Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám
Ady Endrének házasságára, attól fogva való életére s élete végére vonatkozó adatokat, okmányokat s értesüléseket foglal össze két vastag kötetben Révész Béla, - a második a napokban jelent meg. Aki maga is kortársa s közelállója volt Adynak; e becses munkát különös érzéssel lapozgatja. Én is megfigyelem magamon a könyvnek, a nyomtatásnak distanciáló s ezzel imponáló hatását - mint mikor először kaptam gyermekkoromban névjegyet, s nyomtatott nevem olvastára külön valakivé méltóságosodtam a magam számára. Látom a könyv facsimiléi közt egy-egy ismerős Ady-vers kéziratát, tán emlékszem is rá; Nyugat-kézirat volt, az elején Osvát keze írásában a szedési utasítás - ám a nyomtatásnak, a könyviségnek, az Ady halála percétől fogva beállott ne varieturnak hatalmánál fogva mindez történelemmé merevedik, ismétlenedik, távolodik, hűl s egyben növekszik számomra. Kezdem kutatni magamban: jól tudom-e, amit Adyról tudok? Kezdek kételkedni: hű-e a kép, mely róla bennem él? Nemzedéket látok magam körül, mely Adyt jobban ismeri, mint én ismertem, ki csak barátja voltam s megjelentük rendjében olvastam verseit, míg ők tudják Adyt, tanulják Adyt, ismeretül, utókor gyanánt, s én úgy állok alattuk, mint a gabona ismerete körül áll a szántóvető a botanikus alatt. Vannak már Ady-tudósok, nemsokára lesznek Ady-katedrák is, s nem adok neki tíz évet, hogy az Ady-alapvizsgán, az Ady-tanár előtt megbuknánk nemcsak Révész, Hatvany, Vészi, Biró Lajos, Jászi meg én, de megbuknék maga Ady Endre is. Nem szólhatok ellene; én is, emlékszem, mint ejtettem kényelmetlenségbe Jókai Mórt vagy édesapámat, mikor beszéltettem őket Petőfiről meg Deák Ferencről, s ők elgyávulva, magukat egyszerre csak illetéktelennek érezve húzódtak s bizonytalankodtak a hús és vér felől, akit ők ismertek, a bronz-szoborhoz képest, akinek én ismerhettem Petőfit meg Deákot, s ahogy tulajdonképp most már ők maguk is látják. Ugyanily felsőslégben van felettem fiam s én ugyanily tanácstalanságban alatta, mikor engem kérdez ki Jókai vagy Mikszáth, Tisza Kálmán vagy Szilágyi felől. Názáreti Jézus vagy éppen Buddha királyfi nem igen gondolhatták magukról, hogy ők istenek, de én már bizonyosan tudom róluk, s ha ma valahogy feléreznének s elolvasnák a róluk szóló Írásokat, maguk is ezek hőseinek képében kezdenék magukat látni s bátortalan e képhez javítani magukról való emlék- és érzés-tudomásukat. De még Révész Béláról is úgy érzem, hogy minek utána az írónak, a művésznek, az apostolnak, a kritikusnak, a krónikásnak, a barátnak, az alakítónak s az ablakokba életet lehelő epikusnak minden erejével, ihletével, dühével, révületével, bírálatával, rostájával s elevenítésével igyekezett vaskos kötetekben megtestesíteni s megörökíteni azt az Adyt, akit ő ismert s mindenkinél jobban ismert: ha most e könyveit mint olvasó olvassa, maga is egyszeribe egy Baudelaire-Adyt, egy Alkaeus-Adyt, egy Goethe-Schiller-Patőfi-Balassi Bálint irodalomtörténeti Adyt lát belőlük kikelni, s nem azt a Három Hollóbeli, azt az éjszakázó esztendőkön át macskálkodva ránehezedett ivópajtását, ki beszeszelten dadogta magáról a vallomását: "Nem lehet ennyi geniet józanon elviselni!" A nyomtatott betű nyomdaszagú életet ad az izzadságszagú élet helyébe. Ez jó is, rossz is, igazság is, hamisság is - tenni ellene nem lehet.
Aztán: a halál. Nem mondom, hogy hamisító. Lehet, hogy inkább: kiderítő, leleplező. De mindenesetre: változtató. Megkezdi azon menten, ahogy ráül a kiszenvedettnek képére. Elsimítja ráncait, rendbe rakja torzulatait, s ha baráti vagy atyafiúi kéz még az utolsó szolgálattal is megszerzi, felkötvén a haldoklónak állát s leszorítván szemhéjait, akkor kész a maszk, mely éppúgy nem az a fej, ki még öt perccel elébb volt, ahogy a retoucheos fénykép nem az az ember, ki a lencse előtt ült volt. S mint magát az ágyon nyújtóztatott tetemet, úgy retoucheolja a halál, szintén azon menten, a halottnak emberfiguráját is. Lehetetlen, hogy amely pillanatban valakinek halála hírét vettem, attól fogva egészen úgy gondoljak rá s egészen olyannak lássam, mint a pillanat előtt. Mondom: retoucheolódik - retouche pedig óhatatlan azt jelenti, hogy egyéni ráncok helyébe közhelyes simaság kerül. Teszem Adynál is. Szelíd... kiszenvedett... megbékélt... révet ért... De hát mikor volt Ady Endre szelíd? Mikor volt megbékélt? Mikor volt túl: akár szenvedésen, akár haragon, akár félelmen, akár fölülkerekedettségen, gáncsoskodáson, ungorkodáson mindenesetre: az életben való pihenéstelen érdekeltségen, mindig előtte a révnek, már csak mert mihelyt érte, mindjárt unott kalodának is érezte volna? Nem ír többet... nem várhatni tőle sem csodát, sem hanyatlást, sem váratlanságot... De hát Ady Endre-é az, akitől többé nem várhatni semmit? Aki nem rántja vissza két hétről két hétre fülöknél, zekéjük sarkánál, gyávaságuknál vagy emelkedettségüknél fogva felebarátait: ide nézzetek, vagyok, engem nem lehet a világból kihagyni! Ady - akitől nem kell tartani. Ady - akiért nem lehet tenni. Ady - aki miatt nincs miért aggódni, akin nincs min elképedni, akivel nincs mi körül, minek hallatára, mitől megrendíttetvén, megbűvöltetvén s mint az örökkévalóság orgonaszagától átviharoztatván megejtetve összeborulni? A kiszámíthatatlanság múlt ki Adyból a hörgéssel, mely megakadván, végleges mennyiségéggé tette - s Ady Endre-é az az Ady Endre, ki holnap is az lesz, aki tegnap volt?
Ez a létmódosító minden kezet lefog, mely elhalt nagyról kíván képet írni - s Révész Bélánál van egy harmadik is. Mint ahogy Ady életében renden felül való érzés köthette barátjához, különben nem bírta volna állandó társaságát s az állandó visszaélést, mellyel a genie megtiszteli azokat, kiknek érzése felől biztos, úgy ez az érzés a fájdalom, ahogy a halott barátra gondol, az üresség, mely az ő helyében körülveszi, a tárgytalanság, amiben látja magát: most is, hetedik-nyolcadik esztendővel Ady pusztulása után, oly frissen gyászoltatja vele, hogy nem tud róla másképp beszélni, mint siratva. Hangja zokog olyasmik elmondása közben is, mik magukban nem végzetesek, nem lelki történetei Adynak, nem vágnak egyéniségébe és sorsába. Krónikát kíván, igen helyesen, amíg nem késő s a matéria el nem kallódott, a nagy költő földi éltéről s polgári személyéről összeszedni, s meg is teszi, kincsesháznyi és értékű adalékokkal. Csak a szeretet tud ennyi türelemmel ennyinek utána járni, de viszont legkevésbé való a találtak leltározására. Mint ahogy az anya elfakad sírva, ha elesett fiának zsebtükre vagy kisfésűje akad kezébe, úgy csuklik el a Révész beszéde akkor is, mikor beszámol. Rossz néven nem lehet venni; magam is, Ady felől, még mindig oda vagyok szegezve a szívem zsibbadásához s a térdem ólmosodásához, ahogy 1918 novemberének egyik első napján este a Vigadó-kávéház bejáratánál szemben álltam vele, verset kértem tőle - utolsó versét! - s láttam, lehetetlen volt nem látnom, hogy vége, s jobb volna - mint aztán a kegyes sors adta is néki - minél előbb egészen elpusztulnia. Vagy Hatvany Lajos, ki, szintén már október 31-ike után, a Nemzeti Tanács nevében megírja s deputációban elviszi a magával mind tehetetlenebb költőhöz, a forradalom prófétájához, a Tanács üdvözlő iratát. Amúgy is sirám, hangjának minden lelkességében, ez az igen szép írás; az annyiszor megjósolt, intés gyanánt a falra festett, de soha el nem hitt s hinni lehetetlen magyar széthullásnak első meglátása, a rajta való rémület, a belenyugodni nem tudás, nem akarás, a magyar önérzés, a magyar nem-engedés hördül fel (az októbristáknak!) vízeséses mondataiban. De végre is ünnepi írás, üdvözlet, magasztalás, bíztatás, - maga Hatvany jó felolvasó s az alkalom is parancsolt - mindazonáltal java felolvasása közben elfulladt szava és sírva vetette magát a remegő alsó ajakkal s megrogyó lábbal ott álló és ingó drága emberroncsra. Így vagyunk vele mind, kik, közelebb vagy távolabb, hozzá tartozunk, s így leszünk holtunkig, bármi derülne ki addig, hogy ő mint volt együnkkel vagy másunkkal; utolsó képe elállja előlünk alakját s valami könny mindig áll közben, ahogy rá visszanézünk. Pedig a könny lencséje nem legalkalmasabb optika, plasztika sem, a megjelenítésre, - gondoljátok el, hogy Izsaiás prófétáról ellágyulva beszélnénk, s Lord Byronról azt mondanánk, hogy szeegény! A vége az lesz, hogy Adynak igazi képét, ezt, mit ha megérik, kortársai és barátai is mint való képét fognak helybenhagyhatni, csakugyan olyasvalaki fogja megfesteni, ki őt magát eleven testében nem ismerte, kezét nem fogta, hízelkedéseitől meg nem ejtetett, hűtlenségein kedve nem szegett. S ehhez a képhez irigylendő bőségben, majdnem teljességben s ezenfelül megbízhatóságban találja majd az adatokat együtt a Révész Béla baráti szerelemmel összehordott s fülledt gyászmuzsikára szedett könyveiben. Amely gyászmuzsika, ezt igazsággal meg kell mondani, motívumait nem csupán a Révész Béla szokott feketeposztós hangjából s baráti vigasztalhatatlanságából veszi. Veszi magának Adynak egyéniségéből is, melybe, mint az angol tengerészeti kötelekbe a veres fonál, valami fekete idegszál mindenütt bele van fonva. Mert Ady Endre nem volt boldogságra rendeltetett ember.
Akik ismerték, tudják, hogy a genie intuíciója mellett, mely inkább verseiben, néha írásaiban mutatkozott, az életben a parasztész intuíciója volt meg benne, - az az okosság, melyről a franciáknál a korzikabeliek, a Levantén a görögök, nálunk a zsidók és, kivált Erdélyben, az örmények s magyari vérből a székelyek nevezetesek. Naivság, mely a genievel gyakran jár együtt s olyiknál a gyermekességig túlteng, az ő felnőtti mivoltát nem gyengítette, s csakugyan innia kellett, kimerülne, két végén égetnie a gyertyát, hogy valahogy lebírja magában s legtudatlanának jelentkezése előtt kitegye útból kísérteties tudatosságát. De persze: az ilyen embernek hétköznapi okossága mégsem ugyanaz, mint az ispáné vagy a zálogházasé. Ha intellektusa nem is fátyolozza valólátását, de mégis másképp láthatja vele a valót, mint az olyannal, ki belső szemével sem lát tovább az orránál. Józan fővel s innen a révületen tarthatja magát a kézzelfoghatóságokhoz: azért lehetetlen, hogy polgári esze is ne vegyen tudomást látomásokról, miket mint költő vett, révületében velevégtelenedve, a mindenségből. Az okos embernek nincsenek illúziói, nem tud elfeledkezni, s csalni is hiába próbálná magát. Amit tud, azt mindenével tudja: nemcsak értelmével, hanem eszével is, s amit elméletben megtanult, az menten beívódik idegeinek praktikumába. De mi lesz, ha az okos ember egyben kozmikus genie is s azt is folyton kéntelen tudni, amit éppen nem tudni okosság? Vajda Jánosnak van egy verse az emberről, hogy mily hős, mert tud élni, mikor tudja, hogy meg kell halnia. Ez nincs egészen így, sőt éppen megfordítva van; aki hős (ezt Freud fejedelmien megfigyeli): azért tud hős lenni, mert nem tudja, nem igazán tudja, hogy neki is meg kell halnia; mert csak hiszi, hogy tudja, hogy minden ember halandó s ő is meghalhat, valójában nem képes a maga meghalhatásában hinni, - aki képes s akinek értelmén kívül idegeibe is beférkőzött a saját halála lehetőségéről való tudomás, az bizony nem hős, az gyáva, az reszket a halálfélelemtől, ha különben mégoly kemény legény is. Nos: ez a tudomás: az élet végességéről, a lét céltalanságáról, az emberféreg nyomorult kiszolgáltatottságáról való intellektuális átlátás Ady Endrében nem csupán teoretikusan volt meg, hanem bele volt ivódva pragmatikumába, látásába, érzésébe is. Bele, kezdettől fogva; bizonyára hozzájárult később, vérbaja végzetességének öncsalás nélkül való felismerésével, a megőrüléstől s meghülyüléstől való félelem, de ennek is ágya meg volt már vetve egy eredendő reszketésben a bizonytalan élettől s a bizonyos haláltól. Egyik első kötetében már benne a vérmegállítóan érzékletes Csönd herceg vers, melyet most is, mint mikor először írtam Adyról, egészben kell ideírnom: "Holdfény alatt járom az erdőt, Vacog a fogam s fütyörészek. Hátam mögött jön tíz-öles Jó Csönd herceg - És jaj nekem, ha visszanézek. Óh, jaj nekem, ha elnémulnék Vagy fölbámulnék, föl a Holdra: Egy jajgatás, egy roppanás - Jó Csönd-herceg Nagyot lépne és eltiporna." Ez, ugyebár, a tipikus neurózis: az az érzés, hogy van mögöttem valaki, aki leüt, a koponyámon érzem, a nyakam szirtjén, s felhúzom bele a vállam s behúzom a fejem, önkéntelen. Ebben a képben állít be Ady Endre az irodalomba, az életbe, felebarátai, olvasói, a világ elé; s ebben a képben marad, módosuló, hatalmasodó s kísértetiesedő áttételekben, mindvégig. A gyerek, aki visszahőköl apjának ökle elől. A rab, aki lesuny az őr panganétja alatt. Az üldözött állat, aki beszorultan csattog ki a sarokból. Minden ez, mindent ez magyaráz, mindenhez ez a kulcs: a szemközt jövők hirtelen megmaradásához, a kiszámíthatatlan odabúvásokhoz, a rekedt kétségbeesésekhez, az alélt elterülésekhez. Menekülni, feledkezni, érezni magát, fölülkerekedni: istenhez, asszonyhoz, italban, hírnevesség által s ha gonosz áron is, de lenni, állani, megmaradni: hol lázadva, hol töredelmesen, hol rést látva, hol falnak menve, hol kajánul, hol elzsibbadva, hol nyúl gyanánt lapultan szökve, hol ámokfutó gyanánt halálosztóan kirohanva, de mindig, mindig, mindig irtózatos félelemtől jégverejtékesen gyötörtetve. A végén egész oeuvre-je, minden dalostól, zengésestől, dörgésestől s hörgésestől egy iszonyú, soha nem hallott erejű s aggódású üvöltés. A görög tragikusok óta ilyet nem ért a világ.
E tragikumnak valamennyije kicsap a Révész Béla Ady-könyveiből s baráti könnyel áztatott leveleik egyszerre emlékeztetőink, az új nemzedék számára élmény lesznek.