hajnalban kirohanni az erdőbe? - tűnődött az önkéntes. Gyanakodva állt a konyha nyitott ajtajában és a mozdulatlan cselédséget nézte.
- Átkutattátok a magtárt és az istállókat is?
- Még a vermeket is, kadét úr - felelte az altiszt.
A kadét bosszús kiáltást hallatott.
- Hogy gyúlna meg ez a vacak fészek - fakadt ki belőle.
Az egyik katona elvigyorogta magát, az udvaron heverő szalmából ügyesen csóvát csinált, leöntötte puskaolajjal, meggyújtotta, behajította a magtár eresze alá.
- Sorakozz, indulj! - kiáltotta a kadét, mintha mit sem látott volna.
A tűz szépen megfogamzott az eresz alatt és a katonák kiegyenlített lélekkel indultak el.
- Oltani! - rendelkezett a kisasszony komoran, mikor a csapat eltűnt a szemük elől. - Hóval.
Maga mászott fel elsőnek a létrán, hogy a magtár tetejéről a tűzre habarja a havat, de mikor a nehéz lapátot felemelte, hasító fájdalom állt a jobbkarjába, elejtette a lapátot, a karja bénán hullt alá.
Ráhagyta a tüzet a cselédekre, felment a szobájába, bezárkózott és levetette ujjas pruszlikját. A jobbkarjáról nehezen jött le, a vér már egészen átszűrődött a sebtében rátekert rongyon. Megmosta a bezárult sebet fehér és erőteljes karján, kitapogatta ujjaival és bosszúsan állapította meg, hogy a golyó bennmaradt.
Egész nap szőnyeges díványán hevert és kelletlen arccal nézte a mennyezetet. A sötétség beálltával hivatta Ondrejt.
- Jár még valaki az udvaron? - kérdezte tőle.
- Már senki sem, kisasszony - felelte a legény.
Csendesen lopóztak az udvarra, a sötét udvar végén a vermekig, amiknek lakatait leütötték reggel a katonák. Útközben a kocsis lapátot vett magához, az egyik vermet ajtaját behúzták maguk mögött, a kisasszony gyertyát gyújtott és a legény lapátolni kezdte egy helyen a felhalmozott krumplit. Nemsokára az üreghez ért, amit tegnap este csinált a krumplihalom között és amelyben összekötözve, mezítláb, szájában rongycsomóval ott feküdt ájultan a hadnagy.
- Mi baja? meghalt? - kérdezte komoran a kisasszony a mozdulatlan testet látva.
A legény vigyorogva rázta a fejét. Vállára vetette az ájult hadnagyot és lopva, ahogy jöttek, felvitték Kamensky úr szobájába.
- Mit akarsz velem csinálni? - kérdezte a hadnagy, mikor magához tért és megértette a helyzetet. Az ágyban feküdt levetkőzve, de még mindig dermedten, karja, dereka még sajgott a kötelek szorításától és úgy érezte, hogy az a kis leves, amit a kisasszony öntött belé tehetetlensége alatt, csak még jobban eszébe juttatja egész napi böjtjét. - Mit fogsz velem csinálni, kisasszony?
A kisasszony ócska mordállyal, múlt századból való párbajpisztollyal balkezében állt előtte, úgy őrizte. A hadnagy azt gondolta, ha most hirtelen felugrik, úgy kicsapja a kezéből, hogy csak akkor eszmél fel. De nem ugrott. Talán szégyellte volna magát alsóruhában, ócska katona-fehérben, a hölgy előtt, vagy maga is érezte a súlyos bántalmat, amit elkövetett ellene, mikor így, az európai úrinő divatosan, harangosra szabott ruhájában állt előtte, sokkal karcsúbban és finomabban, mint széles parasztruháiban volt. Az egész napi keserves düh, ami befelé robbanva végre is elájította, most zavart és szégyenkező izgalommá csillapult és hogy a kisasszony nem felelt, harmadszor is megkérdezte: - Mit fogsz velem csinálni, kisasszony?
A kisasszony búzakék szeméből sötét gyűlölet villant rá, bőszítette, hogy tovább is tegezni meri, holott a hadnagy, csak a paraszti konyhanyelvet értve, nem tudott szláv nyelven az úri társalgáshoz.
A kérdést kikerülve így szólt a kisasszony:
- Fölösleges lármát csapnod. A tieid már messze vannak.
Ezzel kiment és bezárta maga mögött az ajtót.
Az ablakon sűrű vasrács volt, a hadnagy belátta, hogy legalább egyelőre, fölösleges a szabadulni akarás. Erősen el volt kínozva, a meleg ágy elzsibbasztotta, a kisasszonyra gondolt, aki nagyon szép volt, arra, hogy milyen könnyen végezhetett volna vele ócska mordályával, ha akar és nem tudta komolyan venni az egész furcsa esetet. Csak üres gyomra csikordult néhány nagyon elégedetlent, aztán összekavarodtak benne a dolgok és képek, beleszédült az álom mélységeibe.
Hosszú, nyomasztó álmából ébredve nem találta meg rögtön a helyét, nem tudta mindjárt, hogy hol van. Szikrázó téli napfény tört be a rácsos ablakon, megismerte Kamensky úr szobáját és szeme azonnal rácsapott az éjjeli szekrényen álló csésze tejre és kenyérre. Egyszerre eluralkodott rajta az éhség, olyan mohón kapott az étel után, hogy beleremegett. Elégedetlen arcot vágott, mikor túlhamar látta meg a csésze alját.
Letette a csészét és csak akkor jutott a tudatába, amit már ébredése óta hallott. Távoli ágyúlövések végtelen hosszú sora ütődött füléhez. Megdöbbenve ugrott ki az ágyból. A munka jutott eszébe, a fontos és személyéhez fűződő munka, amiért kiküldték és most vad düh fogta el fogsága miatt. Nekirontott a bezárt ajtónak, beléjedörömbölt, dühödten rúgta. Csúnya szitkokat szórt a nőre.
Aztán hirtelen elhallgatott, mert lépteket hallott. Visszahúzódott égő szemmel az ajtó mögé. - Ha belép, nekiugrok - gondolta.
De a kisasszony csak átszólt az ajtón:
- Jó lesz, ha csendben maradsz, oroszok közelednek a falu felé.
A hadnagy megdöbbenve ült le az ágy szélére. Kábultan nyúlt a széken heverő ruhák után, akkor vette észre, hogy nem az övéi. Civilruhák. A katonaruhák nem voltak sehol
Rossz sejtelem csapta mellen.
- Jedviga kisasszony - kiáltotta át a másik szobába, de feleletet nem kapott.
Hirtelen megint az ijesztette meg, hogy a kisasszony megláthatja alsóruháiban és sietve az idegen ruhák után nyúlt. Esetlenül lógtak rajta Kamensky úr kipocakított ruhái, komikusnak érezte magát bennük és dühösködött.
- Mit akar az az átkozott némber?...
De hátha éppen a közeledő oroszok elől akarja elrejteni?
Ez valószínűnek látszott, valószínű, hogy saját foglyának akarja megtartani.
A kisasszony foglya. Nevetett. - Ha nem lenne olyan vad a kisasszony... De milyen gyönyörű szeme van.
Még derű játszott az arcán, mikor nyugtalanító hangok egyre erősödő hullámai hatoltak be a rácsos ablakon. Nem mintha az ágyúszó erősödött volna meg, sőt sűrű kihagyások törtek ki egyenletes vonalából, épp ezért még jobban rázták az idegeket, jobban észre kellett venni. De ezenkívül más is volt itt.
A hadnagy gyakorlott katonafüle hamarosan menetelő katonák egyenletes lábdobogását vette ki és ha számbavette a hangokat borító hótakarót, már egészen közel is kellett lenniök.
- Oroszok - gondolta nagyon vegyes érzelmekkel. - Rövidesen az oroszok foglya lehetek.
Istenem, hányszor gondolt erre az egyszerű lehetőségre és hányszor kívánta titokban a majdnem kibírhatatlan nyomorúságok idején... Másrészt a fogság, a titokzatos Oroszország, Szibéria...
Odakinn az oroszság ellepte a falut. Sokan voltak, feketeségük szinte szétfolyt a fehér havon. Lovasok is voltak köztük és tisztek lóháton.
Jedviga kisasszony magasan és előkelően állt a kastély lépcsőin és várta az orosz urakat. Nyugodt és elszánt volt, eszében sem volt már elbújni a konyhában, úgy érezte, már semmi rosszabb ne érheti. Nagy elhatározáson ment keresztül és nem érdekelte semmi más.
Az orosz tisztek a hölgy láttára leszálltak lovaikról, elsőnek egy magas, vállas, piszeorrú úr jött fel a lépcsőn, nagyszerű prémes kabátban, mely eltakarta rangjelzéseit.
- A kastély úrnőjéhez van szerencsém? - kérdezte.
Jedviga kisasszony úri kellemmel hajtotta meg fejét.
- Szirnyin gróf vagyok, őrnagy - mutatkozott be az orosz úr és őszintén-szemtelen, uras-parasztos figyelemmel simította végig szürkéskék szemével a kisasszonyt. De teljes jólneveltséggel mutatta be a többi urat és Jedviga kisasszony úri kellemmel szólt:
- Örömmel látom az urakat vacsorára.
- Ha itt maradunk még vacsorára, kedves hölgy, ha csak még itt maradunk... - nevetett az őrnagy. - de ha meg akar melegíteni kissé bennünket, ha át akarna melegíteni...
A kisasszony azonnal hideg falat vont bensejében maga és az orosz úr közé, de ez mit sem változtatott kemény elhatározásán. Arra várt csak, hogy az őrnagyot külön kaphassa a többitől, de a tisztek tábort ütöttek a tágas ebédlőben, akkora tüzet raktak az öreg kandallóba, hogy suhogott, süvített és ropogott a fahasábok gyantás tüze mint a vihar. Rövidesen sűrű, kék dohányfüst tette imbolygóvá a csizmás, nehéz bundáikat levetni nem akaró tisztek alakjait, nekidőltek a térképekkel teleszórt asztalnak, gyorsan és keményen ropogtatták mássalhangzóikat és hatalmas köpésekkel tarkították a padlót.
Még a legelőkelőbb orosz is paraszt - gondolta megvetően Jedviga kisasszony. - Patkósarok a lakkcsizmán.
Bosszantotta, hogy nem beszélhet az őrnaggyal, még majd felborítja valami szép tervét.
A hadnagy a másik szobában ült és mindent hallott. Nagyon kényelmetlenül érezte magát, sőt ez csak enyhe kifejezés arra, amit érzett, ha rágondolt, hogy az oroszok közül valaki be akarhatna jönni ebbe a szobába. Bátran félelemnek is nevezhette volna ezt az érzést és ez felbőszítette.
És mert volt ideje gondolkozni, megállapította, hogy félelmét Kamensky úr ócska ruhái okozzák, mert visszasüllyedt bennük régmúltnak tetsző civilébe, amikor álmában sem történhettek volna vele ilyen egyszerűnek nem mondható kalandok. Most sajnálta katonaruháit, mert érezte, hogy biztonságot adnának neki.
- A katona nem ember - gondolta. - A katona eszköz és fel van oldva önmagáért való aggódás és felelősség súlya alól... Vajon Jedviga kisasszony megtart magának?...
Fáradjon be hozzám egy pillanatra, gróf úr - kérte Jedviga kisasszony az őrnagyot, mikor asztalbontás után az kezet csókolt neki.
Nem egészen egyszerűen csókolt kezet a gróf, teli szája nem maradt egyhelyen, valahogy alattomosan ide-oda csúszkált, a kisasszony úgy érezte, hogy most csúnyán vigyorog a keze fölött és olyan ingerült lett, hogy kirúgni szeretett volna. Belerúgni.
Rúgás...
Megremegett, kínzón felégett rajta a rúgás helye, megrázta a szégyen.
- Egy pillanatra fáradjon be hozzám ,őrnagy úr. Csak egy pillanatra - mosolygott erőltetetten és kinyitotta szobája ajtaját a férfi előtt. Még meghallotta a künnmaradtak csendes vigyorát, amit már a vacsoránál is érzett, ha az őrnagy feléfordult és maghallott egy neveletlen cuppantást, érezte, milyen pirosan ég az arca.
- Nos, kedves hölgy? - kérdezte az őrnagy.
Így sapka nélkül még inkább parasztlegény volt, kiugró pofacsontjain kaján mosollyal.
- Bizonyára fontos mondanivalója van.
- Igen - felelt a kisasszony zordonul. - Osztrák kémet fogtam. - Oly kemény volt a hangja és a keménységnek két éle volt, befelé is vágott.
- Hogyan? - kiáltott az őrnagy meglepetten. - Itt?
A kisasszony most gyors, szaggatott elbeszélésbe fogott az osztrák hadnagyról, aki civilbe öltözve elbújt a kastélyban és akit ő szolgájával elfogott.
- És hol az az ember? - kérdezte az őrnagy elkomolyodva.
A kisasszony kulcsot húzott ki kebeléből.
- Egy szobába zárva őrzöm.
Az őrnagy a kulcs után nyúlt, a kisasszony visszalépett.
- Mit fog vele csinálni? - kérdezte.
- Majd magammal viszem - felelte röviden az őrnagy.
- Magával?... Ez nem jó - hebegte a kisasszony.
- Miért? - nevetett az őrnagy és a kisasszony tiltakozón levegőbe emelt keze után nyúlt.
De akkor az ebédlőben hangos szóváltás támadt, az ajtót rájuk kopogtatták.
- Megyek - kiáltott az őrnagy, majd hirtelen körülnézett a szobában. - Maradjon itt kisasszony, míg visszajövök - szólt.
A kisasszonyt elfutotta a düh.
- És ha nem maradok? - akarta kérdezni az őrnagyot dacosan, de az már betette maga mögött az ajtót. - Még jó, hogy nem zárt be - gondolta háborogva.
Földúlva járkált fel-alá szobájában.
- Háború van - gondolta kis idő múlva és igyekezett lefékezni magát. - Vis major minden emberségre.
Leült kedves karosszékébe és összekulcsolta kezét. De erei oly idegesen remegtek ujja érintésénél, hogy nem bírta így ki. Annyira ideges volt, hogy sírni, ordítani szeretett volna.
- Megrúgott, belémrúgott - hajtogatta minden értelem nélkül, csakhogy megkeményítse magát. A hadnagyot látta, amint tőrbeesett farkas módjára vesztegel a bezárt szobában, lesve az ellenséget. Eltorzult mosoly vonaglott végig remegő arcán.
Arra gondolt, hogy lötyöghet a hadnagy ifjú dereka az apja potyogós ruháiban. - Még kiesik belőle - gondolta csikorgó fogakkal és olyan kép állt elébe, amitől visszafelé szaladt a hideg a gerincén és reszketni kezdett.
Nézte az órát. Már órák hosszat ült egyedül. Az ebédlő csendes volt, de az udvaron és faluban vad lárma. Lódobogás, emberordítás és fegyvercsörgés. - Ebben a zűrzavarban még elmenekülhetne - gondolta a kisasszony, kebléhez nyúlt, ahol a kulcs rejtőzött és kábultan felállt. A hadnagy csupasz barna melle jutott eszébe, ahogy akkor este előtte állt, keze a zsebében, erre visszaszédült.
Éjféltájban végre visszajött az őrnagy. Az arca piros volt és szeme fel-fellobbanó különös zöldes fényben világított, a kisasszony megremegett tőle.
- No, most sorra jöhetnek a foglyok - nevetett. - Reggelig maradok.
A kisasszonyban mintha acélrugó pattant volna ki, úgy felegyenesedett.
- Egy fogoly van itt - hangsúlyozta. - Az én foglyom, akit átadok önnek. Mit fog vele csinálni?
Az őrnagy felfigyelt a kemény hangra.
- Majd meglátjuk a tényálladékot az ön és a fogoly vallomásából - szólt lassan. - Azt majd én közölni fogom az illetékes hatósággal, mely majd ítélkezik fölötte.
- Nem jó - felet a kisasszony keményen, egyszerre elmúlt minden remegése. Úgy érezte, mintha megfagyott volna és szavai tiszta jégdarabok volnának. - Nem jól van, őrnagy úr, én azt kívánom, hogy a foglyot itt, előttem, akasszák fel.
- Ah - szólt az orosz meglepetten. Hátralépett, úgy nézte meg a kisasszonyt. - Személyes ellensége talán a szerencsétlen?
- Nem fontos - szólt elutasítón a kisasszony. - Felakasztja?
- Az nem megy olyan egyszerűen kisasszonyom - felelt az orosz bujkáló mosollyal. - Formaságok is vannak a világon.
- Eh, mit - fakadt ki a kisasszony. - Önnek jogában áll a civilruhában talált ellenséges katonát felakasztani.
- Nekem az áll jogomban, amit akarok - felelte gőgösen az orosz. - De kegyednek, Jedviga kisasszony, nem szeretnék az ellensége lenni. Olyan most, mint magasságos cárnőink lehettek, mikor halálba küldték megunt kedvesüket... Milyen ostoba lehet az az ember.
- Semmi közöm hozzá - szólt élesen a kisasszony és hátralépett az őrnagy feléjenyúlt keze elől. - Csupán szolgálat a hazának.
- Oh - nevetett a gróf. - Milyen kedves ilyesmit hallani egy lengyel hölgytől - elfogta és megcsókolta a kisasszony kezét. - A jó honfiaknak egymást is szeretniök kell ám kisasszony - szólt keskeny, világos szemével csábítóan felmosolyodva.
A kisasszonyt undorodó veszélyérzés fogta el, erőszakkal ki akarta rántani kezét.
- Hát nem akarja, hogy fölköttessem reggelre a haza ellenségét? - kérdezte álnok mosollyal az orosz.
A kisasszony dereka elmerevedett és ellenállás nélkül, fagyottan tűrte, hogy az idegen férfi magához szorítsa és fellobbanó szenvedélyében a díványra, az övére, a puhára, kedvesre, megszokottra, brutálisan levágja. Nem testet érzett magára szakadni, de a végítélet mennyboltját, a halálos bűnöket, amik rásúlyosodnak a porbóleredt emberre, iszonyatos testi fájdalmat érzett, szörnyű szégyent és olyan súlyos tudatát előre elszenvedett büntetésének, hogy elvesztette az eszméletét.
Mikor magához tért, a férfi arcra borulva aludt mellette, mikor felkelt, észrevette, hogy fekete ruhája nagy mocsokfoltokat kapott a férfi sáros csizmájától.
Összetörve, halálos undorral osont ki a szobából, kivette kebléből a kulcsot, mely mély vörös nyomot hagyott rugalmas kebelén és besurrant a fogolyhoz.
Hajnaltájban volt, piszkos-szürkén derengett, a hadnagy nehéz álomban hanyatt feküdt ruhástól az ágyon. Kínos lehetett az álma.
A kisasszony föléje hajolt, ennek az arcnak a látása most összegörnyesztette, érezte sajgó megsértett ölét és rekedten szólt. - Komisz, komisz férfinép.
A hadnagy úr megrándult, hogy belereccsent az ágya. Még ki sem nyitotta a szemét, már fölemelkedett. A kisasszony hátracsúszott, a szoba homályos végébe, ahonnan fakón világított ki elgyötört arca.
- Mi az? - dadogta a hadnagy. - Mi az, mi baj van?
Föl akart kelni, de a kisasszony leintette.
- Mi bajod Jedviga kisasszony? - kérdezte a hadnagy csakugyan gyöngéden.
A kisasszonyt mintha megütötte volna ez a hang, kiegyenesedett.
- Nekem semmi bajom, te legény, de te imádkozhatsz! Reggelre meghalsz, fel fognak kötni.
- Engem? - kérdezte döbbenten a hadnagy. - Kik?
- Az oroszok.
- Miért?
- Mert én akarom! - A hangja most diadalmasan csattant ki, mert kinyúlt alakja a félhomályban sötét volt és bosszúálló. - Én adtalak fel, mint kémet és néhány óra múlva meg fogsz halni, mert meg merted bántani Jedviga Kamensky kisasszonyt!...
- Kisasszony, - felelt pillanatnyi hallgatás után a hadnagy - ne tréfálj ilyesmivel. Meggondoltad te, hogy mi az élet?
- No, te katona, talán csak nem akarsz nekem az élet szentségéről prédikálni? - gúnyolt a kisasszony.
- Nem vagyok katona - mormolta a hadnagy. - Ha katona lettem volna, másképp jártál volna, mikor pofonütöttél. Ellenséges földön...
- Jó, hogy újra eszembe juttatod - csúfolta a kisasszony. - Ha leszúrtál volna, most jobban járnál. De ilyen sértést, ekkora szörnyű sértést nem tudok, nem tudok bosszú nélkül elviselni!... Te rongyos katona, érted? Én a véredet akarom látni!
- Te kisasszony, - szólt a hadnagy megborzadva - nem is hiszem, hogy ilyen gonosz tudsz lenni. Hogy mondjam - keresgélte a szót - puszta romantika, amit mondsz... Ha csak a vérem akarod látni, megnyitom neked a testem, akár kivághatsz belőle egy darabot, akár ihatod a vérem... - halkan elnevette magát. - De hogy felakasszanak?... - megborzongott, szép barna szeme elüvegesedett. - Láttam akasztott embereket - suttogta -. - Úgy lógtak a kötélen, mint otthon a kirakatokban véres nyakuknál fogva kilógatott baromfiak... Látod, barom lesz az ember, ha egy másik jogot nyerhet az élete fölött...
A kisasszony halálsápadt lett, émelygős szédület fogta el, mert látta a hadnagyot nyakánál fogva lógni a levegőben, duzzadt, szederjes nyelvvel. Azt hitte, mindjárt elájul. Lassan az ajtó felé hátrált.
A hadnagy felrándult.
- Ugye nem? - kérdezte kérőn és élesen.
- De - felelte fulladozva a kisasszony és megfogta a kilincset. - Ezen most már változtatni nem lehet.
- Asszony! - ordított fel a hadnagy, nekirohant az ajtónak, amely bevágódott előtte. - Te nyomorult asszony, hát csak nem ölhetsz meg ilyesmiért?... - Nekiugrott az ajtónak, a zárban megcsikordult a kulcs, rúgta és verte az ajtót térddel és ököllel, búsdühödt ordítással és száraz zokogás tört ki utána a torkán.
Kívül a kisasszony lihegve támaszkodott az ajtónak, mikor az orosz kijött a lármára. Fölhúzott szemöldökkel nézett a nőre, el akarta tolni az útból, de a kisasszony ösztönös féltéssel tárta szét előtte karjait.
- Talán megbánta? - kérdezte gúnyosan az őrnagy.
- Nem - felelt tompán a kisasszony és lehullottak karjai.
A hadnagy odabenn összeharapott szájjal húzódott hátra. Az őrnagy megállt az ajtóban és végigszemlélte a foglyot.
- Ez az? - kérdezte vissza a válla mögül, de a kisasszony háttal állt a nyitott ajtónak és nem mozdult. - Elég mulatságos - szólt az őrnagy és halkan, lenézően nevetett. Még mielőtt a vadtekintetű hadnagy cselekvésre mozdult volna, kilépett és bezárta az ajtót.
A kisasszony sötét gyűlöletet érzett iránta, nem merte ráemelni tekintetét, annyira érezte benne a gyűlöletet. Berohant a szobájába, bezárkózott, belevetette magát az ágyba és betömte párnákkal a fülét.
Nem akarta hallani a készülődés egyre fokozódó lármáját, indulás előtt valami borzasztónak kell történnie!
Betömte fülét, eltemette fejét, mégis kínosan figyelt át az ebédlőbe, ahonnan át-áttört a gyűlölt orosz éles, rendelkező hangja, a gyülekező tisztek nehéz csizmáinak dübörgése, kiabáltak, székeket húzogattak helyre, aztán csönd lett. Már egészen reggel volt.
Elállt a szívverése.
Akkor egyszerre megkopogtatták az ajtót, a párnán keresztül olyannak hallotta, min a mennydörgést. Szíve akkorát vert, hogy megingott tőle a világ.
Reszkető inakkal indult az ajtó felé, ott megállt, kinyújtózott karokkal mélyeket lélegzett. Aztán megdörzsölte sápadt arcát, jobban feltűzte omló haját és megkeményítette a szívét.
Az ebédlőasztal körül körben ültek az oroszok, az asztalfőn az őrnagy. De a kisasszony első pillantása a fogolyra esett, aki összekötözött kézzel állt az asztal előtt, háta mögött szuronyos őrrel.
- Ez hát sikerült - gondolta keményen és felszegte a fejét.
- Kamensky kisasszony, - szólt az őrnagy - adja elő kérem a tényállást!
A kisasszony mereven megállt az őrnagy előtt és mondani kezdte, hogy bújt el a hadnagy apja ruháit magára öltve a krumplis verembe, hogyan kerestette magát színleg a katonáival, hogy itt maradhasson kikémlelni az orosz sereget, hogyan vette ő észre a búvóhelyét és hogyan ütöttek rajta álmában a szolgájával.
A hadnagy erőlködve figyelte a gyors és ideges előadást, amelynek nagy részét meg sem értette, de lassan összeszedve, miről van szó, a harag és felháborodás pirosan öntötte el arcát.
- A kisasszony hazudik! - kiáltott fel szerbül, a jelenlevők bámulva emelték fel a fejüket.
- Csend! - rivallt rá azt őrnagy. - Fogd be a szád! Akkor beszélj, ha kérdezlek! Ki vagy?
A hadnagy dühtől feszülve mondta meg nevét, rangját és beszélni kezdte, mi történt vele. De a komplikált dolgok elmondása a gyengén ismert nyelven számtalan akadályba ütközött, dadogni kezdett, beleakadta szavaiba és beledühösödött.
- Azt mondod, a kisasszony tartott vissza erőszakkal és öltöztetett civilbe - szólt az őrnagy hátradőlve. - Mi indíthatta volna erre a fölöttébb kockázatos cselekedetre?
Összehúzta világos szemét és elfojtott mosollyal várta a feleletet, mert csak éppen erre az egyre volt kíváncsi.
A hadnagy, aki úgy figyelt az őrnagyra, min akinek éppen ettől függ az élete, kinyitotta a száját és a kisasszonyra pillantott. A kisasszony mereven nézett a levegőbe, szeme sem rebbent, csak az arca lett lassan sötétpiros. A hadnagy megértette szörnyű szégyenét és halkan szólt:
- Megbántottam őt.
- Gondoltam - nevetett fel az őrnagy puhán. Gondoltam, hogy ezt a mesét fogod kitalálni... No de hiszen van minékünk még egy tanúnk - szólt könnyedén. - Jöjjön be a kocsis!
A legény kissé sápadtan jött be, de vallott, ahogy a kisasszony kioktatta. Senki keresztkérdésekkel nem zavarta, vallomása után kiküldték.
Az őrnagy felállt. Sebesen és fölényesen beszélni kezdett és kihirdette, hogy a vádlott, ez és ez, idegen nevét tagolva olvasta le egy jegyzőkönyvnek nevezett papírlapról, kémkedésen tettenéretett és kötél általi halálra ítéltetett. Az ítélet azonnal végrehajtandó.
- Mi? - kérdezte a hadnagy kábultan. - Micsoda? - bődült el vad haraggal. - Ez közönséges gyilkosság! Aljas gyilkosság!
Az őrnagy megvetően nézett rá.
- Ne ordíts itt! Kár a tüdődet rontani. Az ítélet kimondatott. - Intett a szuronyosnak, hogy elviheti a foglyot.
- Kisasszony! - hördült fel a szerencsétlen ember. - Kisasszony, te gonosz ördög, nem félsz?...
A kisasszony mereven rátekintett a méltatlankodástól kigyúlt arcára, szikrázó szemére, látta, hogyan veti szét lábát a padlón, hogy emeli sujtásra összekötözött kezeit, akkor a szuronyos vállon ragadta a szitkozódót és kilódította az ajtón.
Az őrnagy felkelt és gálánsan szólt:
- Legyen szerencsénk kisasszony az ítélet végrehajtásánál.
A kisasszony belevágta körmeit a tenyerébe és lement a tisztekkel az udvarba.
Egy szakasz katona volt ott felállítva körbe, a kör közepén hatalmas kopasz fa, legalsó ágán kötélhurok himbálózott.
Gesztenyefa - suttogta vértelen szájjal a kisasszony. - Öreg gesztenyefám, kedves gesztenyefám.
Nehéz köd ült az agyára, súlyos kő a szívére, a havon szikrázó téli napfényben fekete fátyol táncolt a szeme előtt. Gyász, gyászfátyol... örökre!
Az őrnagy kedvtelve, keményeket pattogott, gúnyos szemmel nézte a kisasszonyt, a tisztek vigyorogtak. Most lehozták a hadnagyot, összekötözött kézzel, lompos ruhában. Két napja alig evett és a sok izgalom, a friss levegőn elszédült és megbotlott. A szuronyos őr kapta meg.
Halk kacagás támadt a katonák közt, csupa macska volt az egy egér körül; a pitvaron a katonák fölött cselédek és parasztok álltak nyakukat nyújtogatva. Amphiteátrum.
Csak a kis cselédlány sikoltott halkan, mikor a fogoly elbukott és az öreg Gregor vetett magára keresztet.
A halálraítélt körülnézett. Meglátta a lassan himbálódzó kötelet, akkor hirtelen mintha túlvilági erő felragadta volna, átlódította a kötélhurkán és most testetlenül lebegne a gesztenyefa fölött...
Gépiesen lépett előre és odanyújtotta a hóhérkatonának a kezét, hogy vegye le róla a kötelet.
Akkor meglátta a kisasszonyt és lezökkent a levegőből. Megrázkódott egész testében.
Furcsa, hogy milyen éhes lett egyszerre! Nagy, nagy, nagy éhség lepte meg, görcsbe szorította a gyomrát. Majd kitágult és olyan nagy lett, mint a világ. Sötét, üres, fekete. Fejjel belé lehetett bukni, bele lehetett zuhanni az üres gyomorba. Óh a kenyér!... Kisasszony, látod, legfontosabb a kenyér... te megtagadtad tőlem az életet... Megtagadtad magad tőlem, most mit csinálsz magaddal kisasszony?... Kinek leszel te érték kisasszony, ha meghal a férfi?... A férfi, a férfi... férfi vagyok én? Kis levegőbuborék vagyok, mindjárt elpattanok, himbálódzom a levegőben... nyakamnál fogva himbálódzom... ritmusban... ritmusban...
Szédület! Forog a föld! Nagy üres fekete gömb, üres gyomor! Benne egy sápadt leányarc kering, jön a Halál és hüvelykujjával szétpattantja!... Kenyér, kenyér, asszony, halál. Asszony, halál, kenyér. Asszony, kenyér, halál. Halál és élet. Férfi, asszony és gyermek. Kinemtelt élet. Élet és halál. Asszony, nézz egyszer rám, nézz még egyszer rám!...
Jedviga kisasszony fölvetette fátyolos szemét és meglátta a halálraítéltet a kötél alatt. Szótlanul, mozdulatlanul állt ott és ránézett. Az arca merev volt és zöld. Zöld, egészen zöld! És a halál árnyéka fénylett rajta. A rothadás fénye! Sötét szeme üvegesen tükrözött, ez a halál és az ő medúzafeje tükröződik vissza benne!...
- Nem!... - sikított fel élesen a kisasszony, hangja mintha üvegszilánkokra tört volna. - Nem, ne bántsátok, hiszen ártatlan!
És odarohant a halálraítélthez és elrántotta a kötél alól.
- De kisasszony! - szólt szigorúan az őrnagy. - Ilyesmit nem lehet csinálni!
- Ártatlan! - ordított rá a kisasszony, bele az arcába. - Nem hallja, hogy ártatlan?! Én magam kötöztem össze álmában, én magam futottam az ő ruháiban az őrtálló katona előtt, engem lőttek meg, nézd! - Lázas kézzel szakította fel ruháját, tépte le karjáról és megmutatta a sebet.
Mozgás és morgás futott végig a nézőkön, halk felkiáltások, valaki odafenn tapsolni akart.
- Kisasszony, - szólott bosszúsan az őrnagy - akkor ön félrevezetett bennünket.
- Hát félrevezettem! - kiáltott dacosan a kisasszony. - Nos?... Hát félrevezettem...
- Ilyen vicceket nem hagyhatok magammal csinálni, tudja-e?
- Hát talán húzzon fel engem, gróf úr, önnön kezével, gróf úr! Hogy ne maradjon üres a kötél! - ingerelte elvakultan a kisasszony. - Ha csak meg meri tenni, gróf úr.
- Bolond maga, kedves hölgy - szólt megvetően az őrnagy. - De jelenleg ez a szerencséje - hátat fordított a kisasszonynak és rendeleteket adott ki az elvonulásra.
A kisasszonyt most elhagyta minden ereje, oly alázatosan kereste tekintetével a megkínzott hadnagyot. A hadnagy a csupasz gesztenyefának dőlt, feje fölött az üres kötél. Mélyeket lélegzett, a halál fakó színe lassan tűnt el az arcáról. Mély, hálás nézéssel a kisasszonyt nézte.
- Mit fog vele csinálni? - kérdezte a kisasszony rekedten az őrnagyot és a fogolyra mutatott.
- Magammal viszem - felelte kurtán az őrnagy, intett a fogolynak, hogy álljon az őr mellé.
- A ruhája! - kiáltott a kisasszony. - A ruhája nálam van! Szaladj Gregor a ruháért! A ruhája a szekrényemben van.
- Csak jöjjön úgy, ahogy találtuk, - szólt az őrnagy.
- Nem! - kiáltott a kisasszony. - Nem engedem! Ez az én apám ruhája, nem engedem elvinni!
Odarohant a hadnagyhoz és lerántotta róla a pocakos kabátot.
- Jedviga - súgta a hadnagy, mikor a kisasszony keze hozzáért. - Jedviga kisasszony! - Az ajka remegett.
A kisasszony búzakék szeme dacos pillantást szegzett eléje, aztán hirtelen megtört és puha könnyek lepték el tükrét.
Félóra múlva az oroszok nekivágtak a hegyek közé vezető behavazott útnak. Az urak elszórtan lovagoltak a gyalogosok között. Az őrnagy majdnem utolsónak maradt a segédtisztjével, szép barna lovának nyergéhez hosszú szíjjal odakötözve gyalogolt mellette a fogoly hadnagy. A két keze egymáshoz volt kötve.
Alaposan ki kellett lépnie, ha nem akarta rángattatni magát a lótól, pedig nagyon el volt gyötörve. Az éhség is kínozta, mégis, hogy újra katonaruháiban volt, már elviselhetőbbnek találta a helyzetet. Katonával háborúban minden megeshet, semmi sem lehet lehetetlen. És hát élt!
Élet!...
A gyomra összeránduló éhséggörcsei, térde fáradt összecsuklása, a szíj durva rántásai csuklóján, csupa üdvözítő életjel volt. A kötél himbálódzó hurka rossz álomként merült el a félórás múltban.
Óh, Jedviga kisasszony, de megkínoztál!...
Az őrnagy és a segédtisztje is róla beszéltek franciául. És míg a hadnagy a menetelő ropogásban, a nyögések, szuszogások és káromkodások morajlásában megfeszítve figyelt, hogy elkaphasson valamit ebből a beszédből, felbőszült csak a mosolyától is, amivel a kisasszonyt illették és ezeknek lovához kötve iszonyú megalázást, erőszakkal lefojtott dühöt érzett.
- No nézd csak! - kiáltott fel hirtelen a segédtiszt. - Nézd csak, ki jön ott mögöttünk!
A hadnagy egyszerre fordult hátra az őrnaggyal.
Báránybőrbekecsében, báránybőrkucsmában, parasztcsizmáiban Jedviga kisasszony dagasztotta a sárrátiport havat.
A hadnagyon diadalmas remegés futott át, lehajtotta fejét, hogy elrejtse boldog mosolyát.
Az őrnagy meglassította lovát és szalutálva meghajolt nyergében az érkező előtt.
- Micsoda megható ragaszkodás, kisasszony.
A kisasszony csak egy gőgös fejbiccentéssel felet és a fogolyhoz lépett. - Ettél már? - kérdezte.
A hadnagy ragyogó szemmel intett nemet.
A kisasszony fehér papírba göngyölt hosszú kolbászszálat vett ki bekecse zsebéből, át akarta adni a fogolynak, akkor vette észre összekötözött kezét. A világ legtermészetesebb mozdulatával nyúlt a zsebébe bicska után és nyiszálni kezdte a szíjat.
- Ohó! - kiáltott meglepetten az őrnagy - Hát maga meg mit képzel, kisasszony?
- Nem engedi kiszabadítani a kezét? - kérdezte a kisasszony nyersen.
- De nem ám! - nevetett az őrnagy. - Hagyja csak úgy, drágám!
Akkor a kisasszony fogta a hosszú szál kolbászt és a fogoly szájához emelte, hogy harapjon belőle. A fogoly harapott, nagyot harapott járás közben a fagyos kolbászból, nevetni akart, de amikor lecsúszott torkán az első falat, mikor gyomra mohón ölelte magába az ízes ételt és Jedviga kisasszony már a másik falatot nyomta a szájába, olyan viharos boldogságérzet szorította össze a szívét, hogy föl nem tartóztathatóan kihullott szeméből a könny.
- Quelle comédie! - kacagott fel az őrnagy. A kisasszony arca vérpiros lett és dacosan etette kolbászvégig a hadnagyot.
- Most már aztán vissza is mehet, kisasszony - csúfolódott az őrnagy. - A markotányosnők, sajna, már kimentek a divatból.
- Ugyanolyan joggal használom az utat, mint ti! - vetette oda a kisasszony gorombán.
- Óh, te kis naiv! - nevetett az őrnagy. - Látszik, hogy még sosem láttál háborút. Még jogról is beszélsz.
- Légy csendben - súgta a hadnagy a kisasszonynak. - Légy csendben és igyekezz mellettem maradni. - Szeme forró hálával simogatta meg a kisasszony elszánt arcát. Az evéstől új erőre kapva, felpezsdült benne az élet, a szabadulási vágy kutatva forgott benne maga körül, fantasztikus lehetőségek cikáztak át az agyán. A kisasszonyt pedig nagy nyugalom szállta meg; ő, aki kisgyerek kora óta szeretett egyedül lenni, mert kedve tellett lelki izmai kipróbálgatásában, most boldognak érezte magát, hogy egy másik akarat kapcsolódott össze az övével, hogy egy más út szaladt össze az útjával egy cél felé. Jó volt, most először, nem egyedül lenni! Úgy összeillesztette lépteit a hadnagyéval, mintha örökre így akarna menni.
Akkor a segédtiszt az őrnagy mellé rúgtatott és kelletlen arccal mondott valamit neki. Ah... és ha? - nevetett az őrnagy és könnyedén legyintett.
A kisasszony megsejtett, hogy miről van szó, megértette, hogy az őrnagy könnyenvevése neki odadobott fizetség; fizetség valamiért, amiről talán tudta, hogy értéke volt és csodálatos, hogy most nem sértődött meg. Ah, dehogy... Sőt hála öntötte el a szívét.
De a segédtiszt nem akarta annyiba hagyni a dolgoz, sötét pillantással utalt a kisasszony és az erősen figyelő fogolyra és a kisasszony kivette a gyors suttogásból a súlyos szót, amit ő dobott be a köztudatba, hogy - kém.
Fölpofozni tudta volna magát.
Az őrnagy bosszúsan nézett le rájuk.
- Kisasszony, jobb lesz ha elmarad - szólott. - Úgy sem maradhatna velünk. Tűzbe megyünk.
A fogoly hadnagy összerezzent. Fölkapta a fejét, szinte szimatolt a levegőben tájékozódás és hírek után. De hiszen... ő talán többet is tud, mint ez az orosz! Hová a fenébe megy erre? Hiszen errefelé nem állhat semmi harc. Az ágyúszó is egyre elhalóbb...
Nem vette mindjárt észre, hogy a kisasszony elmaradt mellőle, gépiesen ment előre és megfeledkezett magáról. Katona lett és kollektív érzések elmosták énjét.
Egy lépésnél aztán váratlanul úgy érezte, mintha ürességnek ment volna neki, megrázkódott és visszafordulva megállt. A kisasszony elhagyottan állt a tönkresilányodott út szélén, csüggedten, jobbkarja esetten és arcán valami fájó csodálkozással nézett utána. A hadnagy szívét hallatlan gyöngédségi hullám borította el és mert nem tehetett mást, vigasztalóan és bátorítóan visszamosolygott. Akkor az őrnagy lova nagyot rántott rajta, majdnem felbukott.
Napestig bukdácsoltak az egyre járhatatlanabbá vált hegyiutakon, amiket már útnak sem lehetett nevezni és a katonák folyó sora a szürkületben egyre jobban szétpocsolásodott a hóborította cserjés között. Alig másztak már valamit előre.
Az őrnagy valami üzenettel előreküldötte a segédtisztjét, ő maga lassan léptetett fáradó lován a fáradt emberek közt. Ködös szürkeségbe merültek, a cserjékről mind rájuk porzott a hó. A fogoly hadnagy merev térddel lépkedett, összekötözött csuklóit úgy elhagyta a vér, hogy szúró fájdalmat érzett bennük. Egész nap abban reménykedett, hogy napközben megpihennek valahol és leveszik kezéről a kínzó köteléket és elszabadul a ló mellől is, melynek mozgó tompora, ütemesen szeme előtt változó négy lába tengeribetegen émelyítette. Súlyos gonddal nehezedett szívére a kisasszony sorsa is, aki csökönyösen baktatott utána egész nap láthatóan fáradó mozdulatokkal.
Az egész világ egy halálos fáradtság volt. Monoton tiprása egy ismeretlen malomnak. Csüggedt alakok húztak el mellette súlyosan, a ködös homályban, gépiesen mozgatta fájólábait. Egyszerre elmaradt a ló mellől. Öntudatlanul látta felbukkanni maga előtt az állat mozgó farát, aztán eltakarta előtte egy havatporzó bokortömeg. Minta nagyot zökkent volna, úgy torpant meg, de csak egy pillanatra állt meg, mert katonák húzták még mögötte-mellette súlyos lábukat és elővigyázatos ösztöne szinte önmagától dolgozott benne.
A csuklóját összefogó szíj másik vége a földön csúszott utána. - Mi történt? - kérdezte magától ijedt örömmel. - Ilyen egyszerűen kioldódott volna?
Gépiesen ment előre még, de egyre lassabban-lassabban. Aztán egyszerre, egy alkalmas helyen lecsusszant a földre, havas hátával megbújt egy bokor alatt. Mikor már mindenki elment mellette, még akkor sem mert felegyenesedni, szívdobogva kételkedett szerencséjében.
Most még valaki bukkant fel a letiport hadakútján. a hó világos felülete még mindig megmutatta az alak fekete formáját. Ösztönszerűleg kapta le a fejét, de rögtön visszaemelkedett, mert megismerte a kisasszonyt.
Szerencséjüket bámulva kuporogtak a bokor alján, dideregve fogództak egymásba.
- Szirnyin gróf szándékosan engedett szabadon - suttogta cserepes ajakkal a lány.
A hadnagyot kínos érzés fogta el. - Miért? - kérdezte gyanakvón. - Mi oka lett volna rá?
- Úr akart lenni, - szólt a kisasszony rekedt nevetéssel. - Fizetni akart. - És sötéten tette hozzá: - Mint te...
A hadnagy megdöbbenve felugrott.
- Igen - szólt a kisasszony és mereven felállt, jobbkarja nehezen lógott. - Igen, ti urak vagytok, ti férfiak. Ti fizettek... Igen, - kiáltott fel élesen -, de én is megfizettem ám!
A hadnagyból iszonyú harag tört ki, rettenetesen becsapottnak, meglopottnak érezte magát, az élet egy keserű gombóccá vált torkában, fuldoklott és vadul emelte fel a kisasszonyra öklét.
- Meg ne üss! - sziszegte Jedviga kisasszony rémülten. - Meg ne üss, mert meghalsz!
A hadnagynak, nem tudta miért, őrült nevetőgörcse támadt és a következő percben sírva borultak egymásra.