Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Barta Lajos: A Mars-repülő
Miért mondta Rogannak azt, hogy szereti? Amikor az már nem volt igaz? Mit akart benne ez az érzés és mit ezek a szavak, hogy nem adtak még helyet annak a más valaminek, ami már benne csaknem egészen készen állt, csak egy lappal el volt még takarva, nem jöhetett elő és nem beszélhetett a maga nyelvén. Mi volt az ott a függöny mögött? Kiábrándulás, megvetés, gyűlölet, utálat?
Mindenesetre irtózatos elszakadás volt ez attól, amiben eddig élt. Olyan szép és jó volt együtt lenni evvel a férfival, evvel a szép, erős, egészséges, győzelmes emberrel. Evvel a teremtő zsenialitással, melyben nem látszott ingadozás, ami olyan elbűvölővé tette sikerekbe fölhangolódó életerejét. Mozgásainak acélossága és határozottsága és a gyengédségnek az a hibátlansága, mely olyan magátólértetődöttséggel jelentkezett nála, az ércembernek finom mechanizmusát mutatták minden pillanatban. Megvolt benne a nagy ipari kor gladiátori szépsége. Egy asszony olyan könnyen, olyan természetesen szerethette őt. Szinte meg sem akadályozhatta volna magát abban, hogy szeresse őt, ha ez a férfi evvel az akarattal és vággyal közeledett feléje...
Micsoda viharokban tört össze ez a szerelem Nimfában!... A legelső csapást avval az elhatározással mérte rá Rogan, hogy elhagyja őt, egy bizonytalan és fantasztikus út miatt, mely kiviszi őt az összes emberek közül! És milyen fékezhetetlen, meg nem puhítható irgalmatlanság volt ebben a férfiban, aki az ő kikeresett és megtalált párja volt, erős csodája és édes harmóniája. Mily könyörtelenül mérte rá az első ütést, mikor először szólt arról, hogy távozik és a levegő határtalanjába fog eltűnni! Sem sajnálat, sem részvét, sem körültekintés nem volt kijelentésében. Mint egy ítéletet, mondta ki elhatározását, olyan perben, mely nem is folyik le köztük. Csak azután kezdődött ez a per! De azt is csak ő folytatta, mert a másik nem mint a perbefogott, ostromolt fél állt vele szemben, hanem mint az a legfelső nyugadalmas föllebbezési fórum, melynek ércagyán megtörik a teremtett lény esendőségének minden segélykiáltása. Ó mily fölháborító volt ez a szellemi egyéniség a maga sziklaprofiljával, melynek egy vonala sem rezdült, bárha tönkremehetett azon az egy mondatán, melyet világfilozófiai végkövetkeztetésében mondott neki, amikor tudatta vele, hogy elhagyja. Egy arculcsapás bizonyosan kijárt volna ennek a szellemnek, mely a maga működésében ingadozás nélküli volt, mint egy gép és vak, letipró is volt, mint egy gép. Szavak nem használtak a gépnek, siketen pattannak le róla és csak egy vad ökölcsapás lehetne a hozzáillő megbélyegzés.
Ha nem is történt volna meg az, hogy Rogan ilyen könyörtelenül és brutálisan elhagyja, most, hogy kezdett leegyszerűsödni és átlátszóvá lenni önmagának, akkor is vizsgálat alá kellett volna vennie Roganhoz való helyzetét. Hiszen az hozzá képest az ellenkező pólust jelentette immár. Nem akarta-e Nimfa, hogy érzéseit és gondolatait megszabadítsa a társadalmi és civilizációs tehertől? És nem volt-e Rogan minden érzése és gondolata a technikai civilizáció kifejeződése? Ha Rogan valamit mondott, abban benne volt a világtermelés minden gépe, áruja, munka- és eladási viszonylata. Meg kellett volna egy napon úgyis kérdeznie magától, hogyan fog élni emellett a férfi mellett? Meg kellett volna kérdeznie magától: hová és mivé fognak alakulni érezései? Mi lesz eddigi boldogságából, mely kettőjük egymáshoz való egyensúlya volt eddig, mely egyensúlynak azonban az egyik fél megváltozásával meg kell változnia? De főképpen és legelső sorban azt kellett volna tisztáznia, hogy milyen értelmet adhat most utólag eddigi életének, melyet egy férfival töltött, mindazon lelki és testi eseményeknek, melyek lezajlottak közöttük? Nem a nőstényállat sikolya a veszélyeztetett kéjért hangolódott benne kitörésre, de a magára találni készülő lélek kezdte keresni az új eligazodást a világban. Talán egy napon azt is kellett volna mondania ennek a gép-léleknek, hogy útjaik elválnak, el kell szakadniok egymástól, mert azontúl már csak meggyalázná testét, ha hozzáérne... De az ilyen elválás egészen más lett volna! Nemcsak azért, mert ő lett volna az, aki a másikat elbocsátja, de azért is, mert az fölszámolása lett volna egy újonnan előállt helyzetnek, melyből mind a két fél megszégyenítettség nélkül távozhatik; anélkül, hogy az eltaszítottság gyógyíthatatlansága benne maradna életében. De mindehhez megint és újra csak idő kellett volna, hogy a lélek kiérlelje önmagából önmagát. Hiszen készült benne valami! Egy új lény szövődött benne és bizonyosan meg is született volna önmagából új önmaga, de valahol távol intett feléje ez a kialakulás, ez az elkészülés... egy forma, mely valahol a távolban lebeg... délibábszerű és még csak a tünemény szépsége van benne, nem pedig valami határozott... Mégis úgy fölüdíti a lelket, mintha valami történt volna már vele, pedig az egész még csak sóvárgás... De neki nincs ideje! Ideje sincs! Tönkre fog hát menni egy semmin: azon a különbségen, mely a kialakuláshoz, a Rogannal való számadás kiegyensúlyozásához szükséges idő és a neki Rogan távozása folytán rendelkezésre álló idő közt van?...
De talán gondolhatott volna arra is, hogy megtéríti ezt az embert? A maga emberré válása azt rendelte, hogy minden fölmerülő érzelmi vagy tárgyi dolgoz megszabadítson civilizációs hozzátételeitől és az egyszerű, puszta emberi lényre vonatkoztatva mérje föl a jelentőségét! De akkor nemcsak önmagában kellett egészen új rendet teremtenie, hanem ebben a férfiban is, ki olyan szorosan hozzátartozott, valósággal bele volt nőve az életébe. Egy napon bizonyosan megkísérelte volna, hogy kidobja Roganból a világtermelés reflexeit és visszavezesse őt egyszerű emberi megnyilatkozásaira; hogy mint érző és gondolkodó húst állítsa be őt is a világtermelés gép-falanxjainak egymásba átkaroló gigantizmusába, hogy így érzékeltesse vele is az emberi létezés végső és egyszerű magjának: az érző és gondolkodó húsnak eltévelyedettségét az önmagából kikelt mechanikaiság tombolásában.
De erre már azért sem kerülhetett sor, mert Rogan őt éppen még zsenge emberségének első idejében megsemmisítette.
Mert tulajdonképpen mi volt az, amiért olyan elkeseredetten viaskodott Rogannal? Szerelmének össze kellett zúzódnia azon a hidegségen, mellyel Rogan az ő Földön-maradására gondolt. Kiszámított gonoszsággal nem lehetett volna kíméletlenebbül megbélyegezni az együtt eltöltött éveket, testi táplálkozásaikat és örömeiket, bizalmas elfeledkezéseik titkait, az első odaadást és az asszonyi magaátengedésnek hosszú-hosszú sorozatát, mintahogy Rogan meggyalázta egész asszonyiságát avval a magátólértetődőséggel, mellyel most itthagyni készül. Hiszen ez annyi volt, mint a megbecstelenítés! Nem gondolhatott forró pirulás nélkül arra, hogy tulajdonképpen nem volt más, mint egy elvett nő egy hatalmas egyéniség örömszükségletére. Ha Rogant nem vezeti debacle-filozófiája példátlan vállalkozásához, talán mindhalálig megmaradtak volna abban az előkelő színjátéki formában, mely szerelmi életük külső alakja volt. De még Rogan távozása is belestilizálódhatott volna az özvegyi gyásznak a világon egyedülálló pátoszába. Hiszen a társadalom elkészítette már számára az özvegyasszonynak a lelki ruháját, melybe egyszerűen bele kellet volna bújnia... Bizony.: milyen készen volt számára minden, mintahogy a temetkezési vállalatok raktárában a legkülönbözőbb testi eshetőségek és a legkülönbözőbb pénztárcákra való tekintettel készen van minden: koporsó, díszítés, kíséret és fuvar.
Hiszen lehet az, hogy az emberi világon túl van a gépi világ; hiszen lehet, hogy az ember kihatott erre a gépi világra és az visszahat az emberi világra és ezek az egymásbakeveredett hatások valami már nem kormányozható, egymást fékezhetetlenül előre és továbbcibáló energiát tartalmaznak... Az is lehet, hogy mindez nagy, határtalan és szörnyű, hogy a csodálatos és a katasztrofális egészen mindennaposan van meg benne. De mindezeknek az irtózatos nagy dolgoknak az alján mégis csak ő van ott: Nimfa, egy ember, húsból!
Hiszen lehet valami rendkívüli nagy dolog az, hogy a világ gyárainak gépeit az utolsó néhány esztendőben már jórészt átcserélték a Roganumból előállított gépekkel. Ám legyen igaz, hogy az EFTER bankjaiban olyan hihetetlen összegek halmozódtak föl, hogy a legnagyobb amerikai konszern sem haladta azt már túl. Az is lehet, hogy az EFTER maga tartóztatta föl a katasztrófát, mely a Roganum-gépeknek a régi gépekkel való versengésből előállt volna, még pedig avval, hogy a maga központi gyárát decentralizálta a világ minden részeibe és egyezményre lépett a világ össze üzemeivel, melynek értelmében minden üzem a maga méreteihez képest aránylagosan cserélheti ki gépeit... Jó, csakugyan igaz, hogy ő, Nimfa, ez a most megszületésben lévő ember, ez a hús, egyike a világ dúsgazdag asszonyainak, de milyen aljasság az, amibe az ő értelmezése szerint eddigi asszonyi élete elsüllyedt!...
De lehet-e mindevvel elkészülni? Nincsen-e az a föladat túl mindazon, ami még emberileg lehetséges? Azért ordított föl minduntalan:
- Ez sok! Ez sok! Ez elviselhetetlen!
És azután újra és újra szerelmeskedésben találta magát együtt Rogannal. Pedig éppen ez volt az, amit sohasem akart többet! De ennek nem volt kiszámíthatósága. A kéj örvény, melyet nem lehet gondolattal áthatni! Élete most örvény volt, melyet nem tudott gondolattal áthatni. Ezért örvénylett bele akarata ellen a kéjbe, mintha az egyik örvény a másikban, az öröktől valóban keresné megoldását.
És milyen dolgok történtek vele ebben a Rogannal, a világgal és önmagával való viaskodásban! Emberi különböző világok csatáztak ott az ágyban. Mintha különös mérgektől megrészegedett volna, Nimfa testisége minduntalan kikelt magából.
- Elaljasodott ez az asszony? - kérdezte Rogan magától.
Mert az áthidalhatatlanság volt világérzésük közt. De Nimfát a zokogás olyankor átemelte a leélt pillanatnak, a megtörténtnek gyors elfeledésébe.
- Szép volna - mondta egyszer Nimfa - a tenger fölött ülni egy sziklán; nem érezni mást, csak a Napot, befogadni a tüzet és nem tudni semmi másról.
Rogan nem tudta, mit mondjon ennek a lénynek? Hogyan beszéljen vele?
- Készpénzben - mondta Rogan - hagyok rád ötmillió dollárt.
Mit akar Nimfa a tehetetlenség szavaival a tengerről és a Napról ennyire végzetes napokban? De ő csak jött Rogan felé ezekkel a szavakkal, mint ahogy egy vékony vonal jön a levegő magasságaiból és nem tud róla, hogy mi?... Csak jön messziről és határozottan, mert keringve írja valami azt a vékony vonalat a levegő magasságaiba... és egyre közelebb és közelebb jön onnan a magas messziségből a keringésnek meghúzott körén... Jön onnan és egyre szűkebb, egyre határozottabb és feketébb lesz a vonal... és csak előbukik a Térből a fekete madár... nem keringés közeledő vonala már, hanem maga a madár, aki a keringés vonala volt, mely magát közelebb és közelebb írta...
- Tudod-e, hogy megsemmisítettél - mondta máskor Rogannak.
- Értékpapírban hagyok rád ötmillió dollárt! - mondta Rogan.
- Az életem elkallódott rajtad! Föl is adhatnálak téged! Azt mondhatnám, menj! De ragaszkodom hozzád az utolsó kísérletig, mert nem akarom azt tudni, hogy csak az ágyasod voltam.
- Ha újra férjhez fogsz menni, ilyen vagyonhoz ugyanilyen vagyon fog társulni. Hatalmas, nagy vagyon lesz és ha meghagyod úgy, mint most van, működő, termelő vagyonnak, gyönyörű nagy termelő vagyonná fog felnőni.
- Én azt mondom neked: elbuktam rajtad. Te azt mondod nekem: dollár!
- Nem tudom fölfogni, amiket mondsz. Ezek egy régebbi világból való kifejezések! Azért mondom: hagyd meg a vagyon működő vagyonnak! A világ sorsa el van döntve, semmi sem ingathatja meg ezt a működő vagyont.
Nimfa fölsikoltott. Rogan utánanyúlt, mert látta, hogy valami iszonyú történt ebben az asszonyban. De az elszakította magát tőle. Most volt az, mikor a madár kibontakozott az egyre szűkebbre ívelő vonalból:
- Őrület! Az emberiség őrülete van a szemedben! - Rávetette magát, megragadta ujjaival a torkát és fojtogatni kezdte.
De Rogan erős volt, nem rendítette meg soha semmi és könnyen lefejtette a kicsiny görcsös ujjakat nyakáról. Megcirógatta most az asszonyt, aki ott feküdt kínjának dekrescendójában. Kezének érintése befejezett mozgások rejtélye volt, amikben befejezett lelkisége zenélt. Olyan idegen világnak messzeségéből jött ennek a férfiérintésnek a szellemi értelme, mintha már ez is repülés lett volna, sok millió kilométeres szállás az egyik emberi formától a másikhoz...
- Mit akarsz odafönn? - mondta neki Nimfa. - Megfúlsz, vagy elégsz, mielőtt beleesnél a Marsba. És ha meg is érkezhetnél? Onnan nem lehet anyagot lehozni, hogy árut csináltassatok belőle.
- Nem megérkezésem, hanem elindulásom a kérdés.
- Elindulásod bukás!
- Elindulásomnak maga a tett az értelme.
- Légy irgalmasabb hozzám! Nincsen, nem is lehet már veled semmi közösségem. Nem is siratlak. De mondj valamit! Szakíts ki magadból egy mondatot. Egy szót! Egy hangot! Lehet, hogy nem tudod megérteni, de az embernek szüksége van a szerelemre. A szerelem az, hogy már nem kell többé félni. Az emberben elmúlt a félelem a világegyetemtől. Mondd azt, hogy nemcsak egy nőstény voltam, akihez odafeküdtél! Mondd azt, hogy szerettél.
A másik kitért és azt mondta:
- Beteg vagy! Analizáltatnod kell magadat!
- Jó! - mondta Nimfa. - Nem tudod kimondani!
- Azt mondtad: "Ember lettem!" - kidobtad magadból a technikai civilizációt. Ember - én vagyok. Te egyszerűen - csak hússá lettél! - Megvetéssel mondta ezt.
- Ez a hús a világnak az értelme! Ostoba vagy! Gyűlöllek!
Azért mégis találkoztak mégegyszer. Napokkal a próbafölszállás előtt Rogannal különös változások történtek. Fütyörészett és apró dallamokat dúdolt. Szemében más fények égtek és mintha vére megmozdult volna, mint a bor, mikor elkezd forrni. Emberibbé kezdett válni. Mert hiába volt tisztán technikai lény: a világról való leszakadása kigyújtott szemében egy atavisztikus szikrát és finom borzalommal hullámoztatta meg vérét. Nimfa várta, hogy talán most fog történni valami: egy mondat, egy szó, talán egy csodálatos hang? Talán tett, vagy talán csak egy mozdulat, mely igazolhatná azokat az éveket, melyeken át ezé az emberé volt? Talán megmenthetné eddigi asszonyiságának az értelmét? Lelke túlfeszült és fölkészült a kegyes csalásra: mindent hajlandó volt elfogadtatni a tudattal mint feloldó jóságot...
Mikor a próbafölszállás előtt Rogan közeledett feléje, nagy várakozással ment karjaiba. De rémület futott a testén keresztül, mert asszonyi érzése világosan megmondta neki: hogy mi az értelme az egésznek és hogy mindennek menthetetlenül vége... Milyen utálatos volt az, hogy most együtt voltak! Irtózattal taszította el magától.
Rogan nem értette őt. Hiszen az előbb még megdicsőültségfélét látott Nimfa szemében!
A szakadék feneketlen volt. És elmúlt éveit Nimfa még sokkal bemocskoltabbnak tudta.
(Vége köv.)